A boldogság prizmáján át

Lehetséges-e, hogy a boldogság elhibázott célkitűzés? Hogy elillan azok elől, akik akarattal közelednek hozzá? Hogy a boldogság keresése tesz csak igazán boldogtalanná? Bölcs elmék szerint egyéb magasztos célok, mint a szeretet, az alkotás, mások segítése közben, váratlanul érezhetjük meg, mi is a boldogság. Igazuk lehet, de ne becsüljük le a földi javakat, sőt a pillanatnyi örömöket sem. Bár az öröm a boldogsághoz képest szerény célkitűzés, kutatások alapján azok, akik a nagyon is illékony örömöket becsben tartják, boldogabbakká válnak.

Míg egyes kultúrákban szinte kötőszó a boldogság, alapérték és megkérdőjelezhetetlen végső cél, más helyeken akár kerülendő is lehet. Például mert a boldogság kergetése eltéríthet a másokkal szembeni kötelességektől. E két véglet között sok társadalomban a boldogság nem központi kérdés. Életek telnek el úgy, hogy a boldogság említésre sem kerül: az emberek nemcsak hogy nem beszélnek róla, valószínűleg eszükbe sem jut.  

Az egyik ember azonban itt is csupa olyasmit tesz, amivel növeli boldogságát; a másik ellenkezőleg, állandóan aláássa azt. Az egyik folyton tevékeny, a másik rest. Az egyik új kihívásokat keres, a másik megmarad a rutinnál. Az egyik elébe megy a dolgoknak, a másik vár. Az egyik közösségbe jár, a másik ideális kapcsolatokról ábrándozik. Mindegyik esetben az első típus boldogabb lesz, mint a második – valószínűleg. Mert vannak olyan szerencsések, akik nem csinálnak semmit, azt is mindig ugyanúgy, és szemlátomást mégis boldogok. Még inkább ismerhetünk aktív embereket, akik munka- vagy sportfüggőségükkel, élmények hajszolásával, közösségi ügybuzgalmukkal csak ellensúlyozzák depressziójukat, de valahogy érezzük, hogy a mélyben mégis azok.

A született boldog emberek is szenvednek, de szenvedésük találkozik egyfajta zsigeri jó érzéssel, amely azt előbb-utóbb legyűri. Így még szenvedések sora sem ássa alá életszeretetüket. Ha pedig a boldog alaptermészethez karizma is társul, az nemcsak az illető számára szerencse, hanem azoknak is, akik ismerhetik. Az ilyen ember teljes őszinteséggel képes azt mondani, akár a legtragikusabb körülmények között saját bajtársainak:

…és mégis mondj igent az életre!

Viktor E. Frankl bécsi pszichiáter és idegorvos e címmel 1946-ban kiadott könyvét a 20. század egyik legnagyobb hatású műveként tartják számon. Ő maga arról is híres volt, hogy ahol élt, ott abban az időben rendkívül lecsökkent az öngyilkosságok száma. Nemcsak Bécsben. A koncentrációs táborban is, ahol Frankl-t többszörös csapás sújtotta: nem csupán őt ejtették foglyul, hanem szüleit, testvéreit és várandós feleségét is; és nem együtt, hanem külön-külön, úgy, hogy nem tudhatott róluk semmit.

Viktor E. Frankl

Frankl megfigyelése szerint azok élték túl az elképzelhetetlen szenvedéseket, akik előtt még e pokolban is lebegett valamiféle cél. Viszont akik életüket értelmetlennek ítélték, azok feladták, és meghaltak. Csakhogy Frankl arra is ráébredt: az értelmes élet valójában nem kiváltság. Nemcsak a vezetők, a befolyásosak, a kiemelkedők, az alkotók stb. sajátja. Az értelem lehetősége bármely élet számára, bármely helyzetben adott.

Sok holokauszt-túlélő úgy lépett túl a traumatikus múlton, hogy nem beszélt róla, igyekezett mindent törölni az emlékezetéből. Frankl azonban nem akart eltávolodni az eseményeket elszenvedő önmagától, mert még a legborzasztóbb körülményekben is talált jelentést, és a szenvedést sem látta értelmetlennek:

„Mi, akik koncentrációs táborokban laktunk, emlékszünk a férfira, aki a barakkok között sétálva vigasztalt embereket, odaadva nekik utolsó darab kenyerét. Talán számszerűen kevesen voltak ilyenek, de elegendő bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy mindent el lehet venni egy embertől, egy dolog kivételével: ez pedig a végső emberi szabadság – az, hogy megválassza a hozzáállását bármilyen körülmények között is, hogy megválassza saját útját”.

