Nézd legott komédiának...

1.0Tudományhttps://tudomany.cafeblog.huJangulihttps://tudomany.cafeblog.hu/author/janguli/Nézd legott komédiának...<h2>A nevetésről</h2> „A nevetés az ember sajátja” – írta Rabelais a Gargantuában, mintegy visszhangozva Arisztotelészt, aki úgy vélekedett, hogy az élőlények közül egyedül az ember tud nevetni. Tévedtek volna? És vajon azt tudjuk-e már, hogy miért is nevetünk? <iframe width="480" height="270" src="//www.youtube.com/embed/hwbzxENP2eE?feature=player_detailpage" frameborder="0"></iframe> Évente 6205-ször nevetünk: egy felnőtt egy nap alatt átlagosan 17-szer nevet. Ez persze semmi a gyerekek napi 40-es átlagához képest. Így tudtunkon kívül naponta igazodunk Nicolas de Chamfort, a 18. századi moralista híres mondásához: „azt a napot vesztegettük el leginkább, amelyen nem nevettünk”. <h2>A régi görögök még nem…?</h2>  Platón a Philebosban fejti ki nevetésről alkotott véleményét. A nevetés először is élvezet. De ez az élvezet különféle körülmények között fájdalommal keveredhet: ilyen a nevetségessé válás, mikor csúfolódnak velünk. De fájdalom az irigység is, mely a másik bajainak örül; a kinevetés, a kicsúfolás pedig az irigységen alapul. S mi az, ami nevetséges? Valakinek a magáról alkotott hamis véleménye és illúziója. Ő magát gazdagnak, szépnek és bölcsnek látja, mi őt szegénynek, csúnyának és ostobának. Az illúzió a delphoi felirattal áll szemben: „Ismerd meg önmagadat!” Az Államban Platón helyteleníti a lelket felforgató heves nevetést, különösen a „város őreinek” (a tisztségviselőknek és a felelősséggel bíró embereknek) esetében. A nevetés – vagyis a csúnyaság egyik grimasza – illetlen, obszcén, felforgató és veszélyes: e görcsös jelenség hatására ugyanis az illető veszít önuralmából. Tehát a nevetés méltatlan a felelős, nemes, szabad emberekhez. „Nem megengedett úgy elképzelnünk a tiszteletre méltó embereket, hogy a nevetés kerítse őket hatalmába, és még inkább nem megengedett ez, ha istenekről van szó. Tehát nem helyeseljük Homérosznak ezt az istenekről szóló fejezetét: ’Kiolthatatlan nevetés támadt a boldog istenek között, amikor látták Héphaistost a palotán keresztül sietni’”. <img width="265" height="309" class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="nevetés-hephaestus_net_Martin_Van_Heemskerk_1536.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/nevet%C3%A9s-hephaestus_net_Martin_Van_Heemskerk_1536.jpg" />Homérosznál az Iliászban és az Odüsszeában is megjelenik az istenek nevetése motívum: mindkétszer Héphaistoson nevetnek. Az Íliászban sántaságán, az Odüsszeában féltékenységén. Héphaistos, akit megcsal szép felesége, Aphrodité, az istenekhez folyamodik: jöjjenek és tanúskodjanak az őt ért sérelem mellett. Az istenek meg is jelennek, s így szemtanú lesznek Aphrodité szeretkezésének. Az istenek nevetnek a rút Héphaistos féltékenységén és ostobaságán, hogy szégyenéhez még tanúkat is hívott. A nevetés tehát méltatlan az istenekhez csakúgy, mint a város felelőseihez; inkább illik a bohócok, bolondok, gonoszok és rabszolgák rútságához és alávetettségéhez. Arisztotelész Etikájában a komolyság a férfiú kitüntető vonása. Platónhoz hasonlóan úgy tartja, a nevetés csúf grimasz, amely eltorzítja az arcot és a hangot, a jólneveltség ellensége – ám Arisztotelész hozzáteszi: a nevetés mégiscsak sajátosan emberi, sőt, az ember megkülönböztető vonása. <h2>Nevetnek-e a Bibliában?</h2> <img width="357" height="223" class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="nevetés-Ábrahám-Sára.