Hol rejlik a boldogság?

Nosztalgia és ábránd, elveszett paradicsom, avagy utópia: közel- s távoli időkbe vetített boldogság-képek, nem létező vagy elérhetetlen dolgokból és a szebb idők emléknyomaiból készített kollázsok. Vajon széthullnak-e, ha egyszer meghalljuk a boldogságkutatók szavát: éljünk teljességgel a jelenben? Vagy ettől csak várakozásunk tárgya változik: várjuk azt a jelent, amelyet megélhetünk, mert valamiképpen sokkal jelenszerűbb a mostaninál?

„– Nézd – figyelmeztetett Esti Kornél –, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

Kosztolányi Dezső

Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók. Természetesen, van boldogság. De az merőben más.” 

A boldogság kimérái

Rengeteg pénz és luxus. Miért is tehetnének boldoggá? Az elérhetetlen dolgok miatt, amelyek elérhetővé válnak. De ennél több: a pénz növelheti a vonzerőt, már önmagában is, vagy a rajta vehető státusszimbólumok, illetve szépészeti beavatkozások révén.

Valójában hihetetlen, de akik megütik a főnyereményt a lottón, azok nem kis részének a kezéből az összes pénz kifolyik egy éven belül. A nyertesek boldogabbak lesznek, de ez csak néhány hónapig tart, azután visszatérnek a korábbi szintjükhöz. És egy nem várt hátulütő: kevésbé élvezik a mindennapi tevékenységeket, ami csökkenti a pénz által hozott örömeik intenzitását. Egy kísérlet szerint nemcsak a valóságos gazdagság, hanem már annak gondolata is elvesz az emberek örömképességéből. Akik elképzelték, hogy nagyon sok pénz áll rendelkezésükre, az általuk kedvelt édességet például kevesebbet ízlelgették és nem értékelték annyira, mint a többiek.

Kivételes szépség. Miért kellene, hogy boldogítson? A szép embereknek további kedvező vonásokat is tulajdonítanak, kevésbé gyanakodnak rájuk, elnézőbbek velük szemben. Mivel jó genetikát sejtet, alapvető összetevője a vonzerőnek. Ezért is végeznek egyre több szépészeti beavatkozást a világon. Különösen a nők hiszik, hogy ha megszépülnek vagy lefogynak, elégedettebbek lesznek önmagukkal.

A valóság ismét csak meglepő: sikeres plasztikai beavatkozás után az emberek tetszenek ugyan maguknak, de ez is csak néhány hónapig tart ki! Aztán ismét találnak valamit, ami nem jó rajtuk vagy bennük. A boldog emberekre viszont az jellemző, hogy felértékelik saját külsejüket. Talán az sem bántaná őket túlzottan, ha tudnák, hogy mások ettől még semmivel sem látják őket szebbnek.

Fiatalság. Miért vágynak rá oly sokan? Éppen mert úgy tűnik, a fiatalság maga az életöröm és a szerelem. Az idő múlása egyre varázslatosabbá teszi a fiatal állapotot. Goethénél az elfásult hatvanas tudós, Faust kijelenti: nem örömre vágyik, hanem ifjúságra és szenvedélyre.

Mefisztó az öreg Faust elé varázsolja Margit látomását

Talán ez is tévedés? A megfiatalodás, és vele a fiatal lány szerelme Faustnak rendkívüli boldogságot hoz. De ez is hamar kimerül, és Faust továbblép. Tökéletesen reális ábrázolása ez a megfiatalodás utáni archetipikus vágynak, ahol a teljesülést feltehetően éppúgy megszokás követné, mint a gazdagság vagy a szépség esetén. Csak erről nincs tudományos felmérésünk, lévén hogy a fiatalság forrásához egyelőre alig kerültünk közelebb az alkimistáknál.

Amit viszont már tudunk: önmagában az idő múlása nem tesz boldogtalanná. Sőt, számos nagyon különböző országban végzett felmérés szerint nem fiatalon vagyunk a legboldogabbak, hanem gyermek- és idősebb korunkban: mindkettőre jellemző, hogy jobban értékeljük a jelen pillanat örömforrásait.

A vizsgálatok sokasodnak, és egymás után derítik ki, hogy a külső körülmények csak mérsékelten és átmenetileg vannak hatással arra, mennyire érezzük magunkat jól.

Ez még a negatív eseményekre is igaz, mint a válás, a kudarcok, az állás elvesztése stb. Az élet megpróbáltatásaitól boldogságunk nem okvetlenül lesz oda. Ed Diener, „Dr. Happiness” amerikai pszichológus professzor (Illinois Egyetem), író mérföldkőnek számító kutatásai azt mutatják, hogy a külső körülmények csak kb. 10 százalékban határozzák meg a különböző emberek boldogságának mértékét. Ez persze egy átlagos szám, és hamarosan látni fogjuk, hogy a külső körülményekre egyesek jóval érzékenyebbek, mint mások.

Mindazonáltal Daniel Nettle magatartás-kutató (Newcastle-i Egyetem) szerint úgy tűnik, „mintha mindenkinek lenne egy rögzített boldogság-szintje, amelyhez többé-kevésbé visszatér, bármi történjék is.” Vagy csak rögzült válasza arra a kérdésre, hogy mennyire boldog?

