Ki lehet a 21. század Freudja?

Miként keletkezhet milliárdnyi idegsejt együttesében, vagyis az agyban öntudat? S hogyan lesz az agy működési mintázataiból személyiség? A kérdések mindannyiunk létének alapjait érintik, mégis csak maroknyian foglalkoznak velük. Köztük Mark Solms Dél-afrikai neurológus. Aki a tudatfilozófia helyett egyenesen Freudhoz fordult válaszokért. Ebből jött létre egy különös kiméra, amely a neuropszichoanalízis nevet viseli. Vajon életképes lesz-e?

Mark Solms

Mintha csak egy menő parti szereplői volnának: estélyibe öltözött nők, frakkos férfiak, és egy sztárséf, aki mindegyiküket személyesen üdvözli. De ez csak a látszat: a trendi harlemi étteremben tudományos konferencia vette kezdetét, melynek témája az új tudományág, a neuropszichoanalízis.

Az első előadó az Amygdaloid nevű együttes énekese, Joe LeDoux (New York-i Egyetem). Valójában ő is idegtudós, és zenekara is az egyik agyterületről, az amygdaláról kapta a nevét. Ez olyan viselkedéseket vezérel, mint a támadás és a védekezés, méghozzá azonnal, gondolkodás nélkül. Itt lakna a freudi ösztön-én? Meglehet. Persze, az agy esetében inkább hálózatokról van szó. Az amygdala az agresszív és félelmi reakciók áramkörének kitüntetett része. És hol lakhat a Freud számára legkedvesebb, a libidó? Számos helyen, kezdve a hipotalamusz vágyat vezérlő részeitől a jutalmazó központokig.

Joe LeDoux

Hogy mindent átható elvvé emelje, Freud igencsak kiterjesztette a libidó fogalmát. Belefért abba a kisbabák anyamell iránti vágyától a fiúk apjukkal való vetélkedésén át a művészi inspirációig szinte minden. Mondhatni, Freud fő libidója maga a libidó volt. Noha ő maga sokszor módosította elméleteit, a libidó, mint alapelv mellett kiállt, még a kedvenc tanítványaival való veszekedés és szakítás árán is.

Bár Freud neurológusként indult (tengeri élőlények idegrendszerét boncolta), és a pszichoanalízist is tudományos alapokra kívánta helyezni, az végül mozgalommá vált. A tudattalanról, álomszimbólumokról, elfojtásról és a többiről szóló tanok szuggesztíven, kinyilatkoztatás-szerűen hatottak. A freudistáknak nem volt szükségük semmiféle igazolásra. Az anti-freudistáknak sem ellen-bizonyítékokra, noha az alapfogalmak az ő elméjükbe is belerágták magukat.

Sigmund Freud 1885-ben

A pszichoanalízis, noha eredetileg egy tudós ember fejéből pattant ki, teljesen külön útra tévedt a tudománytól. Miközben a 20. század vezető terápiás irányzata lett, a kutatók szinte figyelemre sem méltatták. Vagy ha igen, akkor azért, hogy nevetségessé tegyék. A freudi terápia egyik sarokköve az Ödipusz-komplexus feltárása. Csakhogy erről kiderült: úgy az állatoknál, mint az embereknél inkább kivétel, mint szabály. S a tudattalanhoz vezető királyi út, az álomfejtés? Az 1980-as években J. Allan Hobson agykutató (Harvard Egyetem) rámutatott, hogy az álmok bizarr jellegét az idegekben keletkező, véletlen elektromos zaj okozza. Ez épp ellentétesnek tűnt azzal a freudi elgondolással, hogy az álmokban semmi sem véletlenül van ott, még a lényegtelen részletek is utalhatnak rejtett jelentésre. Például elfojtott vágyakra, indulatokra vagy komplexusokra.

