Üldözött eretnekje nemcsak valamely vallásnak lehet. A tudománynak is. Mint amilyen Rupert Sheldrake. A hitehagyott hívő tudós szerint a tudományos világkép tudománytalan alapokon nyugszik: olyan dogmákon, amelyek a felvilágosult, modern ember téveszméi.
A tudomány dogmái persze hallgatólagosak. Létezésükre leginkább akkor derül fény, amikor a tudomány kiveti magából a megmagyarázhatatlant, főként pedig az ennek magyarázatára tett kísérleteket. Nincsenek csodák, és ami annak látszik, mint a test levegőbe emelkedése, a kanálhajlítás vagy a gondolatolvasás, az puszta szemfényvesztés. A lebegő jógi, a jós és a mentalista trükkjeit leleplezik. Az igazi csoda, hogy ez sem árt hírnevüknek. Talán mert a fő szemfényvesztő nem kívül található, hanem odabenn: az agy a legnagyobb könnyedséggel játssza ki önmagát.
Sokszor egy különös egybeeséssel kezdődik: több éve nem gondoltunk egy régi ismerősre, most azonban kezünkbe akad a könyv, melyhez ő írta az előszót. Ennek kapcsán jelentkezünk nála. Ő döbbenten válaszol: éppen ott jár azon a skót fennsíkon, ahol annak idején az előszavát írta. A professzor anatómus, munkájában megfigyeléseire támaszkodik, s távol áll tőle mindenfajta elrugaszkodott következtetés. Az eset kapcsán azonban a „lelkek találkozásáról” kezd el lelkendezni, semmi hajlandóságot nem mutatva arra, hogy kételkedjék. Pillanatok alatt elfelejti, hogy természettudományos világképébe nemhogy a távol levő lelkek egymásra hatása, hanem már a lelkek létezése is alig fér bele. S nem ő az egyetlen tudós, akinek kivételes racionalitását olykor foglyul ejtik még kivételesebb élményei. Melyek, úgy tűnik, a természetfelettiből, vagy még inkább a természet eddig ismeretlen működési módjából erednek. Hogy ez micsoda? Tudósi alázattal be kell látniuk: nem tudják. Nem is az ő területük.
Csodák csodálója
Ahogy nem területe annak sem, aki eredetileg a növények mikrobiológiájára szakosodott, s abban kiváló eredményeket ért el. De Rupert Sheldrake nemcsak iktatja a csodákat, hanem soha nem szűnik meg rájuk csodálkozni. Már a kezdetektől egészen más kérdések foglalkoztatják, mint kortársait.
Rupert Sheldrake
Sheldrake Newark-on-trenti gyermekként számos állatot tartott: kutyát, csókát és galambokat. Utóbbiakat dobozba tette, reggeleken át körözött velük, majd egy helyen kiszabadította őket, hogy lássa: mindig hazatalálnak-e. Így is történt. A leendő tudós első kísérletéhez számos helybeli lakos önként csatlakozott. Newark egyfajta galambröptető központtá vált. Az emberek hétvégenként hozták a madaraikat a kosarukban, majd kiszabadították őket. Galambok százai köröztek, majd kis csoportokat alkotva hazarepültek. A galambrajongók nagy része, ahogy Sheldrake meséli, egyszerű dolgozó ember volt, és elbűvölte őket a rejtély, amelyet nem értettek.
S nem voltak egyedül. Amikor Sheldrake hét évvel később elnyerte a Cambridge-i ösztöndíjat, különféle tudósoktól kérdezősködött, mi lehet a magyarázat. Azok beszéltek a Nap állásáról, a belső óráról és az illatnyomokról; nem voltak hajlandók beismerni, hogy ez valójában tökéletes rejtély. Hozzáállásuk bosszantotta Sheldrake-et: hogyan koncentrálhat a tudomány a kvantumfizikára, ha egyszer még a hazataláló galambokat sem értjük?
Úgy egy évtizeden át Sheldrake megtartotta magának ilyen és hasonló gondolatait. De miközben karrierje felfelé ívelt, egyre inkább elhatalmasodtak rajta a kételyek azzal kapcsolatban, hogy a konvencionális, materialista tudomány egyszer majd mindent megmagyaráz.
1968-ban, mielőtt eljutott Kuala Lumpurba, a Malayai Egyetemre, ahol páfrányokkal és gumifákkal foglalkozott, hónapokon át utazott Indián és Srí Lankán keresztül. Közben kimagasló intelligenciájú emberekkel találkozott, akik az általa ismertektől teljesen eltérő világnézetet vallottak.
Aztán visszatért Cambridge-be, és az öröklődés kezdte foglalkoztatni. Biológus létére a jungi lélektan nyomdokain haladva, az öröklődést a faj közös emlékezeteként értelmezte.