Hamisítható-e a boldogság?

Takács Dávid (Budapesti Gazdasági Egyetem) írja Gondolatok a boldogság közgazdaságtanáról című értekezésében: „Egyetérthetünk abban, hogy egy orvosi lombikba helyezett agy, amely elektródákon keresztül olyan biofizikai információkat kap, hogy boldognak érezze magát, nem tekinthető a boldog élet egy formájának; bár nem zárhatjuk ki, hogy valaki ezt választaná”.

Kérdés azonban, hogy az elektródák meddig lennének képesek fenntartani az agyban a boldogság érzését. Nem biztos, hogy túl sokáig. Az agy mindenfajta jutalmazó ingerhez könnyen hozzászokik, és azután csak a még erősebb ingerek hatnak rá. Miért lenne ez másként az elektromos jelekkel?

A nagyon intenzív jutalmazó ingerek hatása csökken a legmeredekebben. Ha ezektől várjuk boldogságunkat, számíthatunk rá, hogy azt könnyen elérjük, de igen hamar el is veszítjük. Ekkor pedig olyan mély kétségbeesést élhetünk meg, amilyet azelőtt soha. A belénk kódolt boldogság-szintet a kábítószerek módosíthatják kedvezőtlen irányba: az életöröm helyét üresség, a lelkesedését unalom, a nyugalomét pedig ingerlékenység foglalja el. Az anyag elhagyása után a korábbi kedélyállapot igen lassan és nehezen tér vissza – ha egyáltalán.

Néha azonban nincs szükség külső anyagokra, az agy önmagának állítja elő kábítószereit, minden látható külső ok nélkül. Akiknek megadatott a misztikus eksztázis élménye, nem adnák azt semmiért. Akkor sem, ha az csak néhány pillanat, mint Dosztojevszkijnél volt, mert azután mindig követte az epilepsziás eszméletvesztés. A szerencsésebbek akár hónapokig, évekig élnek elragadtatottságban. Olyan, mintha örökké tartana. De nem. Az illető egyre inkább csak hiszi, hogy megváltozott, újjászületett és elragadtatott. A boldogság helyét fokozatosan a „boldog vagyok” ismételgetése foglalja el. Majd amikor teljesen kikerül az eredeti élmény hatósugarából, gyakran kínzó hiányérzetet tapasztal. Ezt úgy értelmezheti, mint Isten általi elhagyatottságot, hitének próbatételét vagy akár elveszítését. Teréz Anya nyilvánosan nem, leveleiben azonban igen őszintén vallott erről a negatív állapotról, amely, úgy tűnik, majd egész életében gyötörte.

Boldogságról szóló bölcselkedők gyakran mondják: az a baj, hogy ott keressük a boldogságot, ahol aztán nem találjuk meg. De ez nem feltétlenül igaz. A nagyobb baj, ha megtaláljuk, és azt hisszük, ez már így marad. Pedig talán csak pillanatokig tart. Aztán, mikor újra eljön, már nem ugyanaz. Néha felfénylik, de jóval többször halványul. Ha így nézzük, nem boldogság-szintünk van, hanem boldogság-kvótánk, amelyet meglepően gyorsan felélhetünk.

S ha pillanatokig tart, szemben az utána következő, végtelen szenvedéssel? Az eufória állapotában ráadásul gyorsan repül az idő. Kivéve, ha szinte megáll. Ilyenkor maguk a pillanatok tűnhetnek végtelennek. Csáth Géza, amúgy igen éleslátó pszichiáter létére, saját tragédiáját alapozta meg azzal az érveléssel, hogy aki ópiumot szív, megrövidíti ugyan az életét, de valójában évmilliókat él. Goethe Faustja pedig egyetlen pillanatot szeretne csak megtapasztalni, amelynek végre azt mondhatja:”oly szép vagy, ó maradj, ne menj!” Azután tőle már jöhet a vég.

Gulácsy Lajos: Az ópiumszívók álma, 1913-18

De megállítható-e az idő anélkül, hogy opiátokat, hallucinogéneket fogyasztanánk, vagy súlyos életveszélybe kerülnénk? Talán haladó meditálók képesek ilyesmire. Richard Davidson agykutató (Wisconsin-Madison Egyetem) szerint, aki a boldogságérzet és a szenvedés agyi lokalizációjával is foglalkozik, tudtunkon kívül mindannyian teszünk valamit, hogy boldog pillanataink tovább tartsanak – feltéve, ha nem vagyunk éppen depressziósak. Pontosabban, agyunk teszi ezt. Ha kellemes benyomás ér minket, a homloklebeny és az agy mélyének jutalmazó központja elkezdi azt küldözgetni egymásnak, mígnem a felszabaduló dopamin és belső opiátok az egész agyat áthangolják.

A depressziós betegek vajon képtelenek az örömre? Így tűnhet, de nem: Davidson képalkotó vizsgálatai alapján arra jutott, hogy a depressziósok agya is megörül a pozitív látványnak. Csakhogy ez az érzés szinte rögtön lecseng. Olyan gyorsan olvad semmivé, mint a hópehely a tűző napon. Ennek idegrendszeri háttere, hogy a homloklebeny és a jutalmazó központ közt futó jelek gyengék.