Ideg-lélekelemzés

Ilyenek után kutatott 9 éves terápiája során, heti 5 alkalommal Mark Solms neuropszichológus (Fokvárosi Egyetem) is. Hogy egy tudós pszichoanalitikus kezelésre adja a fejét, az előfordul. De ő egyszerre szenvedélyes tudós és szenvedélyes pszichoanalitikus. Így lett az ő fő libidója a kettő összeházasítása.

Hogy miért is vált ő ilyen rendhagyó esetté a tudomány világában, azt talán épp az analízisén keresztül kirajzolódó sorsesemények magyarázzák. Solms-ot, ahogy egykor Freudot, óriási ambíciók feszítették. De Solms ezeket jó ideig elnyomta magában. Az analízis döbbentette rá, hogy miért.

Mark Solms-nak kivételesen jó testvér adatott. Bátyja, a nála két évvel idősebb Lee egyben a legjobb barátja is volt, akivel szövevényes fantáziajátékokat játszottak. Az idillnek azonban hamar tragikus baleset vetett véget. Lee még csak 6 éves volt, amikor lezuhant a helyi jacht-klub tetejéről, és a fejére esett. Kórházba vitték, majd néhány nap múlva hazahozták. Megmenekült, de attól kezdve, ahogy Mark meséli, már sem a bátyja, sem a család nem volt ugyanaz. Lee többé nem érzett kedvet a fantáziajátékokhoz; lelassult és letargikus lett. Hiába volt ott, Mark elveszítette őt. 4 évesen felfoghatatlan volt számára, hogy valaki, akihez oly bensőséges kapcsolat fűzte, ugyanaz is, meg nem is. Hogy néha elegendő egyetlen ütés a fejre, és abból örökre távozik az eredeti személyiség.

A trauma tudattalanul meghatározta Mark Solms pályaválasztását. Orvosként azért szakosodott neurológiára, hogy segíthessen az olyan agysérülést szenvedett embereknek, amilyen a bátyja. Analízise azonban azt is kiderítette, hogy mindvégig bűntudatban élt, amiért ő egészséges, a másik pedig beteg; amiért ő sikereket érhet el, amaz nem. Így visszafogta ambícióit; ez esetében azt jelentette, hogy „csak” neurológus volt egy angliai kórházban, nem pedig, amire valójában hivatottnak érezte magát: az agy és a tudat rejtélyét megfejtő, világhírű tudós. Vagy ha úgy tetszik, a 21. század Freudja, aki a pszichoanalízist immár igazolni is tudja az agykutatás legújabb eszközeivel.

Az örök öröm-elv

Ha e különös házasság neurológia és pszichoanalízis között ma újdonságként hat, néhány évtizede egyenesen elképzelhetetlen volt. Főként a kutatók térfelén, ahová hivatalosan Solms is tartozott. Solms kitartóan kérdezősködött professzoraitól, ugyan hol kutathatná a freudi tanokat az idegtudomány módszereivel? Többnyire azt a választ kapta, hogy sehol. És hogy ne nagyon feszegessen ilyen témákat, mert az a karrierjébe is kerülhet. Foglalkozzon csak az olyan, viselkedés szintjén is megfogható jelenségekkel, mint a mozgás, a látás vagy a tanulás.

Mi maradt Solmsnak? Miként Freudnak: a saját betegei. A szokástól merőben eltérve, Solms a pszichoanalitikus módszert neurológiai pácienseinél kezdte alkalmazni. Némelyikük az emlékezetét vesztette el, mások a beszéd- vagy járási képességüket. Volt, aki elfelejtette, ki is ő. Az orvosok többsége ilyen betegeknél nem sok értelmét látta a pszichoterápiának. Miért kellene komplexusokat, traumákat feltárni azoknál, akiknek az agya ment tönkre? Solms számára azonban egyértelmű volt: e betegek óriási törést szenvedtek el. Hogyan is ne lenne égető szükségük a terápiára? Leült a páciensei mellé, és hosszasan hallgatta őket.

