A nemes vadember, mint illúzió

1.0Tudományhttps://tudomany.cafeblog.huJangulihttps://tudomany.cafeblog.hu/author/janguli/A nemes vadember, mint illúzióSeattle törzsfőnök, a duwamish indiánok vezetője 1854-ben híres beszédet intézett Washington territórium kormányzójához, miután a kormányzó - Franklin Pierce elnök nevében - felajánlotta földjük megvételét. <img width="353" height="236" class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="al_gore-world.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/al_gore-world.jpg" />A beszéd hosszú volt és megszégyenítő, s ma az egyik leggyakrabban idézett szöveg a környezetvédelmi irodalomban, amely a mai környezetmegőrző mozgalom szinte valamennyi motívumát megelőlegezte. Számos némileg egymástól eltérő változata létezik, közülük az egyik legmegindítóbb az, amelyet Albert Gore idéz Earth in the Balance című könyvében: <blockquote> Hogyan vehetitek meg vagy adhatjátok el az eget? A szárazföldet? Számunkra ez különös gondolat… Népem számára e Föld minden része szent. Minden ragyogó tűlevél, minden homokos tengerpart, minden köd a sötét erdőkben, minden mező, minden zümmögő rovar. Mind szent a népem emlékezetében és tapasztalatában… Megtanítjátok-e majd gyermekeiteket arra, amire mi tanítottuk a mieinket? Hogy anyánk a Föld? Ami a Földdel történik, az fog történni a Föld valamennyi fiával is. Tudjuk, nem a Föld az emberé, hanem az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogyan a vér mindannyiunkat egyesít. Nem az ember szövi az élet hálóját, ő abban csak egy fonál. Bármit tesz ezzel a hálóval, azt önmagának teszi. </blockquote>  <iframe width="500" height="281" src="https://www.youtube.com/embed/rDiGYuQicpA?feature=player_detailpage" frameborder="0"></iframe> Gore számára ez is illusztrálja „a Földhöz való viszonyunkkal kapcsolatos gondolatok ama gazdag szőttesét”, amely az amerikai őshonos vallásokban megtalálható. Gore és ma már sokan mások szerint a Föld megbecsülése nemcsak józan belátás, hanem egyfajta moralitás is. Ennek megkérdőjelezése bűn: <blockquote> „Nekünk mindannyiunknak meg kell vizsgálnunk viszonyunkat a természet világához, s meg kell újítanunk – legmélyebb személyes integritásunkkal – a hozzá fűződő kapcsolatunkat… A hittel kell kezdenünk, mely számomra egyfajta szellemi giroszkóphoz hasonlatos: ez a kerületén belül és kívül lévő tartománnyal egyre stabilizálódó harmóniában forog” – hirdeti. </blockquote> Noha számos környezetvédő – Al Gore-t is beleértve – mást mond, Seattle törzsfőnök egyáltalán nem volt zöld. Abból a kevésből, amit róla tudunk, az derül ki, hogy rabszolgái voltak, és csaknem valamennyi ellenségét megölte. Amint Seattle törzsfőnök esete mutatja, a természettel harmóniában levő élet egész fogalma sokszor merő vágyálom. <h2>Propaganda és gyakorlat</h2> Ha az emberek nem kénytelenek ráébredni a természet kegyetlenségére, hajlamosak elromantizálni a vadon világát: a jóindulatot látni, s nem észrevenni a gonoszságot. George Williams hangsúlyozta: olyan bűnöket, amelyek – ha indítékaikban nem is – hatásukban a gyilkossággal, a nemi erőszakkal, a kannibalizmussal, a gyermekgyilkossággal, a megtévesztéssel, a lopással, a kínzással, a genocídiummal legalábbis egyenértékűek, az állatok nemcsak hogy elkövetnek, hanem szinte egyenesen ezek alkotják életmódjukat. <img width="364" height="220" class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="foldimokus1.