Matt Ridley: Az erény eredete – Közvagyon, magán-ajándék

 amelyben kiderül: senki nem fogyaszthat el egyedül egy mamutot

Nincs fontosabb kötelesség a szívesség viszonzásánál. Aki erről megfeledkezik, abban senki sem fog bízni.

Cicero

Bolygónk szárazföldi felszínének legnagyobb része természetes állapotában sivatag vagy erdőség. Az ember beavatkozása nélkül ma is esőerdők ölelnék körbe a trópusokat, lombos erdők a mérsékelt övet, fenyvesek borítanák a hegységeket, Ázsia és Észak-Amerika északi részét pedig a luc- és az erdei fenyő nemez-borítása takarná. Az ökoszisztémán belül a fű csak kevés helyen uralkodik: az afrikai szavannákon, a dél-amerikai pampákon, a közép-ázsiai sztyeppéken és az észak-amerikai prériken.

Mi, emberek mindazonáltal a füves területek faja vagyunk. Az afrikai szavannán fejlődtünk ki, s ezt a környezetet bárhol, ahol megtehetjük, újra létrehozzuk: parkok, tisztások, kertek, farmok – mindez többé-kevésbé a fűnek kedvez. Lew Kowarski vetette fel elsőként, hogy bolygónk ura a fű: mert annak váltunk rabszolgáivá. Búza és rizs formájában vetjük ott, ahol korábban erdő állott; gondozzuk, és hűségesen felvesszük a harcot minden ellenségével.[1]

A fű viszonylag kései vendég bolygónkon, kb. 25 millió éve jelent meg először, durván akkor, amikor az emberszabású és az egyéb majmok egymástól szétváltak. A fű nem a csúcsából kiindulva nő, hanem alulról, így a legelés sem pusztítja el egykönnyen. Értékes energiáját ezért nem pazarolja toxikus anyagokra vagy tüskékre, egyszerűen belenyugszik, hogy éhes szájakban található fogak gyakran visszametszik; sebaj, hisz minél többet legelik, annál több tápanyag hasznosodik újra a legelő állatok ürülékén keresztül, s annál gyorsabban sarjad ki a tél vagy egy száraz időszak után.

Így mindenütt, ahol fű nő, bőségesen élnek nagytestű állatok. A Serengeti bővelkedik nagyvadakban, zebrában, gazellákban; szorgos szájak alakítják át a füvet hússá. A prérin egykor hemzsegtek a bölények. Ezzel szemben az esőerdőkben, az északi fenyvesekben, a mérsékeltövi tölgyesekben ritka a nagyobb állat: kevesebb ennivaló kínálkozik ott részükre. A füves pusztákon a nagyvadra történő vadászat életmóddá tudott válni számos húsevő – a farkas, a vadkutya, az oroszlán, a gepárd és a hiéna – számára, hogy csak a máig fennmaradt fajokra szorítkozzunk. Figyeljük meg, hogy e vadászó állatok mind erősen szociálisak – ez alól egyedül a gepárd kivétel. A nagyvad leterítése a füves pusztán szükségessé teszi az együttműködést, másfelől – minthogy a zsákmány sok éhes száj jóllakatására elegendő – lehetővé is teszi azt.

Ilyen világban fejlődött ki az ember. Két lábon járásunkkal, árnyék-maximalizáló testalkatunkkal, verejtékmirigyeinkkel és szőrtelen bőrünkkel, speciális, az agyat hűtő ereinkkel, tárgyak hordozására alkalmas szabad kezeinkkel nagyszerűen alkalmazkodtunk az Afrika nyitott, nap-perzselte füves síkságain való élethez. Ugyanolyan jók vagyunk a távfutásban, mint a csimpánz a fáramászásban. S a legkorábbi leletek is nagyvadra vadászóknak mutatnak bennünket: a kőszerszámok és az ezekkel darabolt csontok fosszíliái együtt lelhetők fel a régi állat-mészárlások 1,4 millió éves vagy még régebbi helyszínein. Gondos vizsgálatok kielégítően bizonyították, hogy a leletek ilyen társulása általában nemcsak véletlen egybeesés: őseink nagy termetű állatokkal táplálkoztak. Emellett – akár a hiénák és az oroszlánok – nagymértékben társas lények voltunk.