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/nevet%C3%A9s-%C3%81brah%C3%A1m-S%C3%A1ra.jpg" />Az Ószövetség leghíresebb nevetés-története Ábrahámé és Sáráé. Midőn Isten megígérte az idős Ábrahámnak, hogy gyermeke születik, és egy nagy nemzetség származik majd tőle, Ábrahám arcára borult és nevetett… Ezután három férfi jelent meg Ábrahám sátránál, s egyikük megígérte Sárának, hogy egy év múltán gyermeknek ad életet. Sára is nevetett magában: "Miután elfonnyadtam, lehet-e még gyönyöröm, mikor az uram is öreg?" Ekkor szólott az Úr Ábrahámhoz: "Miért nevetett Sára? Van-e lehetetlen dolog az Örökkévaló előtt?" - . . . Sára pedig tagadta, mondván "Nem nevettem". Ö pedig mondta "De bizony nevettél". Egy év után Sára az isteni ígéret szerint életet adott egy fiúgyermeknek, Izsáknak; ez a név pedig azt jelenti: „aki nevetett”. Min nevettek az istenek Homérosznál, min nevetett Ábrahám és Sára? A lehetetlenen, az abszurditáson, az össze nem illésen. A sánta Héphaistoshoz nem illik Aphrodité szerelme, ő azonban ezt nem ismeri fel, ezért válik nevetségessé. Öreg házaspárhoz sem illik a gyermekáldás: ők viszont jól tudják ezt, s ezért nevetnek. Ábrahámék története mégis más, hiszen itt a lehetetlen teljesül, példázva Isten mindenhatóságát. Isten számára nincs lehetetlen, s talán ezért az Egy-Isten a Bibliában nem is nevet soha. Isten fia, Jézus sem nevet az Evangéliumok tanúsága szerint. A középkorban hosszú vitákat folytattak erről: vajon nevetett-e Jézus? Végül az egyházi többség arra jutott, hogy soha nem nevetett. Aranyszájú Szent János azt írja, hogy Jézus sohasem nevetett, s a jó keresztényhez sem illik a nevetés e Siralomvölgyben, az eredendő bűn terhe alatt. <img width="300" height="364" class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="nevetés-Mefisztó_Faust (494x600).jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/nevet%C3%A9s-Mefiszt%C3%B3_Faust%20(494x600).jpg" />A korai középkorban tiltották a komikus műfajok élvezetét is, mondván: ezek a Sátántól valók; sőt a Sátán par excellence az, aki nevet. Ennek örökségeként a sátáni-luciferi-mefisztói cinizmus vörös fonálként fut végig többek közt a Fauston és Az ember tragédiáján is, ahol Lucifer a nevető harmadik. Jacques Le Goff Nevetés a középkorban című nevezetes cikke felhívja a figyelmet, hogy ez a történelmi időszak két nevetés-formát örökölt. Az elsőről már beszéltünk: ez a diabolikus (sátáni) nevetés. A második Arisztotelésztől származik, rajta keresztül jutott el a nagy keresztény szerzőkhöz, s a 13. század skolasztikus filozófusaihoz: ez épp a nevetés sajátosan emberi voltát hangsúlyozza. A nevetés-ideológiák Le Goff-féle kronológiája elsősorban kolostori környezetben érvényes: a korai középkor az elfojtott és ördögi nevetés kora. Azzal, hogy összefüggésbe hozták a nevetést és a testet, a nevetést és a szájat, a nevetést és az erotikus örömöt, a szerzetesi szabályok megalkotói a szájnak egész teológiáját és etikáját alkották meg. Ebbe illeszkedtek bele a nevetésre vonatkozó kolostori elméletek. Úgy gondolták, a nevetés a legrosszabb, ami kijöhet egy emberi szájból. A száj egészséges higiénéje abban csúcsosodik ki, ha elnyomjuk a nevetést. Az öröm kizárja a nevetést: még ha a szerzetesi nevetés az ember sajátja is, ez az elbukott és bűnös ember sajátja, és a nevetés maga is bűn. Ideológia és valóság ugyanakkor meglehetősen távol esnek egymástól, hiszen a nevetést elítélő szerzetesek azzal