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/foldimokus1.jpg" />A földimókusok szinte rutinszerűen falnak fel földimókus-kölyköket; vad gácsérok rutinszerűen megfojtják a nőstényeket csoportosan elkövetett nemi erőszak keretében; a parazita darazsak rutinszerűen belülről eszik meg áldozataikat; legközelebbi rokonaink, a csimpánzok rutinszerűen viselnek bandaháborúkat. Az állítólag objektív televíziós természetfilmek ismételten mégis azt igazolják, hogy az ember egyszerűen nem akar tudni ezekről a tényekről. Kicenzúráznak a természetből részeket, reménytelenül ismétlik az állati erények soványka történeteit (fuldoklókat mentő delfinek, halottaikat sirató elefántok), minden szalmaszálba belekapaszkodnak, csak hogy indokolják: a különös kegyetlenség az emberrel együtt jelent meg. Amikor barna delfinekre támadó más delfineket figyeltek meg Skócia partjai közelében, a „szakértők” ezt az „aberrált magatartást” valami környezetszennyeződésnek tulajdonították, beismerve, hogy e vélekedésükre semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre. Kiküszöböljük a negatívumot, míg szentimentálisan kezeljük a pozitívumot. Ugyanilyen leereszkedő szentimentalizmussal viszonyulunk a bennszülöttekhez, ahogy azt a nemes vadember továbbélő mítosza is mutatja. De miközben Rousseau idejében a mítosz a társadalmi erényekről szólt, ma ökológiai formát ölt. Hogy tekintettel legyünk bolygónk erőforrásainak fenntartható mértékű használatára: ez lett a morális személyiség egyik meghatározó jegye. Napjainkban ugyanúgy „politikai korrektség” környezetbarát érzéseket kimutatni, mint tanúságot tenni bármilyen egyéb üdvös dolgok – a másság tisztelete, a bűn és a kapzsiság megvetése, az ember veleszületett jóságába vetett hit, az aranyszabályok betartása – iránti hajlamokról. Ugyanolyan botrány manapság a környezetszennyezést támogatni, mint a tizenharmadik században volt a Sátánért kiállni. Ha az emberi faj evolúciós szempontból alapos okokból rákapott a nagyobb jóért történő moralizálásra (ám nem szükségképp a nagyobb jóért való cselekvésre), akkor nincs semmi meglepő abban, hogy amikor csak tudjuk, ezen ösztön kifejezése érdekében politikai problémákra vetjük rá magunkat. Ennek egyik leghatásosabb módja a környezetmegóvó etika hangoztatása: siránkozni a bálnák és az esőerdők sorsán, helyteleníteni a fejlődést, az ipart, a növekedést – ugyanakkor rózsaszínű képet festeni arról, hogy őseink (és törzsekben élő kortársaink) e tekintetben morálisan nálunk mennyivel kiválóbbak voltak. Ez természetesen képmutatás. Mintha azt várnánk: a többiek tartsák oda másik orcájukat, ha fájdalmat okoznak nekik, ugyanakkor mi magunk még közeli rokonaink és barátaink ellen is bosszút forralnánk; vagy sokkal inkább elvárnánk a morált másoktól, mint ahogy mi megvalósítjuk – a környezet védelmét is inkább propagálni szeretjük, semmint gyakorolni. Úgy tűnik, mindenki szeretne új utat, másfelől kevesebb útépítést. Mindenkinek új kocsi kell, de kevesebb autót szeretne látni az utakon. A nyugatiak újabbkori kitalációja, hogy az amerikai őslakosok olyan környezetvédő etikával rendelkeztek, amely meggátolta őket a természet kizsákmányolásában. Daniel Day Lewis részéről merő anakronizmus, hogy Az utolsó mohikán című film nyitó jelenetében Chingachgook így szól a fia által elejtett szarvashoz: „Sajnáljuk, hogy meg kellett ölnünk, testvér. Tisztelettel adózunk bátorságodnak, gyorsaságodnak, erődnek.” Nincs bizonyíték arra, hogy a „köszönjük, halott állat” rituálé része lett volna az indián folklórnak a huszadik század előtt. Persze még ha gyakorolták is ezt, az állatot – minden bocsánatkérés dacára – ugyanúgy megölték. <img class="imgnotext" alt="utolso-mohikan.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/utolso-mohikan.jpg" /> A köztudatban az indiánok egyek voltak a természettel, tiszteletet és türelmet tanúsítottak iránta, mágikusan rá voltak hangolva, s következetes körültekintéssel jártak el a gazdálkodásban, nehogy a vadállományban kárt tegyenek. A régészeti feltárások azonban e megszépítő mítoszokat kétségessé teszik. Miközben a farkasok többnyire a fiatal vagy a nagyon öreg állatokat ölik meg, a jávorszarvasok, amelyekkel az indiánok végeztek, általában életük virágában voltak; ezek között sokkal több volt a tehén, mint a bika, s nagyon kevés jávorszarvas érte meg azt a kort, amelyet manapság. Nincs tehát bizonyíték arra – jelenti ki az ökológus Charles Kay egy, a Human Nature-ben megjelent cikkében –, hogy az észak-amerikai őslakosok óvták volna a nagyvadat. Sőt, összehasonlítva az akkori és