Az északi füves puszták összefoglaló neve „mamut-sztyep”. Bolygónk legnagyobb élőhelye az a mamut-sztyep volt, amely a Pireneusoktól Európán, Ázsián, a mára nagyrészt vízzel borított beringiai alföldeken át a kanadai Yukonig terült el.[2]

Mi, eredetileg afrikai szavannaiak, követtük gazdánkat, a füvet a hatalmas mamut-sztyepekre, ahol életünk főleg a vadászattól függött. A mamut-sztyepre természetesen a mamut jelenléte nyomta rá a bélyegét: talán ő is hozta létre. E hosszúszőrű elefántok a gyapjas orrszarvúval, a vadlóval, az óriás bölénnyel l, továbbá az ezekhez képest „apró” vadakkal (óriás vapiti, rénszarvas, tatárantilop) osztoztak az élőhelyen. Elterjedt volt az oroszlán, a farkas, a ragadozó rövid-pofájú medve és a kardfogú macska. Akár egy hideg Szerengeti.

Mi, afrikai szavannaiak, otthon éreztük magunkat a mamut-sztyepen (talán kicsit fáztunk). Ugyanúgy öldöstük a nagyobb állatokat, mint Afrikában, sőt, úgy tűnik, szinte specializálódtunk a legnagyobb állat irtására. Az Észak-Amerikában elsők közt megjelent Clovis-emberek nagyon szerethették a mamuthúst: a mamutcsontok csaknem az összes Clovis-lelőhelyen megtalálhatók. S a mai Észak-Európa területén 29 ezer éve a Gravetti-emberek szinte mindent – kardokat, dárdákat, házfalakat – mamutagyarból és -csontból készítettek. Nem sok kétség fér ahhoz, hogy e füvet legelő hatalmas elefántokat végeredményben az emberi vadászat irtotta ki, magának a füves pusztának eltűnését is siettetve. Intenzív legelés és trágyázás híján a puszta termékenysége lecsökkent, a fű helyét pedig moha és fák vették át. A fák elszigetelték a talajt a nagy nyári olvadásnál, tovább rontva a termékenységet. Ördögi kör alakult ki: a gazdag sztyepből rideg tundra és tajga lett.[3]

Ha az Olvasó még nem próbált (ahogy jómagam sem) egy elefántot dárdával elejteni, értékelnie kell ezen emberek ügyességét. Hogy mi volt a technikájuk – arról csak találgatásokba bocsátkozhatunk: talán horhosokba vagy a lápba csalták a zsákmánynak valót (sok csontváz található vizes helyeken), vagy mondjuk ráhajtották egy meredek sziklára. Talán félig-meddig meg is szelidítették az állatokat, bár ez nem látszik valószínűnek. De bármit tettek is, azt nem magányosan tették; sikerük titkát egész biztosan az együttműködés jelentette. És a húson való osztozást nem csupán szorgalmazták, hanem az egyenesen elkerülhetetlenné vált; a kimúlt mamut alapvetően köztulajdon volt.

Ezzel azonban egy ismerős problémához érkeztünk vissza: miért csatlakozzon egy ember a vadászathoz; miért ne csak akkor bukkanjon fel közönyös arccal, hogy magát kiszolgálja, amikor már zajlik a tetem szétosztása? Hiszen a mamutvadászat nyilván rendkívüli veszélyekkel járt. Senkinek sem lehetett nagy kedve ahhoz, hogy életét kockára tegye a vad közvetlen közelében, ha biztosra vehette, hogy részesedni fog valaki másnak a zsákmányából. Máskülönben a köz javáért vinné vásárra a bőrét. Alighanem sose derítjük ki, hogyan oldották meg ezt a kérdést a premodern kor első vadászai. Gyanítom, hogy sehogy; és a mamutok a jégkorszak nagy részében eléggé háborítatlanul éltek az Európát benépesítő neandervölgyi ember szomszédságában. Gondolom, az sem véletlen, hogy a legmegszállottabb mamutvadászatok 30 ezer vagy valamivel kevesebb évvel ezelőtt dúltak; úgy 50 ezer éve ugyanis – valahol Észak-Afrikában – egy rendkívül fontos esemény következett be.