Frankl a szavaiban lévő erő segítségével rántotta vissza két bajtársát a halál vonzásából. A reményvesztett rabok elméjét átirányította a jövőre, amely még számított rájuk, amelyben még volt feladatuk. „Az egyik férfinak egy idegen országban kisgyermeke volt, a másikat, egy tudóst, befejezetlen könyvek sora várta”.

Az értelmes célok azonban nemcsak fogódzók, amelyekbe válság idején kapaszkodhatunk. Ember voltunkból fakadóan értelemkeresésre vagyunk ítélve, s ha nem leljük, az ürességet, kétségbeesést idéz elő. Nem vezetnek sehová az egoista célok sem:

„Ne akarj sikeres lenni – minél inkább célul tűzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkeznie, amikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát.

Paradox módon, minél inkább boldogok szeretnénk lenni, annál inkább belefulladunk önnön erőlködésünkbe, s csak valami mű, mesterkélt érzést tudunk kipréselni magunkból. John Stuart Mill szavaival: ’tedd fel magadnak a kérdést, boldog vagy-e, és máris nem leszel az’”.

Egy másik elmélet a nagy célok és az öncélúság dialektikájában leli fel a boldogsághoz vezető utat, avagy áramlatot – a flow-t.

Akaratlagos spontaneitás

A fiumei születésű chicagói magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály olyan emberek, például festők megfigyelésébe feledkezett bele, akik maguk is mélyen belefeledkeztek művükbe. És felfedezte, nem az alkotói transzot, hanem hogy az efféle transz másfajta, nem alkotó tevékenység során is előállhat, legyen az hosszútávfutás, tánc vagy sakk. Mindegyikben létrejöhet a teljes bevonódás érzése, s ez a pszichológiai terület még kiaknázatlan az emberiség számára.

Csíkszentmihályi Mihály

Amikor Csíkszentmihályi professzori állást kapott az egyetemen, el is indította erre irányuló kutatásait. Az olyan cselekvéseket, amelyeket önmagukért végzünk, teljes elmélyüléssel, autotelikusaknak nevezte el. Később az ezeket kísérő tudatállapotnak a flow nevet adta.

Miközben a flow egyre divatosabb pszichológiai fogalommá válik, és megvalósítását az élet egyre több területén tartják kívánatosnak, különösen az iskolákban és a munkahelyeken, az ilyen irányú változtatások könnyen elodázásra kerülnek. Hogy miért? Mert bár a flow szó egyfajta könnyedséget sugall, elérése bizonyos erőfeszítéseket kíván. Legalábbis az elején.

A flow-hoz ugyanis az szükséges, hogy például a hallgatókat vagy a munkatársakat újabb és újabb kihívásoknak tegyük ki. Ahogy a képességeik fejlődnek, a feladatoknak is fokozatosan nehezebbé kell válniuk. Olyan területeken, mint a futás, az úszás vagy a súlyemelés, ez egyértelmű. Citius, altius, fortius, persze a versenyző szintjéhez és napi kondíciójához igazítva. De hogyan teremtsünk flow-t 20-30 igen különböző képességű diákból álló osztályban?

Egy sokak által kiemelkedőnek tartott magyartanárnő módszere a következő volt. Miután felolvasott egy művet vagy részletet, láthatóan transzba esett. Ez máris sokakra átragadt, és bátorította az akár személyes asszociációkat. A tanárnő sokszor egyetértett, még többször nem, de szenvedélyesen reagált, és ettől a gyerek fontosnak érezte gondolatait. Néhány tanuló azonban nem vett részt az elemzésben. Ők mini esszéket írtak, az irodalom és a filozófia határán lévő, bonyolultabb kérdésekről. A következő alkalomra hosszú választ kaptak, olykor több oldalasat is. Nem egy író, filozófus, tudós került ki ezekből az osztályokból, akik innen eredeztetik képességeik szárba szökkenését.

Még távolabbra visszatekintő nosztalgiával említhetjük azt a Négyesy-féle verstani kurzust, amely olyan „nyugatos” költőket bocsátott útjára, mint Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula.

Nemcsak gyakorlatokon, hanem előadásokon is megteremthető a flow. Felmérések szerint ennek valószínűségét növeli, ha az oktató maga is ilyen állapotba kerül. A legjobb, ha őt magát is felvillanyozó, új eredményekről számol be, netán a sajátjairól. Így tettek a nagy kutató professzorok, köztük a sokaknak életre szóló inspirációt és témát adó pécsi idegfiziológus, Grastyán Endre, A játék neurobiológiájának szerzője.

