Miként keletkezhet milliárdnyi idegsejt együttesében, vagyis az agyban öntudat? S hogyan lesz az agy működési mintázataiból személyiség? A kérdések mindannyiunk létének alapjait érintik, mégis csak maroknyian foglalkoznak velük. Köztük Mark Solms Dél-afrikai neurológus. Aki a tudatfilozófia helyett egyenesen Freudhoz fordult válaszokért. Ebből jött létre egy különös kiméra, amely a neuropszichoanalízis nevet viseli. Vajon életképes lesz-e?
Mintha csak egy menő parti szereplői volnának: estélyibe öltözött nők, frakkos férfiak, és egy sztárséf, aki mindegyiküket személyesen üdvözli. De ez csak a látszat: a trendi harlemi étteremben tudományos konferencia vette kezdetét, melynek témája az új tudományág, a neuropszichoanalízis.
Az első előadó az Amygdaloid nevű együttes énekese, Joe LeDoux (New York-i Egyetem). Valójában ő is idegtudós, és zenekara is az egyik agyterületről, az amygdaláról kapta a nevét. Ez olyan viselkedéseket vezérel, mint a támadás és a védekezés, méghozzá azonnal, gondolkodás nélkül. Itt lakna a freudi ösztön-én? Meglehet. Persze, az agy esetében inkább hálózatokról van szó. Az amygdala az agresszív és félelmi reakciók áramkörének kitüntetett része. És hol lakhat a Freud számára legkedvesebb, a libidó? Számos helyen, kezdve a hipotalamusz vágyat vezérlő részeitől a jutalmazó központokig.
Hogy mindent átható elvvé emelje, Freud igencsak kiterjesztette a libidó fogalmát. Belefért abba a kisbabák anyamell iránti vágyától a fiúk apjukkal való vetélkedésén át a művészi inspirációig szinte minden. Mondhatni, Freud fő libidója maga a libidó volt. Noha ő maga sokszor módosította elméleteit, a libidó, mint alapelv mellett kiállt, még a kedvenc tanítványaival való veszekedés és szakítás árán is.
Bár Freud neurológusként indult (tengeri élőlények idegrendszerét boncolta), és a pszichoanalízist is tudományos alapokra kívánta helyezni, az végül mozgalommá vált. A tudattalanról, álomszimbólumokról, elfojtásról és a többiről szóló tanok szuggesztíven, kinyilatkoztatás-szerűen hatottak. A freudistáknak nem volt szükségük semmiféle igazolásra. Az anti-freudistáknak sem ellen-bizonyítékokra, noha az alapfogalmak az ő elméjükbe is belerágták magukat.
A pszichoanalízis, noha eredetileg egy tudós ember fejéből pattant ki, teljesen külön útra tévedt a tudománytól. Miközben a 20. század vezető terápiás irányzata lett, a kutatók szinte figyelemre sem méltatták. Vagy ha igen, akkor azért, hogy nevetségessé tegyék. A freudi terápia egyik sarokköve az Ödipusz-komplexus feltárása. Csakhogy erről kiderült: úgy az állatoknál, mint az embereknél inkább kivétel, mint szabály. S a tudattalanhoz vezető királyi út, az álomfejtés? Az 1980-as években J. Allan Hobson agykutató (Harvard Egyetem) rámutatott, hogy az álmok bizarr jellegét az idegekben keletkező, véletlen elektromos zaj okozza. Ez épp ellentétesnek tűnt azzal a freudi elgondolással, hogy az álmokban semmi sem véletlenül van ott, még a lényegtelen részletek is utalhatnak rejtett jelentésre. Például elfojtott vágyakra, indulatokra vagy komplexusokra.
Ilyenek után kutatott 9 éves terápiája során, heti 5 alkalommal Mark Solms neuropszichológus (Fokvárosi Egyetem) is. Hogy egy tudós pszichoanalitikus kezelésre adja a fejét, az előfordul. De ő egyszerre szenvedélyes tudós és szenvedélyes pszichoanalitikus. Így lett az ő fő libidója a kettő összeházasítása.