Ez pediglen a dárdavető feltalálása volt: az első hajítófegyveré, az íj és nyíl távoli őséé. Ez volt az első olyan fegyver, amelyet biztos távolságról tudtak indítani. Hirtelen lehetségessé vált – mégpedig az emberiség történetében először –, hogy egy csoport minden további nélkül körülfogjon egy mamutot úgy, hogy a csoportbeliek bízhattak egymásban: egyikük sem fog meghátrálni, hiszen mindnyájan biztonságban érezték magukat fegyvereik révén. A potyázás mint probléma kiesett. Az addig életveszélyes nagyvadból célpont lett.[4]

A nagyvadakra történő vadászat igazában a dárdavető feltalálásával kezdődhetett el, és mélyreható társadalmi következményekkel járt. Egy akkora állaton, mint a mamut, nagyobb csoport is osztozhat, sőt, a tetem már olyan nagy, hogy az osztozkodás egyenesen megkerülhetetlen. A zsákmány valójában nem annak magántulajdona, aki leterítette, hanem közös: a csoport megosztott birtoka. A nagyvad elejtése nemcsak lehetővé teszi, hanem ki is kényszeríti az osztozkodást. Túl nagy kockázattal járna, hogy megtagadják az éhes embertől mamut-adagját, hiszen nála is van dárdavető. Az emberiség eszerint a nagyvadra való vadászat révén találkozott először a közös javak fogalmával.

A megtűrt lopás 

Ezen a ponton egy kis szemantikai kitérőt kell tennünk. Mindeddig úgy használtam a viszonosság szót, mint valami kristálytiszta jelentésű fogalmat, pedig korántsem az. TFT-vonatkozásban annyit tesz: hasonló szívességek eltérő időpontokban való kicserélése. Ám az antropológusok ezt évtizedeken keresztül némileg más értelemben használták: eltérő szívességeket cserélni azonos időpontban. Amikor a vámpírdenevér véres étkét egy másikkal osztja meg, ezért cserébe később véres étket vár; amikor a boltos a vevőnek egy zacskó cukrot ad, cserébe egyidejűleg pénzre tart igényt.

E különbségtétel első látásra szőrszálhasogatónak tűnhet, mégis azt hiszem, a jelen és a további fejezetek mondandója szempontjából rendkívül jelentős. Két ember csak igen szokatlan körülmények közt kerül abba a helyzetbe, hogy az első fajta viszonossággal éljen. Ennek feltétele, hogy véletlenül az egyiknek legyen birtokában időleges nyereség olyasmiből, amire a másiknak van szüksége; az adós-pozíciót ezután a véletlennek kell megfordítania. De mindeközben a dologra még emlékezniük is kell. – Jóval könnyebb elképzelni a második fajta viszonosságot, aholis az időleges fölösleggel rendelkező fél azt valamilyen más pénznemben cserélheti ki társával. Az adósság rögtön anullálódik, s a becsapás lehetősége is kisebb: hiszen képzeljük el, hogy a boltban csak úgy vehetnénk cukrot, ha cukorral fizetnénk érte, mégpedig később…

Immár e megkülönböztetés tudatában térjünk vissza a Kristen Hawkes és Kim Hill közti vitára: vajon miért is osztják el egymás közt a húst a vadászó-gyűjtögetők. Hill álláspontja szerint ez egyszerű viszonosság: aki megosztja a húst, valamilyen közvetlen fizetséget kap majd szívélyességéért. Mrs. Hawkes ellenben úgy gondolja, a díjazás jóval megfoghatatlanabb, s a húst megosztó ugyanúgy valami általánosabb társadalmi elismerést vár közösségi szelleméért, miként egy Viktória kora-beli filantróp az ő lovagiasságáért. Egyébként a két álláspont nem is áll annyira távol egymástól; a vitát mégis érdemes figyelemmel kísérnünk, ugyanis jól megvilágítja a viszonosság szó jelentésének kérdéskörét.