Grastyán játékról szóló elméletében, ahogy a flow-ban is, kulcsszerepet töltenek be a kihívások. Mikor igazán komoly akadályt sikerül leküzdeni, állítja Grastyán, annak elhárulását visszacsapás-szerűen követheti a már-már extázisig fokozódó öröm. A kutató szerint az élőlényt nem önmagában a siker, hanem annak a kellemetlenségek megszűnéséhez való társulása tartja motivációs kényszerzubbonyban.

Ahogy fejlődnek a képességek, a vágyott extázis eléréséhez egyre nagyobb akadályokra lesz szükség. Ez sokszor azt is jelenti: egyre veszélyesebbekre. Ha azt hinnénk, a mind magasabb csúcsokra törő hegymászók pusztán a dicsőségért teszik ki magukat az alig elviselhető fáradtságnak, hidegnek és oxigénhiánynak, Grastyán elméletének fényében újragondolhatjuk mindezt.

Végkimerülés azonban nemcsak a magashegyi vagy sarki expedíciókon következhet be. Hanem úgy is, hogy valaki el sem mozdul a számítógép mellől. Ott ül egész éjjel, vagy még tovább, teljesen megfeledkezve az időről, akár az alapszükségleteiről is, és dolgozik. De jóval gyakoribb, hogy játszik. A legsikeresebb játékok megalkotói, tudatosan vagy sem, mindenesetre profin idézik elő a flow-állapotot. Egy volt függő beszámol róla, hogy teljesen értelmetlennek érezte a játékot, jó ideig mégsem tudott lejönni róla, állandóan, még éjjel is ellenőriznie kellett pontjainak számát.

Az online játékok flow-hatását a kutatók arra használják, hogy megmérjék, milyen az emberek agyműködése flow-ban. Az ELTE kutatói Oláh Attila pszichológus vezetésével EEG-n követik nyomon a megfelelő kihívásnak kitett játékosok agyi állapotait. Eredményeik szerint a flow erős koncentrációval indul, de ezután az agy átáll egy takarékosabb üzemmódra. Mintha minden magától menne: az összpontosítás erőfeszítés nélkül fennmarad, a figyelem lankadatlan, és az ember a legjobb formáját hozza.

Van-e az agyban külön flow-központ? Oláh szerint ez nem valószínű. Egy lyoni kutató, Philippe Lachaux mégis talált olyan agyi hálózatot, amely kapcsolatos a flow-val – csakhogy nem aktiválódik ilyenkor, hanem ellenkezőleg. E hálózatnak kulcsfontosságú része az elülső cinguláris tekervény, és az a feladata, hogy éberen őrködjön, nehogy hibázzunk. Flow idején e rendszer lekapcsol, s ezzel megszűnnek a kételyeink. „Nem teszünk mást, mint hogy cselekszünk. És nem kérdezzük magunktól, hogy jól cselekszünk-e” – mondja Lachaux.

Az önkritika szünetelése kellemes, de mi által vezethet a flow boldogsághoz? Talán egyszerűen azért, mert megadja a folyamatos, kedvező változás érzetét.

Elégedetlenségre programozva?

Attól vagyunk ugyanis boldogok, ami jobb, mint amilyen volt, vagy felülmúlja elvárásainkat, állítja többek között Nat Ware közgazdász (Oxfordi Egyetem). Eszerint nemcsak egy ügynek vagy embernek való odaszentelődés, illetve képességeink kibontakoztatása tehet boldoggá, hanem olyan, kevésbé magasztos dolgok is, mint fizetésünk emelkedése vagy az előléptetés, feltéve, hogy az bizonyos időnként bekövetkezik. Hát még ha nem is számítunk rá.

A boldogság tehát elvárásaink függvénye. Ezeket azonban több irányból olyan magasra srófolják, hogy nem csoda, ha boldogtalanok leszünk. A fő bűnbakok: a képzeletünk, a többi ember és a múltunk.

A képzelet és a valóság közt eleve meglévő szakadékot a technológia csak tovább növeli. A képszerkesztők például csábítóbbá teszik az olyan híres épületeket, mint a Sagrada Familia vagy a Taj Mahal. A képkeresők pedig a legtöbbet megosztott és lájkolt fotókat adják ki – mutatja a TED-en közönségének Nat Ware. Vajon mindig így néz ki a Taj Mahal, mint ezen a színes, napfényes, közeli fotón? Nem, a legtöbb esetben, mikor valaki meglátja, sokkal szürkébb az összkép. 