A tudósok ugyan régóta tanulmányozzák a különféle agysérültek gondolatait és viselkedéseit, de aligha pszichoanalitikus nézőpontból. Solms azonban úgy találta, a betegek hallucinációi és téveszméi messze nem véletlenszerűek. Igen gyakran arra szolgálnak, amire Freud szerint az álmok: vágyteljesítésre. S talán még inkább a tragikus valóság tagadására.

De miért pont az agysérültekre jellemzők ezek, s nem más, súlyos betegekre? A valósággal való szembenézés az agy számára nehéz művelet. Több agyterület fenntartott, összehangolt működése szükséges hozzá. Lényegében: jól működő agy. Ennek híján nem csoda, ha az ember időről időre a fantázia világában köt ki.

Sok zavarodott beteg áll elő nevetségesnek tűnő történetekkel: ezt nevezik konfabulációs emlékezetvesztésnek. Egy elektromérnök páciens például mindig úgy üdvözölte Solms-ot, mint mérnök kollégát. Azt állította, hogy van egy Porsche-ja és egy Ferrarija. Máskor a sörét kereste az éjjeliszekrényén. Neurobiológiai nézőpontból egy megrepedt verőér-tágulat súlyosan károsította a homloklebenyét. Pszichoanalitikus szemmel vágyteljesítő fantáziái voltak: ezekben ő elismert szakértő volt, nem agysérült beteg; versenyautókat vezetett, vagy éppen egy bárban ült. A teljes képhez mindkét oldal hozzátartozik. A férfi agya valóban sérült volt, elméje pedig nappali álmodozásba merült a szabad és örömteli életről.

Solms elkezdte összepárosítani a páciensek által mondottakat a diagnózisukkal. Ezzel létrejött a neuropszichoanalízis, mint tudományos eljárás. Melyből kiderülhet, milyen tipikus agysérülési mintázatok milyen tipikus belső tapasztalatokkal társulnak – legalábbis a szóbeli közlésre képes betegeknél. De hogyan vezethetnek el az agysérültek élményei a pszichoanalitikus fogalmak agyban való lehorgonyzásához?

Vegyük az elektromérnök esetét. Az ő fantáziálásaiban a freudi értelmezés szerint az öröm-elv szinte teljesen kiszorítja a valóság-elvet. Ez az egyszerre szomorú és kellemes állapot akkor áll elő, ha az ember, a homloklebeny alapvető működéseinek zavara nyomán, elveszíti a fonalat: részben, vagy teljesen elfelejti, hol van, miért, milyen állapotban stb. A valósággal való kapcsolat enyhe fokú csökkenését egészséges emberek is megélhetik az ébrenlét-álom küszöbén, vagy tudatmódosítók hatására. Ilyenkor a homloklebeny visszavonul, az ábrándok pedig mintha valóra válnának. A neuro-pszichoanalitikusoké is, mert talán megpillanthatják, pontosan hol is lakik fejünkben az öröm-elv. Mindez frappáns válasszal szolgálna a neves filozófusnak, Karl Poppernek, aki a pszichoanalízist a tudománytalanság egyik fő példájaként bélyegezte meg.

Sir Karl Popper

Tudatlan tudattalan?

Popper ugyanis csak olyan hipotéziseket tekintett tudományosaknak, amelyek kísérleti úton elvileg megcáfolhatók. A pszichoanalízis azonban hemzseg az olyan állításoktól, amelyeket soha nem lehet cáfolni. Például, hogy minden álom vágyteljesítő. Létezik-e olyan álom, amelyet ha valaki megálmodna, azzal cáfolná e tételt? Nem; nincs az a banális, vagy éppen lidérces álom, amely cáfolatként szolgálhatna. Hiszen a pszichoanalízis logikája szerint ezek is vágyakat teljesítenek, csupán a belső cenzor eltüntette belőlük a lényeget, ezért épp arra nem emlékszünk. Vagy pontosan arra vágyunk, ami az álomban szerepel, például egy számunkra fontos személy halálára, de ezt, mint roppant kínos érzést, elménk eleve elfojtotta.