A vita a tanzániai Eyasi-tótól délre és keletre, az erdős szavannán lakó hadza népről folyik. Mint az achék, a hadzák is a megművelt területek peremein élnek, alkalmanként mások számára végezve mezőgazdasági munkát, de – hagyományaiknak megfelelően – inkább vadászatból, gyökerek, bogyók és méz gyűjtögetéséből tartják fenn magukat. A kormányok és a misszionáriusok hízelgései dacára sokuk még mindig (vagy már megint) kizárólagos vadászó-gyűjtögető. A nők ugyanúgy gyűjtögetnek, mint az achék vagy a !kungok asszonyai, gumók, gyümölcsök és méz után kutatva – ez utóbbiak lelőhelyét vadászportyáik során többnyire a hadza férfiak lokalizálják. E férfiak – nem úgy, mint az achék vagy a !kungok – valóban nagy állatokat ejtenek el nyilaikkal: főleg antilopokat, ám olykor zsiráfot is. Mármost a zsiráftetem rengeteg húst jelent, jóval többet, mint amennyit egyetlen ember képes lenne elfogyasztani vagy az afrikai nap alatt tárolni. Ezért a szerencsés vadásznak nemigen marad más választása, mint hogy szétossza a zsákmányt társai közt, akik az ő önzetlensége révén végeredményben nála előnyösebb helyzetbe kerülnek. Fel is tehetné magának a kérdést, mivégre vesződött annyit. Alighanem hónapokba került, amíg sikerült elejtenie a zsiráfot; mindeközben hetente többször is foghatott volna egy-egy gyöngytyúkot, ha csapdákat állít, ráadásul a gyöngytyúkokat megtarthatná a családnak, mivel azokon nincs osztozkodási kötelesség a szomszédokkal.[5]

Kristen Hawkes rávette a hadzákat, hogy csapdák segítségével próbáljanak meg kisebb állatokat fogni. Így kevesebb húshoz jutottak, de jóval gyakrabban; hisz nagyvadra való vadászat esetén százból 97 alkalommal üres kézzel tértek haza. Mrs. Hawkes arra a következtetésre jutott, hogy egy értelmes, főleg a gyermekei érdekeit szem előtt tartó hadza férfinak csapdák állítására lenne célszerű átállnia, így szinte minden nap meglenne a betevő falat, s a család is bizonyára elégedettebb lenne ezzel, semmint félévenként az öt mázsa színhússal. A hadzák mégsem követték ezt a gyakorlatot. Hawkes asszony pedig keresi a választ, hogy miért is van ez így.

Tudjuk: aki elejt egy zsiráfot, lényegében kénytelen azt ingyen szétosztani, így aztán egy agyafúrtabb ember egyszerűen kivárhatná otthon, míg meg nem hallja a jó hírt, hogy egy nála közösségibb szellemű ember aratta le ma a vadász-babérokat. Minél nagyobb a tetem, következésképp annál kevesebb az, amit magának tart meg a vadász; a hadzák mégis ragaszkodnak a nagy zsákmányhoz, pedig annak jelentős részét el kell ajándékozniuk. Ugyan miért ily nagylelkű osztogatók?

Mrs. Hawkes szerint a húsosztás végeredményben „megtűrt lopás”; a kifejezést kollégája, Nick Blurton-Jones alkotta meg. Miután a zsiráfot elejtő férfi annyi húst szeletel le, amennyit maga el tud vinni, nincs különösebb indítéka arra, hogy megakadályozza, a többiek is kiszolgálják magukat; kicsinyes és kényelmetlen dolog lenne a tetemet bárkitől is védeni. Ez a gondolat Glyn Isaactól, egy antropológustól eredt, aki a 60-as években – nem sokkal korai halála előtt – felvetette, hogy az élelem-megosztás központi helyet foglalt el az ember fejlődésében, de olyasféle megtűrt lopkodásból fejlődött ki, amilyet állatoknál láthatunk. Például az oroszlánok notórius megtűrt tolvajok: lakomájukon a „segíts magadon, az Isten is megsegít” elv az irányadó. A csimpánzok ennél kissé finnyásabbak, de nekik is kunyerálniuk kell az élelmet; ezzel szemben az emberek számíthatnak a kínálásra. E gondolatot a hadzák tanulmányozása során továbbfejlesztve, Nick Blurton-Jones később úgy vélekedett, hogy a megtűrt lopás nem pusztán egy olyan stádium volt, amelyen az előembereknek át kellett esniük, hanem annak még ma is érvényes megfogalmazása, hogy a vadászok miért osztják meg a húst társaikkal. Blurton-Jones a hadzák közti élelem-megosztás folyamatában bizonyos ellenségességet is feljegyzett.[6]

Tehát egy hadza vadász által leterített nagy állat tetemét logikusan úgy tekinthetjük, mint a „közös javaknak” – azaz valaminek, ami a közösség hasznát szolgálja – a világ történetében legrégebbi előfordulását. A közös javakkal együtt jár az úgynevezett kollektív cselekvés problémája, mely semmi egyéb, mint régi ismerősünk, a fogolydilemma – de nagyban. A közös javak klasszikus példája a világítótorony. Megépítése pénzbe kerül, ugyanakkor bárki ingyenesen használhatja hajójának kikötőbe való vezérléséhez, akkor is, ha az illető nem volt hajlandó előzőleg hozzájárulni az építési költségekhez. Így mindenkinek az az érdeke, hogy mások fizessenek – emiatt a világítótornyok akár meg sem épülnének; de valahogy mégis megépülnek, rejtély, miből és hogyan. Mrs. Hawkes szerint a zsiráf teteme a világítótoronnyal áll analógiában: valakinek el kell ejtenie a zsiráfot, de utána a hús egyszerűen ott van, s a tábor leglustább tagja is kaphat belőle, mielőtt az egész megromlana.

