Lóvátett szemek

1.0Tudományhttps://tudomany.cafeblog.huJangulihttps://tudomany.cafeblog.hu/author/janguli/Lóvátett szemek<img width="337" height="190" class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="80955 (800x450).jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/80955%20(800x450).jpg" />Egyre inkább terjed a testi-lelki kozmetikázás, részben a szépség- és gyógyszeripar jóvoltából. Hogyan hat vissza e „feljavítottság” én-érzésünkre, azonosság-tudatunkra? És hogyan hat azokra, akiknek az eredményt szánjuk? Ellenállhatatlanul vonz mindaz, ami ellenállhatatlanná tesz, vagy legalábbis ezt ígéri. Titkos vágyakat teljesít: szebbé, többé, nagyobbá válni. Közben hangsúlyozzuk, milyen fontos a természetesség. De vajon a természetben mindig minden természetes? Az, ahogy a szépiák vagy kaméleonok színüket váltogatják, vagy ahogy a macskák felborzolják szőrüket, hogy méretesebbnek tűnjenek – csupa ösztönös viselkedés, melyekben azonban megtalálhatjuk a mai kozmetikázás gyökereit. A „természetben” is az az élőlény sikeres, amely fel tudja hívni magára a figyelmet, mikor szaporodásról van szó, egyben el tud rejtőzni, vagy védekezni tud, ha vadásznak rá. A mai camouflage e legősibb mozgatórugóból ered; vagyis lényege szerint éppen hogy – természetes. Ezért nem is mér végső csapást az identitásra. Felöltözve nem lesz valaki kevésbé önmaga, mint levetkőzve; kifestve pedig egyenesen jobban hasonlít ahhoz a képhez, melyet magáról saját agyában őriz. Az ugyanis rendre szebb a valóságosnál (annál, amilyennek őt mások ítélik): ezt onnan tudjuk, hogy az emberek nagyobb része az átlagnál szebbnek tartja magát, márpedig ez matematikai lehetetlenség. Tehát énképünk illúzión – ámbár általános illúzión – alapul.  Ami a mentális kozmetikázást illeti, ez egyelőre a tengerentúlon elterjedtebb, errefelé kevésbé vagyunk vevők rá. Mi még nem akarunk kémiai úton hozzájutni plusz IQ-pontszámokhoz, enormis emlékezeti tárhoz, mesterséges boldogsághoz… egyelőre. Ám a következő nemzedékben lehet, hogy egyesek ilyen úton tesznek majd szert előnyre, mondjuk az egyetemi felvételin. És lehet, hogy gyermekeink is szeretnék majd az ő példájukat követni. Ha bizonyos lenne, hogy a mellékhatások elenyészők, magunk is könnyen elcsábulnánk: szuper agy, folyamatos szárnyalás, kreativitás. Nos, így lennénk inkább önmagunk? Vagy úgy, ha ragaszkodnánk természettől kapott, kissé megkopott képességeinkhez? Merthogy „önmagunknak lenni” feltétlen érték. Legalábbis a régi agy számára. Talán a feljavított elme majd másképp látja… Ma azonban arról, akiről azt mondják, „nem önmaga”, valami nagyon lesújtó dolgot állítanak. Nemcsak szavait kérdőjelezik meg, hanem gesztusait, egész lényét is. De ki „önmaga”? Aki teljesen kozmetikázatlan, natúr? Azt ma már nemigen fogadná be a társadalom: azonnal visszatetszést keltene rasztás hajzatával, nem is szólva az illatokról. Nem járna jobban az sem, aki minduntalan kendőzetlen őszinteségével adná bizonyságát önnön-magaságának. A mai embernek, ha elfogadható kíván lenni, a testiek mellett érzelmi dezodorokat is alkalmaznia kell. A túl nagy érzelmi amplitúdókat – dühkitöréseket, heves zokogást, sőt a féktelen örömrohamokat is – kevés helyen