Carl Gustav Jung
További ihletést talált Henri Bergson francia filozófus Anyag és emlékezet című művében, amely szerint az emlékek lelki jelenségek, nem vezethetők le az anyagból, az idegrendszer pedig kizárólag mozgások közvetítésére való gépezet; így az emlékek nem az idegrendszerben találhatók. Sheldrake arra jutott: léteznie kell egy általános emlékezet-elvnek.
Henri Bergson
1974-ben ismét Délkelet-Ázsiában dolgozott, az indiai ICRISAT Nemzetközi Növénykutató Intézetben új borsófajták és termesztési rendszerek kifejlesztésén. A gyakorlatias munka mellett esténként a kristálytant és a forma filozófiáját tanulmányozta. Barátságot kötött a neves brit genetikus, J. B. S. Haldane özvegyével, Helennel. A különös hölgy egy tanyán élt, állatok között. Nappaliját egy szelíd sakállal és egy darázsfészekkel osztotta meg. Könyvtára tele volt termeszekkel. Sheldrake igencsak otthon érezte magát.
Ekkoriban próbált ki pszichedelikus hatású anyagokat. Élményei nyitottá tették arra a gondolatra, hogy a tudat jóval gazdagabb annál, amit a fiziológusok és más tudósok valaha is leírtak. Majd elsajátította a transzcendentális meditációt, amellyel drogok nélkül is képes volt elérni a kívánt tudatállapot-változást. A hindu gyökerű gyakorlatok végzése közben az egykori ateista különös módon a kereszténységhez is közelebb került.
E két vallás közt kísérelt meg hidat emelni Bede Griffiths atya, brit származású bencés szerzetes és jógi. Sheldrake az ő asramjába költözött, Dél-India Templomában konfirmált és a hyderabadi Szent György templom orgonistája lett. Akkoriban, mikor egy pálmafákkal övezett kunyhóban élt, egy indiai fügefa alatt morfondírozva a nem-anyagi, időbeli viszonyokon alapuló emlékezet elméletét morfogenetikának keresztelte el.
Bede Griffiths
Mi a morfikus rezonancia?
Sheldrake meghatározásában: korábbi tevékenységi struktúrák hatása a későbbiekre. A morfikus rezonancia képessé teszi az emlékeket arra, hogy a múltból térben és időben átjöjjenek. Minden önszervező rendszer – molekulák, kristályok, sejtek, növények, állatok és állati társadalmak – rendelkeznek kollektív emlékezettel, amelyből minden egyed merít, és amelyhez mindegyik hozzájárul. Legáltalánosabb értelmében ez a hipotézis azt jelenti, hogy az úgynevezett természeti törvények inkább csak szokások.
A morfikus rezonancia közvetett bizonyítékai Sheldrake szerint számosak. A legmegdöbbentőbb kísérlet a patkányok tanulásával kapcsolatos. Tesztek hosszú sorozata kezdődött a Harvardon az 1920-as években, amely több évtizeden át folytatódott. A patkányok azt tanulták, hogyan juthatnak ki egy vízzel teli labirintusból. Az újabb generációk ezt egyre gyorsabban tanulták meg. Akkoriban ez a lamarcki átöröklésre számított példának, amely azonban tabu volt. De a legérdekesebb, hogy miközben a Harvardon a patkányok több mint 10-szer gyorsabban tanultak, a skóciai Edinburgh-ban és az ausztráliai Melbourne-ben tesztelt patkányok ott kezdték, ahol a harvardiak éppen tartottak. A Melbourne-i patkányok a megismételt tesztekben tovább javítottak, és ez a hatás nem csak a leszármazottakra korlátozódott, ami arra utalt, hogy morfikus rezonancia forog fenn, nem pedig epigenetikus hatás.
Sheldrake érezte, hogy új eszméi igen radikálisak, ezért csak jó pár évvel később vetette papírra őket. Ebből született Indiában első könyve, Az élet új tudománya címmel. 1981-as megjelenése után néhány hónappal egy reggel Sheldrake döbbenten olvasta a Nature-ben az akkori főszerkesztő, Sir John Maddox ismertetőjét, mely szerint könyvét el kellene égetni, őt pedig elítélni, ahogy a pápa tette Galileivel, eretnekségért. „Pont olyan volt ez, mint a pápai kiátkozás – mondja. – Attól a pillanattól kezdve a tudósok számára igen veszélyes volt az én ismeretségem.”