Mark Solms-nak kivételesen jó testvér adatott. Bátyja, a nála két évvel idősebb Lee egyben a legjobb barátja is volt, akivel szövevényes fantáziajátékokat játszottak. Az idillnek azonban hamar tragikus baleset vetett véget. Lee még csak 6 éves volt, amikor lezuhant a helyi jacht-klub tetejéről, és a fejére esett. Kórházba vitték, majd néhány nap múlva hazahozták. Megmenekült, de attól kezdve, ahogy Mark meséli, már sem a bátyja, sem a család nem volt ugyanaz. Lee többé nem érzett kedvet a fantáziajátékokhoz; lelassult és letargikus lett. Hiába volt ott, Mark elveszítette őt. 4 évesen felfoghatatlan volt számára, hogy valaki, akihez oly bensőséges kapcsolat fűzte, ugyanaz is, meg nem is. Hogy néha elegendő egyetlen ütés a fejre, és abból örökre távozik az eredeti személyiség.
A trauma tudattalanul meghatározta Mark Solms pályaválasztását. Orvosként azért szakosodott neurológiára, hogy segíthessen az olyan agysérülést szenvedett embereknek, amilyen a bátyja. Analízise azonban azt is kiderítette, hogy mindvégig bűntudatban élt, amiért ő egészséges, a másik pedig beteg; amiért ő sikereket érhet el, amaz nem. Így visszafogta ambícióit; ez esetében azt jelentette, hogy „csak” neurológus volt egy angliai kórházban, nem pedig, amire valójában hivatottnak érezte magát: az agy és a tudat rejtélyét megfejtő, világhírű tudós. Vagy ha úgy tetszik, a 21. század Freudja, aki a pszichoanalízist immár igazolni is tudja az agykutatás legújabb eszközeivel.
Ha e különös házasság neurológia és pszichoanalízis között ma újdonságként hat, néhány évtizede egyenesen elképzelhetetlen volt. Főként a kutatók térfelén, ahová hivatalosan Solms is tartozott. Solms kitartóan kérdezősködött professzoraitól, ugyan hol kutathatná a freudi tanokat az idegtudomány módszereivel? Többnyire azt a választ kapta, hogy sehol. És hogy ne nagyon feszegessen ilyen témákat, mert az a karrierjébe is kerülhet. Foglalkozzon csak az olyan, viselkedés szintjén is megfogható jelenségekkel, mint a mozgás, a látás vagy a tanulás.
Mi maradt Solmsnak? Miként Freudnak: a saját betegei. A szokástól merőben eltérve, Solms a pszichoanalitikus módszert neurológiai pácienseinél kezdte alkalmazni. Némelyikük az emlékezetét vesztette el, mások a beszéd- vagy járási képességüket. Volt, aki elfelejtette, ki is ő. Az orvosok többsége ilyen betegeknél nem sok értelmét látta a pszichoterápiának. Miért kellene komplexusokat, traumákat feltárni azoknál, akiknek az agya ment tönkre? Solms számára azonban egyértelmű volt: e betegek óriási törést szenvedtek el. Hogyan is ne lenne égető szükségük a terápiára? Leült a páciensei mellé, és hosszasan hallgatta őket.
A tudósok ugyan régóta tanulmányozzák a különféle agysérültek gondolatait és viselkedéseit, de aligha pszichoanalitikus nézőpontból. Solms azonban úgy találta, a betegek hallucinációi és téveszméi messze nem véletlenszerűek. Igen gyakran arra szolgálnak, amire Freud szerint az álmok: vágyteljesítésre. S talán még inkább a tragikus valóság tagadására.
De miért pont az agysérültekre jellemzők ezek, s nem más, súlyos betegekre? A valósággal való szembenézés az agy számára nehéz művelet. Több agyterület fenntartott, összehangolt működése szükséges hozzá. Lényegében: jól működő agy. Ennek híján nem csoda, ha az ember időről időre a fantázia világában köt ki.
Sok zavarodott beteg áll elő nevetségesnek tűnő történetekkel: ezt nevezik konfabulációs emlékezetvesztésnek. Egy elektromérnök páciens például mindig úgy üdvözölte Solms-ot, mint mérnök kollégát. Azt állította, hogy van egy Porsche-ja és egy Ferrarija. Máskor a sörét kereste az éjjeliszekrényén. Neurobiológiai nézőpontból egy megrepedt verőér-tágulat súlyosan károsította a homloklebenyét. Pszichoanalitikus szemmel vágyteljesítő fantáziái voltak: ezekben ő elismert szakértő volt, nem agysérült beteg; versenyautókat vezetett, vagy éppen egy bárban ült. A teljes képhez mindkét oldal hozzátartozik. A férfi agya valóban sérült volt, elméje pedig nappali álmodozásba merült a szabad és örömteli életről.