tolerálják: ezért az emberek folytonosan egy általános, jó-közepes emocionális hullámhosszra próbálnak hangolódni. Ha nem megy, akkor érzelmi hangtompítókkal próbálkoznak, amilyen a relaxáció, meditáció: ezek, ha rendszeresen végzik őket, tényleg segítenek az érzelmek kontrollálásában. És a pszichoterápia? Ez inkább az érzelmek alkímiája, mint csillapítása: az érzelmek mélyebb megélése, valamint kibeszélése útján vezet azok átalakításához. Kevésbé pozitív hatású emocionális dezodorok a nyugtatók, mert függőséget okoznak; nem szólva most az egyéb addiktív szerekről. Kozmetika-kozmosz Szabályosan szép, örökké fiatal emberek, tökéletesen éles érzékszervekkel és kiváló intelligenciával? Csupa boldog, sugárzó, egymást szerető lény, akik a tetejébe még olyannyira leleményesek, hogy minden utópia ellenségét, az unalmat is legyőzik? Lehet, hogy így fest a jövőnk? <img width="236" height="236" class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="genes.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/genes.jpg" />Van azonban egy leküzdhetetlen hajlamunk, mely éppoly ősi, mint az, hogy többnek akarunk látszani. Ez a hajlam pedig ennek a párja, kiegészítője: hogy másokat pontosan olyannak akarunk látni, amilyenek. Különösen párválasztás esetén, mivel ilyenkor a génekre vagyunk kíváncsiak, nem arra, ami a genetikai adottságokat leplezi, vagy jobbnak mutatja. Ezért ahogy terjed a kozmetikázás, egyre inkább résen vagyunk. Megtanuljuk a látványból, a teljes benyomásból kivonni azt, ami mesterséges. Azt is megtanuljuk, hogy semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik. A „sztárok” nem az örök fiatalság génjével születtek, hanem az idegméregtől néznek ki úgy, mint saját unokáik: lám, már nincs is mimikájuk. És akinek azért nincs, mert annyira poker-face? Az érzelmi kozmetikázás bajnokain is kezdünk átlátni: a mosoly mögé odaképzeljük az elhárított agressziót, s a túlzottan nyugodt vonások tulajdonosáról úgy véljük, belülről rejtett konfliktusok rágják. <img class="imgright" style="margin-left: 5px" alt="131b.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/131b.jpg" />Vajon ez odáig is elmegy, hogy a szőkét lassan már barnának látjuk – merthogy többnyire annak indult –, a dúsat laposnak, a simát szőrösnek, az íveltet bozontosnak, a fitost karvalynak? A mosolyt, a szélesre tárt karokat, az egész „nyitott vagyok” típusú testbeszédet pedig betanultnak vesszük, olyasminek, ami csupán elrejti a valódi személyiséget? Gyakran vélekedünk így? Akkor elég naprakészek vagyunk, felvértezve a különféle trükközések ellen. Csakhogy mindenféle trükközés ellen mégsem. Ugyanis látórendszerünk abszolút becsapható, látáson alapuló döntéseink pedig tetszés szerint manipulálhatók – egyetlen feltétellel: hogy a „csaló” profi munkát végzett. Hagyjuk, hogy a plasztikázott, vagy photoshopozott arc elvarázsoljon – de csak akkor, ha természetesnek hat. Így vagyunk a műaromákkal, műmosolyokkal, a hamisított márkákkal és a bókokkal. A rutinos hízelgők, akik amúgy mindenkinek ugyanazt a néhány elnyűtt bókot ismétlik, ezekkel mégis elzsongítják az agyat és elaltatják a kritikai érzéket. Ellenben az őszinte rajongók sokszor keresik a szavakat, melyek