Mrs. Hawkes kérdése: egyáltalán miért fáradoznak a vadászó-gyűjtögetők? Figyelmét egy amerikai közgazdásznak, Mancur Olsonnak a 60-as években írt munkája keltette fel. Olson szerint a közös javak előállításának problémája könnyen megoldható, ha elegendő a társadalmi ösztönzés. A sikeres kereskedő is – aki város-beli presztízsét, hírnevét akarja fokozni, s erre még áldozni is hajlandó – befizet egy summát a világítótoronyra. És ez, épp mivel a mások javát szolgáló nagylelkű tett, dicsőségére válik.

Ugyanígy a hadza férfiak, ha jó vadászok, jelentős szociális megbecsülést élveznek. Sikerességük a többi férfi irigységének tárgya, s ami talán még fontosabb, a nők rajongásáé is. Magyarán: több házasságon kívüli kapcsolatot létesíthenek. Ez nem korlátozódik a hadzákra; vonatkozik az achékra, a yanomamókra és más dél-amerikai törzsekre; valószínűleg egyetemes, és ez nem is titok.

Ez megmagyarázza, miért mániája a férfiaknak a nagy, szétosztásra alkalmas zsákmány elejtése. Az emberi hím figyelemreméltó jellemzője, hogy bárhol is él, olyan élelmet kutat fel, amelyet széles körben kell szétosztani – még annak árán is, hogy a jobban hasznosítható kisebb zsákmánnyal nem törődnek. Tekintsük ezt a vadász szemszögéből. Ha szert tesz egy gyöngytyúkra, felesége és gyermekei eszik azt meg; ha elejt egy kisebb antilopot, abból csupán annyi marad, amennyivel a többi vadász felé tartozását kiegyenlítheti; ám ha a zsiráfot öli meg, annyi lesz ott a hús, hogy senkinek sem tűnik fel, ha a szomszéd kikapós feleségének egy-két ízletesebb falatot odacsempész.

Mostanra persze odáig jutottunk, hogy immár a nőket illetően jelentkezik a probléma. Máris világos ugyanis, mi hajtja a férfiakat, hogy zsiráfra vadásszanak ahelyett, hogy szárnyasokat ejtenének el a család asztalára: ez a szexualitás. Érdekeltebbek volnának szeretőik ellátásában, mint gyermekeikében!? De miért is lesz ebből szexuális kaland? Miért viszonozzák a nők ilymódon a vadászatot? E kérdésben Mrs. Hawkes véleménye szöges ellentétben áll Kaplanéval és Hillével. Hawkes asszony szerint megragadhatatlan, mi az, ami a nőket vonzza – a siker egyfajta bűvköre –; ezzel kapcsolatban beszél ő „szociális figyelemről”. Az üzleten ők semmit nem nyernek, kivéve, hogy presztízsük valamelyest emelkedik. Hill és Kaplan mást állít. Szerintük igenis kézzelfogható, mit nyernek a nők: finom hússzeleteket. A zsiráf nem minden része egyformán ízletes, s az őt elejtő vadász könnyen kisajátíthatja a legjobb darabokat, melyekkel kiszemeltjeit lekenyerezheti. Tehát az a rejtély, hogy miért nem foglalkoznak a gyöngytyúkokkal, könnyedén megoldódott. Ami pedig az élelem-megosztást illeti, ez egyáltalán nem kényszer, hanem – akár a csimpánzoknál vagy az achéknál – tökéletes viszonosságon alapuló aktus. Visszajutottunk a gombei csimpánz-hímekhez (Gombe egyébként nincs messze a hadzák területétől), amelyek kisebb majmokra vadásznak, hogy velük a szexuálisan fogadóképes nőstényt táplálják. A viszonzás más valutában történik: s ez úgyszintén a szex.