A pszichoanalízis szerint az elfojtás veszélyes számunkra: elfojtott, erőteljes impulzusaink ott munkálnak az elménk mélyén, és számtalan lelki vagy testi tünetet idézhetnek elő. A tudományfilozófia szerint azonban maga az elfojtás fogalma a veszélyes. Lényegében oda vezet, hogy bárkiről bármit mondhatunk. A gyermek lehet polimorf perverz, és a felnőttekben is hemzsegnek a látens eltévelyedések, ödipális vagy gyilkos vágyak. Ha ilyenekről nem tud, akkor megbújnak a tudattalanjában. Ha a tudattalanból sem bányászhatók elő, akkor vannak csak ott igazán: oly erősek és félelmetesek, hogy a páciens nem meri tudatosítani őket.

Az elfojtás-fogalmon bukna meg a pszichoanalízis, mint tudomány? Igen, hacsak nem sikerül eldönthetővé tenni, hogy történt-e elfojtás, avagy sem. Például olyan módszert találni, amellyel az elfojtott tartalmak előhívhatók. Az egyik biztató kísérlet, különös módon, rágcsálókkal zajlott. Alessio Travaglia (New York-i Egyetem) kimutatta, hogy hozzánk hasonlóan ők is elfelejtik korai élményeiket, ez esetben azt, hogy a ketrecük egyik sarkában áramütés érte őket. Felnőve szemrebbenés nélkül közlekednek az elektromos zónában. Ám amint a legapróbb áramütést kapják, utána a ketrecbe visszahelyezve kerülni fogják a veszélyes helyet. Vagyis kiskori emlékük visszatér! Ez azt bizonyítja, hogy a legkorábbi emlékek ott szunnyadnak valahol a tudattalanban.

De milyen is ez a tudattalan? Ha ma Freud köztünk járna, rá kellene döbbennie, hogy messze nem csupán primitív, ősi és ösztönös, ahogy ő hitte. Sőt, számos téren messze túlszárnyalja a tudatot. Az „okos tudattalan” leginkább döntéshozási képességei miatt kap dicséretet a kutatóktól. Tudatunk kínosan lassú és nehézkes ahhoz képest, ahogy a tudattalan pillanatok alatt végigpásztázza a döntéshez szükséges múltbeli tapasztalatok összességét.

Egy megnyerő csaló hamar fennakad az okos tudattalan rostáján. Ilyenkor testi jelzések sorával próbálja a tudat értésére adni: ne bízzon az illetőben. De hiába, ha a tudat inkább a primitív, freudi tudattalan vágyait akarja követni. Egyben igazolva Freudot: a belső világ valóban csatatér, csak a harcban álló felek száma nőtt meg az ő ideje óta.

Kiből lehet Freud?

Egy kísérlet erejéig ma már bárkiből. Sofia Adelaide Osimo (SISSA, Trieszt) az ún. immerzív (közvetlen megtapasztalást nyújtó) virtuális valóság révén azt az illúziót kelti, mintha az emberek másvalakinek a testében volnának. Korábbi tanulmányok szerint ez megváltoztatja az észlelést. Osimo arra volt kíváncsi, vajon a magasabb szellemi működések is módosulnak-e így?

Sophia Adelaide Osimo

Aki ilyen kísérletre jelentkezett, érzékelőket és fejhallgatót kapott, továbbá két avatárt: az egyik őt magát ábrázolta, a másik Sigmund Freudot. Amikor valamelyik avatár mozgását szinkronba hozták az övével, teljesen úgy érezhette, hogy abban a testben létezik.

Az alany először saját avatárjával mozgott együtt. Arra kérték, mondja el egy pszichológiai problémáját a Freud-avatárnak. Aztán hirtelen „átugrott” Freud testébe, és Freudként adott tanácsot önmagának. Ekkor a hangját kicsit elmélyítették. A szerepeket addig cserélgethette, ameddig csak akarta.