szórakoztak, hogy szójátékokat alkottak, amelyeken bizonyára jóízűeket nevettek: ezek gyűjteménye a Joca Monachorum (A szerzetesek játékai). A középkor delén létrejön a nevetés ellenőrzött felszabadulása: megkülönböztetik a jó és a rossz, a megengedett és a meg nem engedett nevetést. Miközben az egyház megelégszik azzal, hogy mértéket ír elő a nevetésben, a skolasztikusok – például Aquinói Szent Tamás – kidolgozzák a nevetés esettanát, amely meghatározza, milyen feltételek közt megengedett a nevetés. Most már van ideje a nevetésnek és van ideje a sírásnak. Le Goff szerint a késő középkorban a városi nép felszabadul a középkori egyház által rákényszerített elfojtás alól. A város a köztereken hallható és a karneváli nevetéstől visszhangzik: közeledünk a reneszánsz örömteli és epikureus nevetéséhez. Rabelais-val és más humanistákkal a nevetés megnemesedik, értéket kap, pozitív lesz, hozzátartozik az élet örömeihez. Ez a jó humanista előírja olvasóinak a nevetséges dolgokat, amelyek kiváltják a derültséget – azt állítva, hogy a nevetés gyógyítási, mentálhigiénés eszköz. <h2>A nevetés gyógyhatása</h2> <img width="299" height="299" class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="nevetés-orvosság (403x403).jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/nevet%C3%A9s-orvoss%C3%A1g%20(403x403).jpg" />Rabelais, majd Kant ismerték fel elsők közt, hogy a nevetés pharmakon. A nevetést e hatása alapján a testedzéssel lehet összehasonlítani. A nevetés „belső kocogás”, mely minden szervünket megmozgatja. Ha sokat nevetünk egy nap, az még egy maratoni futásnál is többet ér. Szív- és érrendszeri szempontból húsz másodperc intenzív nevetés megfelelhet akár három perc evezésnek vagy sebes gyaloglásnak! Nevetéskor megemelkedik a pulzus és a vérnyomás, felgyorsul a vérkeringés – majd a nevetést követően a pulzus megnyugszik és a vérnyomás lecsökken. Miként az edzésnek, a nevetésnek is két fázisát különböztethetjük meg: az arousal-fázist, amikor a szívritmus nő, és az ellazulási fázist, amikor a szív megnyugszik. Nevetés közben pulzusunk 120 BpM-et is elérhet. Tehát a nevetés megdolgoztatja a szívizmokat, fokozza a vérkeringést, így több oxigén jut el szerveinkhez. A nevetés éppúgy eustressz (jó stressz), mint a mozgás, tehát szimpatikus idegrendszeri aktivációt vált ki, s ezt mindkét esetben pozitív érzések, esetleg eufória kísérik. Ilyenkor a stressz negatív összetevője hiányzik. A distressznél (rossz stressz) a kortizol nevű hormon szintje nő meg, méghozzá elég tartósan, és elnyomja az immunrendszert: ezért hosszú távú negatív stressznek kitéve könnyebben leszünk betegek. Úgy tűnik, hogy a nevetés és a mozgás épp fordított hatással vannak az immunrendszerre, mint a distresszek. Amikor nevetünk vagy kocogunk, megnő a rákos sejteket és fertőző ágenseket, pl. vírusokat elpusztító természetes ölősejtek száma. Ha szívből nevetünk, ez úgy modulálja az immunrendszer összetevőit, mint egy karmester a zenekart. Ráadásul ezek a változások elég tartósak: egy kiadós nevetés után több óráig is fennmaradnak. A stressz olykor álmatlansághoz vezet – a nevetés ebből is kigyógyíthat. További egyezés a mozgás és a nevetés közt, hogy mindkettő fájdalomcsillapító, mivel felszabadítják a belső opiátokat, pl. az endorfinokat. Ezek a belső opiátok kapcsolódnak a játékkal és a kötelékteremtéssel is, elsősorban fiatal egyedeknél. Az agy legnagyobb opioid-rendszere a középső hipotalamuszban található. E terület sérülése fokozza az