meg is kapják a maguk jutalmát: az észrevétlenül maradást, vagy a leereszkedő „legyünk csak barátok”-at. A kozmetika tehát nem szorítkozik az arcra, a testre, hanem szinte világelv. Nemcsak a szemek kozmetikázottak, hanem a külső személyiség is – nyomában pedig a belső, melyre visszahat. Nemcsak a száj, de a szavak is – velük pedig legsajátabbnak hitt gondolataink. Aki nem száll be a kozmetika kisded játékaiba, az könnyen veszít az Evolúció Nagy Játszmájában. Ott ugyanis egyetemes csalás dívik. A nehéz fajsúlyú csalások mellett – mint sikkasztás, korrupció, népámítás – ott vannak a könnyűek is, azok az apró trükkök, amelyekkel az emberek kinézetüket és imázsukat emelik. Ez a világ, lássuk be, nem a natúr szépségeké és személyiségeké, nem az igazságé és pláne nem az őszinteségé. Minden negyedik beszélgetésben elhangzik egy hazugság. És ezekből csak minden ötödik lepleződik le. Hazudik a látvány is, amelynek alapján tizedmásodpercek alatt feltérképezzük egymást. Az emberek szeretnek gyorsan túljutni a töprengés szakaszán és dönteni, majd learatni (remélhetően) jó döntésük hozamait. A töprengést, amennyiben emberekről van szó, a sztereotípiák kellemesen és gazdaságosan lerövidítik. A szépnek látott embereknek minden más jót is tulajdonítunk, ahogy ezt a mára klasszikussá vált szociálpszichológiai kísérletek tanúsítják. E „holdudvarhatásként” ismert jelenségnek is megvan azonban – mint mindennek – a maga ellenpontja: az „üres szépség”, a „buta szépség”, az „elkényeztetett szépség” társítások. A szépség és csapdái A szépség tehát nemcsak egyféle. Fejünkben ez a szó, hogy szép, több valóságot takar. Melegséggel telítődik, ha arra gondolunk, akit gyerekkorunkban a legszebbnek láttunk – vagy arra, akit ma látunk így. Csodálattal vegyül a valaha rajongott színészek és szerelmek kapcsán. Elismeréssel azoknál, akikről tudjuk, hogy a szépségükhöz vezető út lemondással és akaraterővel volt kikövezve: egykori „tehenek”, „szúnyogcsődörök”, „pápaszemes kígyók”. A szépség elsődlegesen kellemes a szemnek, a szép címlaplányos lapokat szívesebben veszik meg a hölgyek is, mint azokat, amelyeken átlagos külsejű nő szerepel. A szépség ezen túl – másodlagosan – egyfajta testbeszéd is, mely elmond valamit, még mielőtt tulajdonosa megszólal. Ez az üzenet, mint láttuk, általában pozitív. Ha mégsem az, akkor az illető beleesett valamely szépség-csapdába. Kísérletileg bizonyított, hogy az átlagos arcokat látjuk szépnek. Számítógéppel sok-sok arcot átlagolva, az eredmény-arcot a nézők szebbnek ítélik, mint azokat, akikből előállt. Ennyi az egész: legyünk átlagosak! Fontos a szimmetria, mert hirdeti a szuper géneket – s ugyebár a potenciális partnereket a génjeink érdeklik. Teremtsük meg az átlagosan ovális arcforma illúzióját hajbeállításokkal, az arcpír pozicionálásával. Szemöldökünket szedjük, szájunkat kontúrozzuk átlagosan íveltre, hogy aztán univerzális tetszést arassunk. Már ha végre észrevettek minket. <img class="imgleft" style="margin-right: 5px" alt="104.jpg" src="http://m.cdn.blog.hu/tu/tudomany/image/104.jpg" />Vannak ugyanis nálunk sokkal feltűnőbbek. A dialektika dialektusában – melyet már kezdünk feledni – az „átlagos szépség” tézisre következik