És ez csak fokozódott. Sheldrake továbbra is a tudomány határait feszegette. Érzik-e a kutyák, mikor érkezik haza a gazdájuk? Észreveszik-e az emberek, ha hátulról figyelik őket? Sheldrake válasza egyértelmű igen, és ezt nemcsak anekdotákkal támasztja alá, mint az ezoterikusok, hanem kísérletekkel is. Miközben könyveit egyre szélesebb tömegek olvassák, és a Zürich-közeli Duttweiler Intézet a világ 100 legmeghatározóbb globális gondolkodója közé sorolja, tudományos körökben hírneve mit sem javul. Úgy tartják, kísérleteit módszertani hibák terhelik, hasonlóan egyébként az összes olyan parapszichológiai kísérlethez, amely valaha is sikeres volt.
Állhatatlan állandók
Ha a tudósok elégetnék az ő könyvét, hát ő elhatározza, hogy leégeti a tudósokat. Azt kutatja, hogyan is kutatnak ők, és olyasmiket vesz célba, amik elsőre megdönthetetlennek tűnnek: a természet állandóit. Hátha az állandók változók? Kitartó levéltári kutatással Sheldrake kideríti, hogy nagyon is. Mint hajdan a galambok hazatalálásáról, most a természeti állandókról faggatja az illetékes professzorokat. Akik állítólag bevallják: az állandók valójában eltérő mérési eredmények átlagai. Ha őt tévedéssel vádolják, Sheldrake egyenesen csalásnak minősíti a tudomány efféle eljárásait.
Átfogó bírálata azonban nem a tudomány feltételezett csalásaira irányul, mint sok más kritikusnál, hanem annak feltételezett dogmatizmusára. Épp 30 évvel kiátkozása után Sheldrake visszavág a tudománynak.
Illetve a tudománynak, mint világnézetnek. Létezik egyáltalán ilyen? Ha a tudósokat tekintjük, körükben inkább világnézeti sokféleséget találunk. A tudomány pedig nem gondolkodó lény, hogy világnézete legyen. Ha pedig a tudomány felfedezéseiből egyes gondolkodó lények arra jutnak, hogy a pszi-jelenségek, az anyagtalan lelkek, főként pedig a teremtő léte igen valószínűtlen, avagy kizárt, akkor ez az ő világnézetük. Attól, hogy a tudósok bizonyítékokat keresnek, és ilyeneket az anyagi világban találnak, még nem állítják, hogy csak ez a világ létezik. Sheldrake az anyagelvűség ellen érvel, amikor a tudományt támadja. De hát neki a tudománnyal van elszámolni valója. Őt a tudomány vezető lapjának vezető szerkesztője bélyegezte meg.
A tudomány módszereit nem támadhatja: elvileg maga is ezeket követi. Azzal, hogy mit kutat a kortárs tudomány, egy interjú szerint semmi gondja nincs. Ahogy az evolúcióval sem, amelyet ő az egész világegyetemre kiterjesztene. A tudomány gyenge pontja Sheldrake szemében nem a tudományon belül található, hanem azon kívül. Mindabban, amit tilos, nem illő vagy kínos feltételezni, mert a tudós közösség zsigerből áltudománynak minősíti. Ahogy annak idején John Maddox a morfogenetikus mezők hipotézisét.
Merthogy Sheldrake számára ez hipotézis, nem pedig szentírás, mint a kortárs tudomány alapelvei. Ezekből hatásosan 10-et sorakoztat fel A tudomány téveszméje című könyve, méghozzá kérdéssé alakított fejezetcímek formájában: A természet törvényei állandóak?, A világegyetem és az anyag tudattalan?, A természet és az evolúció céltalan?, Az elme az agyra korlátozódik? Az agy genetikailag programozott gép? stb.
A tudomány 10 dogmája Sheldrake szerint:
- A természet mechanikus.
- Az anyag és az energia mennyisége mindig ugyanannyi.
- A természet törvényei állandók.
- Az anyag tudattalan.
- A természet céltalan.
- Minden biológiai öröklődés materiális.
- Az emlékek anyagi nyomok az agyban.
- Az elmék az agyakra korlátozódnak.
- A parapszichológiai jelenségek illúziók.
- Csak a mechanisztikus orvoslás valóban hatékony.
Sheldrake eszmerendszere nem elődök nélkül való – a filozófiában. Henri Bergson, Teilhard de Chardin és mások is többet láttak bele az evolúcióba, mint céltalan események sorát. Így tesznek ma az istenhívő evolucionisták. Miért tűnik mindez ma tudománytalannak? Az általános érv szerint az evolúció összes eseménye, a számunkra legbecsesebbel, saját tudatunk kialakulásával együtt megmagyarázható mindenfajta cél tételezése nélkül, pusztán a természetes és a szexuális szelekció segítségével.