Solms elkezdte összepárosítani a páciensek által mondottakat a diagnózisukkal. Ezzel létrejött a neuropszichoanalízis, mint tudományos eljárás. Melyből kiderülhet, milyen tipikus agysérülési mintázatok milyen tipikus belső tapasztalatokkal társulnak – legalábbis a szóbeli közlésre képes betegeknél. De hogyan vezethetnek el az agysérültek élményei a pszichoanalitikus fogalmak agyban való lehorgonyzásához?
Vegyük az elektromérnök esetét. Az ő fantáziálásaiban a freudi értelmezés szerint az öröm-elv szinte teljesen kiszorítja a valóság-elvet. Ez az egyszerre szomorú és kellemes állapot akkor áll elő, ha az ember, a homloklebeny alapvető működéseinek zavara nyomán, elveszíti a fonalat: részben, vagy teljesen elfelejti, hol van, miért, milyen állapotban stb. A valósággal való kapcsolat enyhe fokú csökkenését egészséges emberek is megélhetik az ébrenlét-álom küszöbén, vagy tudatmódosítók hatására. Ilyenkor a homloklebeny visszavonul, az ábrándok pedig mintha valóra válnának. A neuro-pszichoanalitikusoké is, mert talán megpillanthatják, pontosan hol is lakik fejünkben az öröm-elv. Mindez frappáns válasszal szolgálna a neves filozófusnak, Karl Poppernek, aki a pszichoanalízist a tudománytalanság egyik fő példájaként bélyegezte meg.
Popper ugyanis csak olyan hipotéziseket tekintett tudományosaknak, amelyek kísérleti úton elvileg megcáfolhatók. A pszichoanalízis azonban hemzseg az olyan állításoktól, amelyeket soha nem lehet cáfolni. Például, hogy minden álom vágyteljesítő. Létezik-e olyan álom, amelyet ha valaki megálmodna, azzal cáfolná e tételt? Nem; nincs az a banális, vagy éppen lidérces álom, amely cáfolatként szolgálhatna. Hiszen a pszichoanalízis logikája szerint ezek is vágyakat teljesítenek, csupán a belső cenzor eltüntette belőlük a lényeget, ezért épp arra nem emlékszünk. Vagy pontosan arra vágyunk, ami az álomban szerepel, például egy számunkra fontos személy halálára, de ezt, mint roppant kínos érzést, elménk eleve elfojtotta.
A pszichoanalízis szerint az elfojtás veszélyes számunkra: elfojtott, erőteljes impulzusaink ott munkálnak az elménk mélyén, és számtalan lelki vagy testi tünetet idézhetnek elő. A tudományfilozófia szerint azonban maga az elfojtás fogalma a veszélyes. Lényegében oda vezet, hogy bárkiről bármit mondhatunk. A gyermek lehet polimorf perverz, és a felnőttekben is hemzsegnek a látens eltévelyedések, ödipális vagy gyilkos vágyak. Ha ilyenekről nem tud, akkor megbújnak a tudattalanjában. Ha a tudattalanból sem bányászhatók elő, akkor vannak csak ott igazán: oly erősek és félelmetesek, hogy a páciens nem meri tudatosítani őket.
Az elfojtás-fogalmon bukna meg a pszichoanalízis, mint tudomány? Igen, hacsak nem sikerül eldönthetővé tenni, hogy történt-e elfojtás, avagy sem. Például olyan módszert találni, amellyel az elfojtott tartalmak előhívhatók. Az egyik biztató kísérlet, különös módon, rágcsálókkal zajlott. Alessio Travaglia (New York-i Egyetem) kimutatta, hogy hozzánk hasonlóan ők is elfelejtik korai élményeiket, ez esetben azt, hogy a ketrecük egyik sarkában áramütés érte őket. Felnőve szemrebbenés nélkül közlekednek az elektromos zónában. Ám amint a legapróbb áramütést kapják, utána a ketrecbe visszahelyezve kerülni fogják a veszélyes helyet. Vagyis kiskori emlékük visszatér! Ez azt bizonyítja, hogy a legkorábbi emlékek ott szunnyadnak valahol a tudattalanban.
De milyen is ez a tudattalan? Ha ma Freud köztünk járna, rá kellene döbbennie, hogy messze nem csupán primitív, ősi és ösztönös, ahogy ő hitte. Sőt, számos téren messze túlszárnyalja a tudatot. Az „okos tudattalan” leginkább döntéshozási képességei miatt kap dicséretet a kutatóktól. Tudatunk kínosan lassú és nehézkes ahhoz képest, ahogy a tudattalan pillanatok alatt végigpásztázza a döntéshez szükséges múltbeli tapasztalatok összességét.