agressziót; az opioid-rendszer tehát aktív gátlás alatt tartja az agresszivitást fiatal állatoknál: ezért nem sértik meg egymást játékaik közben. <h2>Játék</h2> <img width="337" height="252" class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="nevetés-majmok-játékarc (800x600).jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/nevet%C3%A9s-majmok-j%C3%A1t%C3%A9karc%20(800x600).jpg" />Jan van Hooff holland etológus és primatológus szerint az emberi nevetés és játék őse nagyon közel áll a majmok nevetéséhez és játékaihoz. A főemlősöknél a nevetés elsősorban a fiataloknál jelenik meg. Csiklandozzák egymást, kergetőznek, birkóznak - csupa olyan játék, amelyhez jellegzetes arckifejezés társul: „nyitott száj, ellazított arc” vagy „játékarc”, e ezt szaggatott, ismétlődő hangadás kíséri. Az arckifejezés e szerző szerint nem más, mint a harapási szándék szimulációja, ahol ugyanakkor nincs valóságos agresszivitás, hisz csak játékból történik az egész. Ez az arckifejezés és hangadás az emberi nevetés előfutára. Egyébként a nevetés kisgyermekeknél is játék – például csiklandozás – közben jelenik meg először. A jóllét ezen egyetemes jelzése játék-helyzetben a társas interakciók szabályozására szolgál. Egyetemes és veleszületett jellegét bizonyítja, hogy vak és süket kisgyermekeknél is megjelenik, továbbá, hogy különböző kultúrákban ugyanazt a szerepet tölti be és ugyanúgy hangzik. Minden emberi társadalom gyermekeinél megfigyelhetők továbbá a verekedős játékok. Ezeknek elég valósághűeknek kell lenniük ahhoz, hogy a támadást és védekezést lehessen gyakorolni; ugyanakkor a játszó feleknek kölcsönösen jelezniük kell egymás felé, hogy a támadás színlelt, az agresszió nem komoly, csak szórakozás. E jelzés céljából fejlődött ki a játékábrázat és a nevetés. Itt megjegyezhetjük, hogy az etológusok szerint a mosoly és a nevetés nem fakadnak egy tőről: a mosoly a csendes félelemgrimasz utódja, a nevetés a hangadással kísért játékarcé. <img width="342" height="226" class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="9 (800x529).jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/9%20(800x529).jpg" />És mi volt a főemlősök előtt? A <a href="http://tudomany.blog.hu/2014/07/07/hogyan_azonosulnak_a_kutyak_gazdaik_erzelmeivel" target="_blank">kutyák</a> is hallatnak jellegzetes lihegő hangokat, amit játékos arckifejezéssel kísérnek. Ilyenkor általában egy reménybeli játszótárs – ember vagy kutya – felé közelednek, vagy éppen egy játszásra alkalmas szájbavalót vesznek észre. Jaak Panksepp (Bowling Green Egyetem, Ohio) pszichobiológia professzor meggyőződése, hogy a vicc előtt volt a nevetés. Ő a patkányoknál is felfedezett egy sajátos, nevetés-jellegű hangadást: e rágcsálók, amikor egymással játszanak, éles, rövid, magas frekvenciájú, az emberi fül számára kivehetetlen kis füttyöket adnak ki. Ugyanezt teszik, ha csiklandozzák őket – a fiatalabbak gyakrabban, mint az idősebbek. A megcsiklandozott patkányok kötődnek is a kutatókhoz, és újra meg újra kikövetelik a csiklandozást. A patkányok füttyeit valószínűleg az a neurális kör váltja ki, amely dopamint szabadít fel. Ugyanezek a dopaminerg pályák aktiválódnak az embernél is - többek között - szórakozás közben. Ezzel megmondtuk volna, honnan is ered a nevetés? Nem biztos, hogy mindenki elégedett volna ezzel a fejtegetéssel. Vannak ugyanis kutatók, antropológusok, akik egész másfelől közelítenek e rejtélyes jelenséghez. Folytatjuk... Jakabffy Éva, Jakabffy Zsófiarich