a mostani vegetációt, szerinte a Sziklás-hegység hatalmas körzeteiben az indiánoknak majdnem sikerült kiirtaniuk a jávorszarvast akkorra, amikor Kolumbusz partra szállt. E szélsőséges nézetet vitatják, az azonban bizonyos, hogy Észak-Amerikában a fehér ember meglepően gyér vadállományt talált, kivéve olyan területeken, amelyekért a törzsek egymással háborúztak, s e háborúk gátolták a vadászatot. Ha az állomány megvédésére voltak is szellemi és vallási parancsok, ezek igen kevéssé voltak eredményesek. Sőt, Kay még azt is felveti, hogy a vallási, sámánista rítusok csak rontottak a helyzeten. Minthogy az amerikai őslakosok nem láttak összefüggést vadászásuk és a vadállományok nagysága között, vallási hiedelmeik rendszere végeredményben csak fokozta a patás állat-populációk túlzott irtását. Az állatok vallásos tisztelete nem egyenlő megóvásukkal. A mítosz mégis tovább él, gyakran kimondottan azért, mert a propagandát fontosabbnak tartják a gyakorlatnál. Ha nem is igaz – mondja az indián jogok egyik védője –, hogy az amazóniai indiánok óvják a természetet, továbbra is azt kell mondani, hogy óvják, mert „a bennszülött és tradicionális népek minden ökológiailag helytelen tevékenységének kimutatása aláássa a föld, az erőforrások és kultúrájuk művelése iránti alapvető jogukat.” Csak mára vált világossá a bennszülött és tradicionális őseink által művelt dúlás: az, hogy a legutolsó jégkorszak alatt és után bolygó-szerte megtett útjaikon mi mindent irtottak ki. Az ember első biztosra vehető Észak-amerikai megjelenésével (11 500 éve) egybeesett a nagyemlős-fajok háromnegyedének gyors kihalása. Eltűnt az óriásbölény, a vadló, a rövidarcú medve, a mamut, a masztodon, a kardfogú macska, az óriás földilajhár és a vadteve. 8 000 évvel ezelőttre Dél-Amerikában a nagy emlősök négyötöde szintén kipusztult: így az óriás lajhárok, az óriás tatuk, az óriás guanakók, az óriás vízidisznók s a ló méretű hangyászok. Ezt hívják nagy Pleisztocén-kori pusztításnak. Közülünk a szentimentálisabbak még ma is állítják, hogy nem az ember, hanem a változó klíma okozta a legnagyobb kárt, s mi legfeljebb a kegyelemdöfést adtuk meg a már amúgy is hanyatlásnak indult fajoknak. Érdekes, mennyire tartja magát az az illúzió, hogy a klimatikus változások révén találhatunk kibúvót. Csakhogy a kihalások egybeesése az ember megjelenésével, továbbá a tény, hogy a klíma korábban is gyakran megváltozott, ahogy a jégkorszakok elkezdődtek és befejeződtek, továbbá a kihalás menetében felfedezhető furcsa szelektivitás – amely mindig a nagyobb állatokat sújtotta – a mi fajunkat ülteti a vádlottak padjára. Közvetlen bizonyítékok is rendelkezésre állnak: feldarabolt tetemek, a Clovis-emberek csontokba beékelődött nyílhegyeivel. Az igaz, hogy Afrikában és Eurázsiában a nagytesű emlősök ilyen hirtelen kihalása nem volt tapasztalható, és a mamutvadászat Eurázsiában még húszezer éven át folyt, de a mamut és a gyapjas orrszarvú végül ugyanúgy kihalt, mint Észak-Amerikában. Az emberi ragadozóval évmilliókon át együtt élt afrikai és eurázsiai fauna különben már kissé alkalmazkodott is. A túlélők megtanulták, hogy nagy ívben elkerüljenek bennünket, vagy hogy nagy csordákban vándoroljanak. Érdemes észrevennünk, hogy a nagy pleisztocén-kori pusztítás során nem kihalt nagy Észak-amerikai emlősök főleg azok voltak, amelyek a szárazon az emberrel együtt jöttek át Ázsiából: a kanadai jávorszarvas, az amerikai jávorszarvas, a karibu, a pézsmatulok, a barnamedve. „Csak úgy eltűntek az állatok, vagy mi öltük meg őket?” – kérdezi Colin Tudge The Day Before Yesterday [Tegnapelőtt] című könyvében; kérdésére ő maga válaszol: „Természetesen mi öltük meg őket.” A világ más részein, ahol az ember hirtelen, újabb időkben jelent meg, az ökológiai hatás rendkívül pusztító volt – az éghajlatra való tekintet nélkül. Az emberi faj bűnössége minden kétséget kizár. Vegyük Madagaszkárt, ahol tizenhét lemur-fajta (az összes nappali életmódot folytató, tíz kilogrammnál súlyosabb fajta, az egyikük