Hasonló a helyzet a Mona Lisával is, mert amikor megpillantjuk a Louvre-ban, roppant kicsi ahhoz képest, amit vártunk. A technológia annyira eláraszt idealizált képekkel, hogy azt hisszük, ezek a normálisak, az átlagosak. Így aztán többet képzelünk és várunk, mint amit a valóság megadhat.

Mindettől persze nem leszünk boldogtalanok, legfeljebb csalódottak. A másokkal való összehasonlítás azonban már komolyan alááshatja kedélyünket. „Mások nyeresége a mi fájdalmunk, a mi nyereségünk mások fájdalma. Valakinek a sikeres plasztikai műtétje mások számára pszichés veszteség. Jobb kedvünk lesz a nálunk rosszabbul kinéző emberek között, és mások is szebbnek látnak minket”, mondja a fiatal, jóképű kutató kissé luciferi mosollyal, hozzátéve: ha valaki magával akar vinni minket egy szórakozóhelyre, most már tudjuk, miért.

Azt viszont még nem tudjuk, miért mindig a szépre, a híresre és a gazdagra összpontosítunk, ha egyszer ettől saját helyzetünket rosszabbnak érezzük? Talán mert csupa jóakaratból arra neveltek minket, hogy mi is ilyenné válhatunk.

A legtöbb ember eleve szebb jövőt képezel magának az átlagosnál – mindegyikük elvárásának egyszerre történő megvalósulása persze statisztikai lehetetlenség. Ezt még tetézi, ha gyerekként azt hallja, hogy akár elnök is lehet belőle; hogy ő lesz a következő Zuckerberg vagy Beyoncé. Olyan mindez, mint a politikusok felelőtlen ígéretei, csak míg ezeket nemigen vesszük komolyan, a gyerekek a számukra felkínált ragyogó jövőképet boldogan elraktározzák. Hogy aztán a valóság évről évre elvegyen belőle valamit, és végül boldogtalanná tegye őket.

Ha meg akarjuk nyerni a képzelet harcát, tanácsolja Ware, alkossunk reális képet a helyekről, az emberekről és az eseményekről.

Önáltatás nélkül élni –

ez a boldogság titka, írta a Nobel-díjas Anatole France. Csakhogy a kutatások épp az ellenkezőjét támasztják alá. Ha megfelelően manipuláljuk a hangulatunkat, annak kedvező következményei lehetnek. Például amikor kellő átéléssel kimondunk egy sor pozitív szót, nő a kreatív teljesítményünk. Ugyanez a helyzet, ha vizsga előtt vicces képregényt olvasunk. De miért lenne ez önáltatás? Mert elhitetjük magunkkal, hogy jókedvűek vagyunk, holott valójában még ehhez sincs kedvünk, legalábbis az elején. Wilhelm Johnen német pszichológus szerző szerint a boldog emberek folyamatosan hazudnak maguknak, de úgy, hogy azt még el is hiszik.

Johnen azonban nem csak egy modern Mefisztó. Számos ponton hű követője Martin Seligmannak, ama pozitív pszichológiai irányzat megalkotójának, amelyhez Csíkszentmihályi és Oláh Attila is tartozik. A boldogságfokozás Seligman-féle gyakorlatai pedig nem buzdítanak semmiféle hazugságra. Olyasmikről van szó például, hogy minden nap végén írjuk le három örömteli élményünket.

Hálanapló

Ez sokkal többet ér, mint ha csak azt ismételgetnénk, hogy „az életem szép”; önmagunk manipulálása ennél bonyolultabb. Az emlékek felidézésével közvetett módon gyakoribbá és tartósabbá tesszük a ránk kellemesen ható vagy minket büszkeséggel eltöltő élményeket. Amikor papírra vetjük őket, új életre kelnek bennünk. Kutatások szerint még az is profitál ebből, aki teljesen mechanikusan jegyzi fel ezeket! Lehet, hogy a boldogság ilyetén keresése kezdetben teljesen gépies folyamat, de éppúgy kialakítunk vele egy viselkedésmódot, mint amikor új úszástempót sajátítunk el, és az idővel automatikussá válik.

Boldogság-matek

A kutatók azt is megszámolják, hány szép és rossz emléke van egy embernek. A depresszív alkatoknál az arány legjobb esetben 1:1. A többieknek legalább kétszer annyi szép emlékük van, mint rossz. Ez az arányszám annyira pontos, hogy azoknál a depressziósoknál, akik sikeresen végigcsinálnak egy pszichoterápiát, ennek megfelelő mértékben nő a kellemes emlékek aránya. A kezelés kezdetén mért 1:1 a végére eléri a 2:1-et.

Jakabffy Éva

A cikk előző része itt olvasható.