az „átlagfeletti szépség” antitézis. A túlzás szépsége. Az állatok is vonzódnak a feltűnő kulcsingerekhez. Ennek emberi megfelelői az óriásira pumpált izmok. Egyesek belekattannak: ők az ún. izom-diszmorfiások, akiknek semmi sem elég nagy. Ezek szerint léteznek kebel- és ajak-diszmorfiások is? Mind egyetlen üzenetet óhajtanak közölni: „nemhogy sok tesztoszteron / ösztrogén kering a véremben, hanem egyenesen rengeteg”. Hogy jó üzlet-e ilyesféle hormon-versenyszámokban indulni? Minél inkább győzelemre állunk, annál őrültebbnek tartanak, de sebaj: a hírnév kárpótol… Tézis, antitézis, szintézis? Nem: a nemihormon-alapú szépségeszménynek újfent ellentézisével találkozunk, mely korunk testideáljából – sovány, sőt még soványabb – fakad. Ez sem puszta koholmány: a sovány az fiatalabb, a fiatalabb pedig termékenyebb. Ugyanezért kellettek a bőséges ösztrogén bizonyítékai is. A kettő azonban egy ponton mindenképpen ütközik, ez pedig: a csípő. Legyünk nyíltak: a tekintélyes hátsó éppúgy a nőies jelleget „dúsítja”, mint a telt keblek, ajkak és hajzuhatag. Egy mai nő mégis minden erejével a lefaragásán fáradozik. Vajon a divat, amely a homloklebenyen keresztül hat, el tudja némítani az ősi, ösztönösebb agyi régiók elképzeléseit, vagy valamiféle kompromisszum születik a végén? Melyik agyrész mondja ki az embernél az utolsó szót? Egyéne válogatja. Végül is az az ember jár jól, akinek szuper homloklebenye van, mivel ez magasabb intelligenciát is jelent. De e homloklebeny azt is tudja, mikor kell – magát lecsendesítve – utat engednie az ösztönös, mélyebb agyrészeknek. Láthatóvá tett belső szépség Egy új felfedezés alapjaiban kérdőjelezi meg nemcsak a „szépség = átlagosság, szabályosság” egyenletet, hanem az összes univerzális szépségeszményt is. Eszerint az agy éppen hogy a meglepő, a szokásostól eltérő látványt részesíti előnyben. Sablonos és nem sablonos képek közül az utóbbiakat nézzük tovább. Miért? Mert érdekesek, ki kell fürkészni, mit is ábrázolnak. Ilyen képekkel találkozva, az agy kifejezi örömét: belső ópiumszerű anyagokat bocsát ki. Amikor azt mondjuk egy arcra, hogy „érdekes”, ez néha azt jelenti – eufemisztikusan –, hogy nem szép. Mégis, az érdekes arcok felkeltik figyelmünket, időzünk rajtuk. Végül lehet, hogy jobban tetszenek majd, mint a szabályosak, mivel kifejeznek valamit az illető egyediségéből? Ez az a pont, ahol a mindig külön emlegetett külső és belső szépség találkozik. Valójában ami megragad a másik emberben, az sokszor éppen itt kereshető. Mindig ellentétekben gondolkodunk erről: külső, avagy belső szépség. Talán mert a férfiak, amikor a nőkkel kapcsolatos igényeiket próbálják kifejezni, oppozícióba állítják ezeket azzal, hogy olyanokat mondanak: „nekem a külső nem annyira számít”, ugyanakkor kívánságlistájukon rendre a testi adottságok szerepelnek első helyen. Mindebből aligha tudjuk kihámozni, hogy ténylegesen, a nettó női vonzerőben mekkora szerepet játszik a „külső” avagy a „belső”. Hogy mi is az a „kisugárzás”, mely szó a szépségversenyeken is szájról szájra jár. Talán csak arra utal, hogy fogadjuk el a végeredményt; hogy a szépség valami sokkal több, mint a vele kapcsolatos korlátolt elképzeléseink. Jakabffy Évarich