Hill és Kaplan egyébként is kétségbe vonja Mrs. Hawkes kiinduló feltételezését, mely szerint a férfiaknak jobban megérné gyöngytyúkot fogni. Amennyiben elosztják a nagy állat húsát, a hadza férfiak jóval több kalóriát vehetnek magukhoz, ha nagy vadra vadásznak, mint ha kisebbre. Az ilyen tetemek óriási mérete bőségesen kompenzálja az elejtés ritka voltát. Hill és Kaplan szerint „Mrs. Hawkes adat-elemzésében semmi nem utal arra, hogy a vadászok a húst nem egyszerűen más javakra és szolgáltatásokra cserélik ki. Ez alapvető fontosságú, hisz ha az ilyen kereskedelem általános, akkor a nagyvadak nem közös javak, és a közösségi cselekvés problémája sem létezik.”[7] A legtöbb vadászó-gyűjtögetőnél az élelem megosztása terén kifejezett aszimmetriát láthatunk; a vadász szűkebb családja, főleg a kisebb zsákmányból, aránytalanul nagy részt tart meg, ami azt sugallja, hogy – szemben a megtűrt lopás hipotézisével – a vadász bizonyos ellenőrzést gyakorol a hús rendeltetése felett. Az Észak-ausztráliai Arnhem Landban élő gunwingguknál a sikeres vadászok több húst juttatnak családjuknak, mint másoknak, s nagyobb távolságokat is megtesznek, hogy jobban kedvezzenek rokonaiknak, mint a nem-rokonoknak. Az achék időnként félretesznek élelmet azok részére, akik hiányoztak az elosztásnál. S ami a legfurcsább: az, aki az állatot elejtette, általában kevesebbet eszik belőle, mint amekkora a ráeső rész volna. Ezek a jellegzetességek nem támasztják alá, hogy a megtűrt lopással járó huzakodás lenne jellemző.

Itt az a kérdés, kinél van az erő: a birtokon belülieknél vagy a birtokon kívülieknél. Ha az osztozás alapja a megtűrt lopás, akkor a birtokon kívüliek az erősek, ha azonban a viszonosság, akkor a birtokon belüliek tartják kezükben az ellenőrzést. Még ha tudja is a hadza vadász, hogy zsiráfja a megtűrt lopásnak esik áldozatul, azért a szétosztást képes befolyásolni; azt tűzi ki tehát célul, hogy a hirtelen birtokába jutott fölös húsmennyiséget kevésbé veszendő valutára váltsa át. Megosztja tehát hitvesével, rokonaival; potenciális szexuális partnereivel; továbbá azon barátaival, akik neki ugyanilyen szívességet tettek vagy tehetnek a jövőben. Ez egyenletesebbé teszi hús-ellátását, hisz majdan ő számíthat a többiek zsákmányából való részesedésre; emellett így vásárolhatja meg mások megbecsülését is.

E vádakra Mrs. Hawkes sem marad adós jól célzott válaszával. A Hill–Kaplan-világ szigorú viszonosságára egyszerűen nincs bizonyíték. A rossz vadászok és a „potyázók” nem nyerik el büntetésüket. Márpedig vannak notóriusan lusta és hozzá nem értő egyének. A szociális figyelem terén ezek valóban veszítenek, de éhen azért nem maradnak. De hogy istenigazából miért táplálják őket?

Társadalmi piac

A vita tehát folytatódik. Lehet, hogy ez az achék és a hadzák közti eredeti kulturális eltéréseket tükrözi, vagy Mrs. Hawkes és Mr. Hill nembeli különbségét. Megkockáztatva, hogy mindkét felet megbántom, én azt gondolom, hogy eléggé ugyanazt mondják. Mrs. Hawkes szerint a jó vadász fizetsége nem a hús, hanem a presztízs; Hill és Kaplan szerint azért történik a vadászat, mert fizetség jár érte. 