gorilla-nagyságú), s a nevezetes elefántmadár fajtái pusztultak ki az ember Kr. u. 500 körül indult első betelepedése utáni néhány évszázad leforgása alatt. Ugyanez a folyamat ismétlődött meg a Csendes-óceánon a polinézek révén, a leglátványosabb módon mindössze hatszáz évvel ezelőtt Új Zélandon, ahol a maorik vándorlásaik során az óriás moa madarak mind a tizenkét faját (a legnagyobb 250 kilogrammos testsúllyal) a szó szoros értelmében felfalták, mielőtt kétségbeesésükben kannibalizmusra kényszerültek volna. Otago mellett az egyik moa-mészárlási helyszínen legalább harminc-ezret öltek meg rövid időn belül – és a húsnak átlagosan egyharmadát hagyták elrothadni, ugyanis csak a legjobb falatokat fogyasztották el. Teljes kemencéket hagytak lezártan, bennük a sült combokkal, olyan sok húshoz jutottak. S nemcsak a moa madarak jártak így. Az új-zélandi őshonos madárfajok fele kihalt. <img width="401" height="534" class="imgnotext open-in-modal" alt="moa-barb-uj-zeland.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/moa-barb-uj-zeland.jpg" /> Ma már tudjuk, körülbelül száz őshonos hawaii madárfaj létezett, ezek közül sok nagytestű és repülni nem tudó volt. Egyszer, Kr. u. 300 körül egy nagy emlős érkezett ide: az ember. Rövid idő alatt a hawaii madaraknak nem kevesebb, mint a fele kipusztult. Amikor ez először kiderült – egy 1982-as régészeti feltárás után –, az a hawaiiak számára nagyon kellemetlen volt, mert ők hosszú éveken át úgy magyarázták, hogy a szigeteken az ember és a természet közti harmonikus viszonyt Cook kapitány megérkezése borította fel. Összességében: ahogyan a polinézek a Csendes-óceánt kolonizálták, a Föld madárfajainak húsz százalékát pusztították ki. Kissé tovább tartott Ausztrália nagytestű emlőseinek kiirtása. Mégis, az első ember – vélhetőleg 60 ezer évvel ezelőtti – ideérkezése után hamarosan nagyvadak egész garmadája tűnt el: erszényes orrszarvúk, óriás diprotodonok, fadöntők, erszényes oroszlánok, ötféle óriás vombat, hétféle rövidarcú kenguru, nyolcféle óriás kenguru, egy kétszáz kilogramm súlyú nem repülő madár. A túlélő kengurufaj is drámaian összement méretében, ami az intenzív prédálásra adott klasszikus evolúciós válasz (a prédaállatra ugyanis nyomás nehezedik, hogy a szaporodást kisebb méretű korában kezdje el). Lényeges rámutatnunk, hogy az amerikai, ausztráliai és óceániai fauna tapasztalatlan volt, nem tartott az embertől. Épp ez könnyítette volna meg a fajok megóvását, ha az embernek ez lett volna a szándéka. Egyszerű lett volna a háziasítás vagy a fél-háziasítás. Vegyük a Lord Howe-sziget érintetlen faunájának leírását, amely akkor készült, amikor az ember először érkezett ide. Itt kivételesen a tengereken hajózó európaiakról van szó, a polinézek ugyanis a szigetre nem találtak rá. Az egyik hajós így írt: <blockquote> „Furcsa barna madár, mérete körülbelül az angliai harisé, teljesen félelem nélkül és közömbösen járkál mindenütt körülöttünk; csak annyit kellett tennünk, hogy csendben várunk egy-két percet, s annyit üthettünk le egy rövid bottal, amennyit akartunk; ha megdobtuk, de elvétettük a célt, vagy csak úgy ütöttük meg őket, hogy nem múltak ki, meg sem kísérelték, hogy elrepüljenek… A galambok is ugyanolyan kezesek voltak, mint a fent leírtak; ültek a faágakon; oda lehetett menni, kézzel le lehetett venni őket…” (Flannery, T. 1994. The Future Eaters) </blockquote> Képzeljünk el egy egész kontinenst, amely ilyen természetű nagytestű emlősökkel van tele. Őseink azonban sem nem háziasították, sem nem kímélték Észak-Amerika szelíd mamutjait, Dél-Amerika óriáslajhárjait. Lemészárolták őket úgy, hogy írmagjuk sem maradt. Olsen-Chubbucknál, az egyik régi coloradói bölénymészárlási helyszínen, ahol az emberek rendszeresen egy sziklára hajszolták az állatokat, hogy onnan lezuhanjanak, ezek akkora halmokban feküdtek, hogy csak a legfelül levő példányokat darabolták fel, s csak a legjobb falatokkal távoztak. Szép kis természetvédők! Matt Ridley, ford.: Jakabffy Évarich