A kísérlet második részében ugyanez zajlott, csak Freud nélkül. Az alany saját avatárja kérdezett, másik avarátja felelt, csakúgy, mint amikor az ember önmagával beszélget.

Avatárok Osimo kísérletében

Osimo szerint az eredmények egyértelműek: a magunknak való tanácsadás hatásos módszer, de még inkább az, ha Freudként tesszük. Ehhez azonban fontos a tökéletes illúzió megteremtése. Ha az alany mozgását nem szinkronizálják a Freud-avatárral, nem sikerül igazán azonosulnia vele, és a tanácsai sem lesznek jobbak, mint amiket saját magának ad. Az is fontos, hogy Osimo kísérleti személyei nem kérdőjelezték meg Freud szakmai hozzáértését.

Mivel Freud a legtöbb ember számára még mindig az első számú pszichológus, a jövőben önsegítő célzattal sok virtuális Freud keletkezhet majd.

Sigmund Freud

De hogy valódi Freud, a „lélek forradalmára” szülessen? Ahhoz már annak idején is számos tényező kellett. Freud személyes egyenletéhez hozzájárulhatott például a szülei közti nagy korkülönbség. Egy kisfiú könnyen érezheti úgy, hogy a fiatal, életvidám anya inkább őhozzá tartozik, mint az idősebb apához. Utóbbi pedig eléggé szigorú és férfias jelenség ahhoz, hogy felszítsa a gyermekben az ödipális féltékenységet. Ahogy Alain de Mijolla kortárs pszichoanalitikus kutató kimutatja: az apával, Jakob Freuddal szemben Sigmund Freud inkább a nagyra törő, intellektuális nagyapával, „Rabbi” Slomóval azonosul, és már gyerekkorától bizonyos abban, hogy híres lesz.

Lényeges a kor szellemi atmoszférája is. Az élő agy megfigyelésére még semmiféle eszköz nem áll rendelkezésre. A pszichológia, mint tudomány épp csak születőben; kutatói fiziológiai méréseket végeznek, vagy saját tudatáramlásukat próbálják lekövetni. A tudattalan jelenségeket szinte csak a szeánszokon keresztül ismerik. Tűnhet úgy, hogy Freud a tudomány felől elkanyarodva, egyfajta áltudományt hozott létre. A lehető legkevésbé ismert területről a lehető legbotrányosabb állításokat közölve, mintha egyet akart volna: felejthetetlenné válni.

De mi történik, ha Freud újra eljön, és beint a képrombolóknak? Ha megmutatja, hogy a pszichoanalízis csak eszközök híján volt mese, és immár valósággá válhat? Ezen munkálkodik jelenlegi avatárja, Mark Solms.

Mégsem ő lesz a 21. század Freudja. Mert Freudnak lenni azt is jelenti: a lehető legmegalázóbbat mondani az emberről, amit csak jelen tudásunk (és tudatlanságunk) birtokában lehet. Hogy mindent a libidó irányít? Ez annak idején nagyot ütött. De ma már egészen humánusnak tűnik ahhoz képest, hogy az önző gének vezérelnek minket. Jó, azok legalább a saját génjeink. Csakhogy laknak bennünk mások is tömegével, például baktériumok; lehet, hogy ők mondják ki az utolsó szót ízlésünk dolgában? Vagy akár azt is meghatározzák, amit ma szentnek tekintünk: a személyiségünket?

De még mindig van lejjebb: a baktériumokkal való közösségünk valóságos idill ahhoz képest, ami a gépi szuperintelligencia megjelenésekor várhat ránk. Az esetleg már nem lát többet bennünk, emberekben, mint erőforrást pazarló, törlésre méltó kódokat. Lehet, hogy a jövő Freudja már egy mesterséges szuperintelligencia lesz?

Jakabffy Éva