Mrs. Hawkes szerint a vadász csökkenti az egyik valutával (hús) szembeni kitettségét egy másik valuta (a megbecsülés) megvásárlásával, teljesen úgy, mint egy mai cég, amely miután olcsón dollárkölcsönhöz jut, azt márka-kölcsönre swap-olja, az árfolyamokkal szembeni kitettségét minimalizálandó. Ezek távolról sem pontos analógiák, ám az elvek teljesen ugyanazok: valaki úgy akarja csökkenteni kockázatát, hogy egy vagy több másik személlyel kereskedik. Ha valaki azzal fitymálná a vadászó-gyűjtögetőket, hogy az ilyesmihez túl egyszerű lelkek, annak nincs igaza. A vadászó-gyűjtögetők agya ugyanolyan, mint a miénk, s a jó üzlettel kapcsolatos megérzésük ugyanolyan kifinomultan illeszkedik kulturális környezetükhöz, mint a chicagói tőzsdén bármely brókeré. Ha pedig így van, ebből egy fontos hipotézis adódik. A derivatívákkal kereskedők erkölcsileg azzal igazolják tevékenységüket, hogy olyan üzletet bonyolítanak le, amely eltérő kitettségű egyének összepárosításával kockázatot csökkent. Kifejtik, a futures és a swap piacának működése mindenki számára előnyös. Ez tehát nem zérusösszegű játék. Ha kockázatot nem sikerül swap-olni, akkor az ügyletek nagyobb kockázatának vannak kitéve, amit meg kell fizetni. Biztosan ugyanerre az érvelésre vezethető vissza az emberiség történetében az élelem-megosztással kombinált vadászat létrejötte. A vadászat kockázattal jár; a megosztás kockázat-csökkentő. Azaz mindenki jól jár.[10]

Ha túl távolinak látjuk a hadzákat, nézzünk hozzánk közelebbről egy hasonló problémát: amikor valakinek ölébe hull a szerencse. Rengeteg példát találhatunk olyanokra, akiket ez hirtelen ér, majd mivel nem osztoznak másokkal, mély ellenérzést váltanak ki közösségükben. Az istenek a fejükre estek című filmben játszott szerepéért egy san nő sok pénzt kapott, de mivel azt maradéktalanul magára költötte, egész kis csetepatét robbantott ki.[11]

Marshall Sahlins szerint a vadászó-gyűjtögetők azért oly lusták általában – jóval kevesebb órát dolgoznak, mint a földművelők – s azért nem rabjai a tulajdonnak, a vagyonnak, mert egalitárius társadalmaikban túl sokat felhalmozni egyet jelent a megosztás megtagadásával, ezért csak annak van értelme, hogy keveset akarjanak, így amennyit akarnak, azt meg is kapják. A vadászó-gyűjtögetők a bőség zen-útját fedezték fel – mondja Sahlins –; amit ambicionálnak, s amire szükségük van, azért keményen megdolgoznak, de azután rögtön leállnak, nehogy felkeltsék az irigységet.[12]

1993. augusztus 8-án Maura Burke hárommillió fontot nyert az ír országos lottón. Lettermore falu – ahol élt – mind a 450 lakosa boldog volt a szomszéd szerencséje miatt, s egy spontán ünnepséget is rendeztek. Mrs. Burke férje egy hónapon belül meghalt, gyermekeik nem voltak. Ő mégsem osztozott semmiben a falubeliekkel, akik hamar meg is orroltak rá. „Egy pennyt sem láttunk belőle” – mondta dühösen az egyik falubeli az újságírónak. Mrs. Burke – miután egyre-másra halálos fenyegetéseket kapott – Londonba költözött. A közösségéből szerencséje iktatta ki őt, mivel nem volt hajlandó osztozni rajta.[13]

Mrs. Burke esete első látásra igencsak a Kristen Hawkes-féle megtűrt lopás motívumához kapcsolódik. A közösség nemcsak elvárta volna, hogy a hölgy az ölébe hullott vagyonból jótékonykodjék vele, de meg is büntette ennek elmulasztásáért. Azonban máshogy is nézhetjük a dolgot: Hill és Kaplan módjára. Akár egy fogolydilemma-játékos, Mrs. Burke – sokévi együttműködés után – egyszerre csak csalni kezdett, erre fel a többiek úgy érezték, meg kell őt büntetniük. Mivel az asszony tudta, hogy szomszédai soha nem tudnák esetleges bőkezűségét hasonlóval viszonozni, valójában nem akadt semmi, ami osztozásra ösztönözte volna. Ezzel szemben a szerencsés bennszülött vadász jól tudja: csak idő kérdése, és immár nem az ajándékozó, hanem az ajándékozott pozíciójában találja magát. Döntésére a jövő hosszú árnyéka vetül.

Mellesleg Mrs. Burke még szerencsésnek mondhatta magát. Eszkimó társadalmakban a kuporgatás tabu: a fukar gazdagokat néha meg is ölik.