Egy megnyerő csaló hamar fennakad az okos tudattalan rostáján. Ilyenkor testi jelzések sorával próbálja a tudat értésére adni: ne bízzon az illetőben. De hiába, ha a tudat inkább a primitív, freudi tudattalan vágyait akarja követni. Egyben igazolva Freudot: a belső világ valóban csatatér, csak a harcban álló felek száma nőtt meg az ő ideje óta.
Egy kísérlet erejéig ma már bárkiből. Sofia Adelaide Osimo (SISSA, Trieszt) az ún. immerzív (közvetlen megtapasztalást nyújtó) virtuális valóság révén azt az illúziót kelti, mintha az emberek másvalakinek a testében volnának. Korábbi tanulmányok szerint ez megváltoztatja az észlelést. Osimo arra volt kíváncsi, vajon a magasabb szellemi működések is módosulnak-e így?
Aki ilyen kísérletre jelentkezett, érzékelőket és fejhallgatót kapott, továbbá két avatárt: az egyik őt magát ábrázolta, a másik Sigmund Freudot. Amikor valamelyik avatár mozgását szinkronba hozták az övével, teljesen úgy érezhette, hogy abban a testben létezik.
Az alany először saját avatárjával mozgott együtt. Arra kérték, mondja el egy pszichológiai problémáját a Freud-avatárnak. Aztán hirtelen „átugrott” Freud testébe, és Freudként adott tanácsot önmagának. Ekkor a hangját kicsit elmélyítették. A szerepeket addig cserélgethette, ameddig csak akarta.
A kísérlet második részében ugyanez zajlott, csak Freud nélkül. Az alany saját avatárja kérdezett, másik avarátja felelt, csakúgy, mint amikor az ember önmagával beszélget.
Osimo szerint az eredmények egyértelműek: a magunknak való tanácsadás hatásos módszer, de még inkább az, ha Freudként tesszük. Ehhez azonban fontos a tökéletes illúzió megteremtése. Ha az alany mozgását nem szinkronizálják a Freud-avatárral, nem sikerül igazán azonosulnia vele, és a tanácsai sem lesznek jobbak, mint amiket saját magának ad. Az is fontos, hogy Osimo kísérleti személyei nem kérdőjelezték meg Freud szakmai hozzáértését.
Mivel Freud a legtöbb ember számára még mindig az első számú pszichológus, a jövőben önsegítő célzattal sok virtuális Freud keletkezhet majd.
De hogy valódi Freud, a „lélek forradalmára” szülessen? Ahhoz már annak idején is számos tényező kellett. Freud személyes egyenletéhez hozzájárulhatott például a szülei közti nagy korkülönbség. Egy kisfiú könnyen érezheti úgy, hogy a fiatal, életvidám anya inkább őhozzá tartozik, mint az idősebb apához. Utóbbi pedig eléggé szigorú és férfias jelenség ahhoz, hogy felszítsa a gyermekben az ödipális féltékenységet. Ahogy Alain de Mijolla kortárs pszichoanalitikus kutató kimutatja: az apával, Jakob Freuddal szemben Sigmund Freud inkább a nagyra törő, intellektuális nagyapával, „Rabbi” Slomóval azonosul, és már gyerekkorától bizonyos abban, hogy híres lesz.
De mi történik, ha Freud újra eljön, és beint a képrombolóknak? Ha megmutatja, hogy a pszichoanalízis csak eszközök híján volt mese, és immár valósággá válhat? Ezen munkálkodik jelenlegi avatárja, Mark Solms.
Mégsem ő lesz a 21. század Freudja. Mert Freudnak lenni azt is jelenti: a lehető legmegalázóbbat mondani az emberről, amit csak jelen tudásunk (és tudatlanságunk) birtokában lehet. Hogy mindent a libidó irányít? Ez annak idején nagyot ütött. De ma már egészen humánusnak tűnik ahhoz képest, hogy az önző gének vezérelnek minket. Jó, azok legalább a saját génjeink. Csakhogy laknak bennünk mások is tömegével, például baktériumok; lehet, hogy ők mondják ki az utolsó szót ízlésünk dolgában? Vagy akár azt is meghatározzák, amit ma szentnek tekintünk: a személyiségünket?
De még mindig van lejjebb: a baktériumokkal való közösségünk valóságos idill ahhoz képest, ami a gépi szuperintelligencia megjelenésekor várhat ránk. Az esetleg már nem lát többet bennünk, emberekben, mint erőforrást pazarló, törlésre méltó kódokat. Lehet, hogy a jövő Freudja már egy mesterséges szuperintelligencia lesz?
Jakabffy Éva