A hírvivők és hormonok parancsa egyeseknél az, hogy boldogok legyenek; vagy, hogy olyasmiket tegyenek, amik összhangban állnak boldogságukkal. De milyen parancs irányítja azokat, akik nem boldogok, vagy akik egyenesen boldogtalanok?

Az egyik népes tábort bizonyára az, hogy soha ne elégedjenek meg. Még több hatalom, hírnév, hódítás kell; vagy pénz, státusszimbólum, népszerűség, lájk… és még több boldogság. Azért sem boldogok, mert azt hiszik, hogy lehetnének boldogabbak, vagy, hogy mások boldogabbak náluk. Még ebben is teljesítményt és versenyt látnak. Ez az A-típusúnak is nevezett személyiség ambiciózus, türelmetlen, képtelen a jelenben élni. Erős motiváció fűti, de amit elért, az már nem érdekli tovább. Ilyen alkotóktól származhat a gyakran visszaköszönő idea: a boldogságot valójában a hozzá vezető úton találjuk meg. Ők valóban hiszik, hogy csak ilyen boldogság létezik. Ha nem is boldogok, nem is tipikusan boldogtalanok, amíg hajthatják a mókuskereket akár a végkimerülésig. A boldogtalanság érzése akkor bukkan fel bennük, amikor megállnak és próbálnak örülni vagy magukban elmélyedni. Akkor tehát önmaguktól menekülnek a tevékenységbe? Így tűnik, de nem. Ők maguk a tevékenység, és a passzivitásban elveszítik lényegüket.

Kontrasztok

Egyesek mintha nem a boldogságot keresnék, hanem a szenvedést, a veszélyt, a konfliktust vagy a drámát. Az ilyenek szótárából sokszor hiányzik a boldogság kifejezés. Ha mégis megtalálható, akkor a boldogságot a szenvedés vagy veszély megszűnéseként határozzák meg, mint Kosztolányi az idézett Boldogság című novellában: „Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”

Sokan pedig a veszekedés utáni kibékülésben lelnek társas boldogságra. Mint akik képtelenek gyönyörködni a bárányfelhős kék égben, de annál inkább a villámokban és a vihart követő szivárványban. Általában nem zavartatják magukat attól, hogy sajátos boldogságkeresésüktől nem mindenki van elragadtatva, sőt sokan válnak környezetükben boldogtalanná.

De léteznek-e született boldogtalanok? Leginkább csak olyanok, akik könnyebben válnak azzá.  

Genetikai pókerjáték

Egyes embereknek kezdetektől nehezen megy a matek, az éneklés vagy a nyelvek. Hát a boldogság? Lehet-e valaki öröklötten, genetikusan boldog vagy boldogtalan? A kutatók szerint nem érdemes keresni a Boldogság Génjét, mivel több gén kombinációja dönt. Szerencsére nem véglegesen. A pókerjátékosok tudják, hogy a rossz lap nem feltétlenül jelent vesztést. De bizonyos kombinációkkal könnyebben nyerhetünk, mint másokkal.

Vannak olyan gének, amelyek érzékenyebbé tehetnek a környezet hatásaira, de nem csak a negatívakra. Az ún. plasztikus személyiségek hamar boldogtalanságba zuhannak, ha a körülmények kedvezőtlenek, de különösen boldogok ellenkező esetben. Az egyik plaszticitást befolyásoló gén a DRD4, amely egy dopamin-receptort kódol. A nem plasztikus személyek feltűnően közömbösek a külső körülmények iránt. Született sztoikusként nem túlzottan szenvednek bajok idején, és nem igazán örülnek, ha a dolgok jóra fordulnak.

Plasztikus személyiség esetén, ha a szülő-gyermek kötődés hiányzik, a gyermek felnőtt korában nehezebben fogja tudni jól érezni magát. Mindez epigenetikai módosulásokra utal. A genetikusok így neveznek bizonyos mechanizmusokat, amelyek képesek a születéskor meglévő öröklött állományunkat részlegesen átalakítani.

Ma már tudjuk: a genom megőrzi, amit átéltünk. De hogyan? Nem maguk a gének módosulnak, hanem a kifejeződésük. A korai környezet hosszú távon, olykor stabilan módosíthatja a genom kifejeződését. Az anyjuk által elhagyott kis patkányokban megszűnik olyan gének kifejeződése, amelyek csökkentenék a stresszre való reaktivitást. Az elhagyott kis patkányok érzékenyebbek lesznek a stresszre.

Vajon ezek a módosulások kitörölhetetlenek? Egész életünkben hordoznunk kell génjeink és gyermekkorunk terhét? Vagy újrakeverhetjük a kártyákat? S ha az élet keveri őket úgy, hogy nincs mit tennünk – mit tehetünk mégis? Ezekről számolunk be a folytatásban, többek között Viktor E. Frankl pszichiáter koncentrációs táborban átélt élményei alapján.

Jakabffy Éva