1.0Tudományhttps://tudomany.cafeblog.huJangulihttps://tudomany.cafeblog.hu/author/janguli/<p><img class="imgright" style="width: 142px;height: 142px;margin-left: 5px" alt="http://www.evajakabffy.shp.hu/hpc/elemkepek/evajakabffy/evajakabffyhumor_(uj)_l3351266982299.jpg" src="http://www.evajakabffy.shp.hu/hpc/elemkepek/evajakabffy/evajakabffyhumor_%28uj%29_l3351266982299.jpg" />Jakabffy Éva, IPM, 2010. (részletek)</p> <p>Humort olvasunk, hallgatunk, művelünk, de a humorról szóló írásokat nagy ívben kerüljük. Ne mondja meg nekünk senki, mitől talál el a poén, mert akkor már nem tudunk rajta nevetni. <br /> Most azonban az a veszély, hogy megfejtjük a humor végső titkát, nem fenyeget. A <strong><span style="color: #ff0000"><em>Karnevál</em></span></strong> szerzőjével együtt ugyanis azt valljuk: <br /> „A humor az utolsó fátyol. Levethető? Igen, de nem ajánlatos. A humor az utolsó maszk. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs.” <br /> <br /> <span style="color: #ff0000"><strong>A kirekesztett kirekesztés </strong></span><br /> <br /> Ha egy viselkedési, öltözködési, vagy nyelvi szabályt általában betartanak az emberek, és csak ritkán sértik meg, ez a sértés humor forrása lehet. Ha gyakorivá válik a szabálytalanság, például egy közmondás elferdítése, akkor frissessége elvész, és a közhelyszótárban lesz a helye. Ha viszont régi közhelyszótárakat lapozgatunk, mint például Flaubert-ét, vagy a 80-as évekből a Hernádi Sándor-félét, annak egyes közhelyes szócsavarásait már-már humorosaknak találjuk. Ami régen közhely volt, mára kiment a divatból, és éppen ettől lehet ismét poén. <br /> Egyszóval, ha humort akarunk előállítani, elég, ha szabályt sértünk? Persze, hogy nem. A meglepetés csak szükséges, de messze nem elégséges feltétele a humornak. Valamivel kombinálni kell. Például ha a meglepetéssel tabukat döntünk le. Ezzel is győzünk, nem valaki, hanem valami felett. Freud szerint a humor csak ez, és semmi más: elfojtott, tudattalanba száműzött vágyak és indulatok előtörése. Az elfojtás mikéntje Freud óta bizonyára nem sokat változott: ahogy elkezdünk cseperedni, bizonyos viselkedéseket a felnőttek megpróbálnak kiverni a fejünkből. De ezzel csak még mélyebbre kerülnek a fejünkbe, vagyis agyunkba, és ott tanyázva kísérelnek meg kerülő úton megnyilvánulni.</p> <p><!--more--></p> <p>Az elfojtás tartalma viszont sokat változott a pszichoanalízisnek a prűd polgári világban történt születése óta. Talán éppen Freudnak köszönhetően. Az emberek megengedőbbekké váltak a szexualitás bizonyos variációival szemben. Erős kivétel ez alól a pedofília. A megengedő hozzáállás is létrehozza azonban a maga tabuit: ennek értelmében épp az lesz tilos, ami nem megengedő, vagyis ami kiközösít, megbélyegez. A kirekesztés-tabut ma nem sérthetjük meg, ha kulturált ember hírében szeretnénk állni. De vicc formájában? Amikor a hangulat magasra csap, a humoristák sem kertelnek e téren, sőt egymást sem kímélik. De ehhez tényleg jól kell felmérni a hangulatot, és hogy kivel hányadán is állunk. <br /> Amivel ezt felmérhetjük, az viszont maga az ugratás. Ugyanis a barátságban megjelenő humor logikája más, mint amiről a győző-legyőzött kapcsán volt szó. Egy jó barátságban nem akarjuk, hogy az alá-fölérendeltség határozza meg kapcsolatunkat. Ezért lekicsinyeljük magunkban azokat a tulajdonságokat, amelyekkel mi tudnánk hatalmaskodni a másik felett, a másikban pedig azokat, amelyekkel ő tudna basáskodni rajtunk. Az ilyen fajta ugratás pontos műszer annak tesztelésére, milyen is a viszony közöttünk. Aki nevet vagy viszont-ugrat, annak nincsenek fenntartásai barátságunkat illetően. Viszont ha erőltetett köhécselés vagy fagyott csend a fogadtatás, nem biztos, hogy az illető egy szintre helyezi magát velünk, s hogy leghőbb vágya velünk barátkozni. <br /> <br /> <span style="color: #ff0000"><strong>Ki nevet a korán? </strong></span><br /> <br /> Lehet-e a humornak olyan magasrendű formája, amely már nem az agresszión, a tabukon, a rangsor beállításán és hasonlókon alapul? Lehet-e fennkölten azt állítani, hogy az igazi humorból már kivész minden káröröm és kegyetlenség, minden rasszizmus és szexizmus? Hogy a személyiségfejlődés csúcsára érve már csak egészen szubtilis dolgokon nevetünk: nonszenszeken, verbális rafinériákon, irodalmi társadalomkritikai szatírákon? Netán önmagunkon? A humor ez utóbbi fajtáját övezi a legmagasabb elismerés. Ám lehet, hogy ez a dicsőség kissé kétes értékű. Az önirónia talán csak arra szolgál, hogy az ember megelőzze a mások általi kinevettetést. <br /> <br /> Aki önmagán humorizál, az elképesztő történetekkel képes traktálni hallgatóit saját nyomorúságáról, szétszórtságáról, agyi és egyéb teljesítményének hanyatlásáról. <br /> <br /> Egy szempontból viszont az önirónia tényleg megérdemli, hogy a humor legfelsőbb oktávjának tartsuk. Mert legyen bár célja a taktikázás, forrása egy becses tulajdonság, az önismeret. Az egyik legrégebbi humor-elmélet megfogalmazója, Platón szerint azon nevetünk, aki vét a delphoi jósda homlokzatára írt gnóthi seauton, vagyis az ismerd meg önmagad elve ellen. Az ilyen ember nevetségessége abból a vaskos illúzióból ered, amelyet önmagára vonatkoztat. Magát például ifjúnak, arany torkúnak és pusztítóan szellemesnek képzeli, miközben vén, mint korhadt fa, ráadásul fahangú és fahumorú.</p>rich