Apropó szexuális szelekció: egy divatos hipotézis azt állítja, hogy az ember úgy hódít az agyával, mint kakas a taréjával, vagy szarvas az agancsával. A tetszetős fejdísz nálunk odabenn található. Az elmélet alkotója, Geoffrey Miller szerint az emberek, főként pedig a párválasztó korban lévő férfiak mindenféle úton-módon annak próbálják tanújelét adni, hogy páratlanul kiváló aggyal rendelkeznek.
Nem ezt teszik a lelkes ateisták is? Hiszen amúgy nem túl lelkesítő, amit előadnak. Hogy egész valónk pusztán önző génjeink túlélőgépe, ahogy Richard Dawkins, a híres és harcos ateista mondja, egyenesen lelombozó.
Richard Dawkins
Sem ő, sem hívei nem tűnnek azonban kedvetlennek, mikor ezt fejtegetik. Ahogy Carl Sagan csillagász és briliáns ismeretterjesztő sem a Halványkék pötty című, 1994-es filmjében. Ennek háttere, hogy a Voyager 1 űrszonda 1990-ben a Neptunuszt elhagyva, 6 milliárd kilométer távolságból készített egy felvételt Földünkről. Kicsit sem meglepő módon a Föld igen apró ezen a képen: egy halványkék pont az egész. Ettől még nemigen rendülnénk meg. Sagan azonban, elősorolva mindazt, ami oly fontos nekünk, s hogy az bizony mind milyen jelentéktelen azon a pöttyön, megbűvöli a befogadó elméket:
Carl Sagan
„Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt azon a porszemcsén, a napsugárban függve.”
A gondolat, amely porig rombolja önképünket, a világhálón még ma is nagyobb megosztási kedvet vált ki, mint mondjuk a Plútóról készült első közeli felvételek. De mégis, miért vonz? Hát nem azért, hogy az emberek elmélkedjenek rajta. Sokkal inkább, hogy bölcs elméjüknek adják tanújelét. Ha megnyitjuk a videót, a folytatásában Sagan ateista érvelését is meghallgathatjuk.
Kétséges kételyek
A jó agy jelzése lehet, hogy éppoly immunis az isteni téveszmékre, mint a test a kórokozókra. A párválasztás porondján mindkettő előny. Csakhogy van itt egy csavar. Geoffrey Miller szerint az agy ugyan akkor tetszetős, ha hatékonyan tükrözi a valóságot, de még ennél is vonzóbb, ha azt ki is színezi. Mondjuk kiemelkedő ismerője a valós növényvilág mikromolekuláinak és az öröklődésnek, de mindezt megtoldja morfikus rezgések átadásával, egyik nemzedékről a másikra. Az olvasók rezonálnak is rá: tömegsikert arat, melyet a kiátkozás ténye csak tovább fokoz. Maddox jó szolgálatot tett Sheldrake hírnevének. Mellesleg a sajátjának is, mert sokan éppen a könyvégetős kirohanásáról ismerik, s a Wikipédián róla szóló szócikk nagy részét is ez teszi ki.
Üldöztetése miatt még olyanok is kíváncsiak lesznek Sheldrake-re, akik egyébként csak egynek tekintenék a sok parapszichológiai guru közül. Mint a népszerű tudományos publicista blogger és pszi-szkeptikus John Horgan. Korábban idegenkedett Sheldrake-től, aztán a rázúduló bírálatok miatt úgy gondolta, mégis csak érdekes tudományos figura lehet. Amikor pedig véletlenül egyazon fesztiválon szerepeltek, majd tettek egy kirándulást Sheldrake otthona körül, még jobban lenyűgözte a higgadt érvelés és humor keverékével: Sheldrake modora mértéktartó és jóindulatú, még akkor is, amikor számos kritikusának nem fair voltára panaszkodik – írja. Végül email interjút készített vele a morfogenetikus mezőkről. Horgan továbbra is szkeptikusnak mondja magát, de most már saját szkepszisével szemben is az:
„Pszi-szkeptikus vagyok, mert úgy gondolom, ha a pszi valóság lenne, valaki mára biztosan szállította volna a cáfolhatatlan bizonyítékát. Viszont mennyire szeretném, hogy valaki találjon ilyen bizonyítékot! A telepátia vagy a telekinézis felfedezése több évszázad alatt felgyűlt tudományos dogmákat robbantana szét. Lehetne valami ennél izgalmasabb?”
Jelen tudomány azért nem veszi komolyan például az állatok vagy emberek telepátiáját igazoló kísérleteket, mert azok eredményei másként is magyarázhatók, mint gondolatátvitellel. Ráadásul egyre világosabbá válik, milyen agyi folyamatok állítják elő az érzékeken túli észleléseket, és miért tűnnek ezek annyira valódinak. Élmények kontra tudomány – a folytatásban.
Jakabffy Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: