Neurobic

Prof. Dr. Iván László, a magyarországi gerontológia vezető képviselője egyszer együtt utazott egy idősekből álló csoporttal. Az egyik hölgy odalépett hozzá, s ezt mondta: „Magára ismertünk, és volna egy kérésünk. Legyen szíves, mondja el, bárhová is megy, hogy mi nem öregek vagyunk, hanem időtállóak.” De vajon emlékeink és emlékezőképességünk is kiállják-e az idő próbáját? Hogyan játsszunk memóriánkkal úgy, hogy ne az játszhasson velünk kényére-kedvére?

Az idősödő agy újraszervezi magát

Minél öregebbek vagyunk, annál több tudás halmozódik fel elménkben. Viszont valamivel kevesebb idegsejt áll rendelkezésünkre e tudás tárolására. Nyerünk és veszítünk egyszerre. De ha csökken az idegsejtszám, hová tegyük az újabb és újabb információkat? Talán minden új nevet és a legapróbb tennivalókat is rögzítsük a mobilunkon, amely azután figyelmeztet minket a megfelelő időpontban? A high-tech öregedés elég kellemesnek tűnhet, olyannyira, hogy utópisztikusan felvethetjük: egyszer agyunk egész memóriatárát „beszkennelhetjük” majd gépünkbe. Ha nem akarunk kiborggá válni, akkor is van miben reménykednünk: előbb-utóbb sikerülhet agyi őssejteket rábírni arra, hogy a korosodó agy kiesett neuronjait pótolják.

A biológiai agy azonban képes valamire, ami zsenialitásban felveszi a versenyt a technológiai és orvostudományi felfedezésekkel. Ahogy Iván László felhívja a figyelmet: ha egy-egy területen idegsejtek halnak el, a szomszédságukban épen megmaradtak között elindul egy bizonyos helyreállító folyamat, hálózat-építés. Az idegsejtek testén ugyanis dendritrügyek találhatók; s amint kiesik egy sejt, a következő ép sejtből – ha megfelelő inger, táplálék és mikrocirkuláció áll rendelkezésre –, teleszkópszerűen kinyúlnak az újabb neuronszálacskák, aminek révén a további megmaradt sejtekkel összekapcsolódik. Így a szinaptikus háló újraképződik, s ezzel az agy rendkívül sok kiesett funkciót képes helyettesíteni.

Greg Dunn: Szinaptogenezis (szinapszisok létrejötte)

Ez a folyamat az idősödés során egyre nagyobb jelentőségű. A lehetséges új szinapszisok száma óriási, így a beérkező információk számára elvileg bőséges hely áll rendelkezésre, még akkor is, ha az újdonságok idős korban esetleg lassabban rögzülnek.

Mesés agyak

Azonban több is történik, mint új adatok felvétele. Azok az információk, amelyeket az agy korábban tárolt, átrendeződhetnek, így eddig észre nem vett összefüggésekre derülhet fény. A régmúlt emlékei kikristályosodnak, ennek köszönhetően az idős emberek nagyobb hatékonysággal adják át élettörténetüket hallgatóságuknak, mint fiatal korukban bármikor.

Ezt nemcsak egyéni benyomásaink, hanem egy egzakt kísérlet is alátámasztja. Amikor kutatók idős és fiatal embereket kértek arra, mondjanak el néhány esetet életük egy szakaszából, a zsűri az idősek történeteit ítélte jobbnak: azok inkább lekötötték a figyelmüket, és drámaibbak, valamint komplexebbek voltak.

De mi a titkuk az öreg mesemondóknak? Talán az idővel éppen hogy javul az emlékezet? Vagy az elfeledett részleteket írják felül kiszínezett ál-emlékek?

Úgy tűnik, az előbbi igaz – de főleg az élet egy kitüntetett szakaszára nézve. Idősödve az emberek egyre élénkebben emlékeznek mindarra, ami serdülőkorukban és korai felnőttkorukban esett meg velük: ezt nevezik „visszatekintési csúcsnak”. Ez a különös jelenség zavarba ejti a kutatókat, a pontos magyarázat még nem ismert. Lehet, hogy ebben a korban éljük meg legintenzívebben érzéseinket, és az események eleve mélyebb benyomást gyakorolnak ránk, így egy életre bevésődnek. Vagy ekkor hozunk olyan döntéseket, amelyek életünk egy hosszú szakaszát egy adott pályára állítják. Amikor azután időnk megengedi – mint idős korban oly sokszor –, agyunk újra előveszi saját régi fotóalbumait vagy filmszalagjait.

Az idősek elbeszélő tehetsége a tudás átadásában is segíthet. Archaikus társadalmakban nem is igen volt más módja a tanulásnak. Elmesélték, eljátszották a törzs eredetével kapcsolatos mítoszokat; szóban elmagyarázták és megmutatták a gyógyítás, a gyűjtögetés módszereit, vagy hogy miként kell elnyerni az istenek jóindulatát. Amit az idősebbek tudtak, arra volt szükségük a fiataloknak is, és mindehhez a mostanihoz képest kevés idős ember állt rendelkezésre. Így hát nagy becsben álltak.

Ma már az ismereteket, ahogy Pléh Csaba akadémikus pszichológus írja, egyre kevésbé nyerjük „vertikális” úton – tekintélyszemélyektől, például tanároktól –, miközben egyre inkább „horizontális” forrásokra támaszkodunk, például a kortársakra. A mai életmód amúgy sem kedvez a családi anekdotázásnak, noha a gyermekek ezt éppúgy igényelnék, mint ebből a szempontból szerencsésebb elődeik. Az idősebb családtagok azonban most is megtörhetik a csöndet, vagy inkább a zajt, amely a technikai eszközök szakadatlan duruzsolásából ered. 

Élettörténetünk nem évül el az évekkel, de mi a helyzet a tudásunkkal? Ezt ma már szinte naponta frissítenünk kell. Egónk bánja ugyan, hogy ma már esetleg másképp írják a new yorkit – vagy New York-it? –, mint a mi időnkben, és a történelem sem ugyanaz, noha nyilván nem maga a múlt változott ekkorát. Agyunk azonban ne bánja, mert a folyamatos frissítésekkel csak jól jár.

Gary Small professzor, az UCLA Memória- és Öregedéskutató Központjának igazgatója azt állítja: amikor a Google-t használjuk egy-egy témakör felkutatására, az alaposan megdolgoztatja az idegpályákat. Mágneses rezonancia vizsgálatai szerint a könyvszerű szövegek olvasásához képest az internetes keresés több agyterületen pezsdíti fel a véráramlást. Ilyenek a homloklebeny logikus gondolkodásért és döntésért felelős régiói. A böngészés ugyanis gyakran állít döntési helyzetek elé: jó kereső-kifejezést kell beírni, majd ismét választani kell, hogy ne tévedjünk különféle internetes zsákutcákba, például ahol információ helyett, vagy annak álcázva csak egy eladásra váró termék vár ránk. Vagy egy személyiség-teszt, amelynek csak a kitöltése után derül ki, hogy az eredményét – amely amúgy sem áll tudományos alapokon – akkor kapjunk meg, ha már lecsengettünk egy bizonyos összeget.

Gary Small

Elmélkedés az emlékezésről

Vajon az ilyen választások egyszerűek? Ha a homloklebenyünk jól szűr, és a döntési képességekhez szükséges részei – mint a középső-elülső terület – is épek, akkor a feladat a gyakorlott netezők számára elég triviálisnak tűnhet. Ha viszont nem, akkor előfordulhat velünk, hogy órákig böngészünk számunkra felesleges oldalakat, szem elől téveszthetve az eredeti célt, ha egy-egy érdekességre bukkanunk.

Pedig az elkalandozásra való képesség adomány is lehet: feltéve, ha vissza tudunk térni, és fel tudjuk venni a fonalat. Ehhez az úgynevezett munkamemóriára van szükség. Például amikor bemutatnak néhány új embernek, fejben tartjuk a nevüket, annak ellenére, hogy utána még egy sor információ elhangzik. Ha a figyelemelterelés miatt képtelenek vagyunk bármi újat megjegyezni, annak oka Daniel L. Schacter, a Harvard Egyetem emlékezetkutató pszichológusa szerint a homloklebenyi dopamin-receptorok számának csökkenése. Mivel a dopamin egy hírvivő molekula, ha nem áll rendelkezésre, vagy nem tudja átadni üzenetét, az agy adott része mintha „szétkapcsolna”. Ennek eredményeként kérdezzük: Miről is beszéltem éppen? Kit kellene felhívnom ma este? Hová is indultam?

De hiszen a szórakozott emberek is ilyenek, mondhatnánk erre. Ez tökéletesen igaz. A veleszületett szórakozottaknak azonban már elegendő idejük volt arra, hogy megtanuljanak együtt élni e sajátosságukkal. Olykor ki is használják. Mivel ugyanis náluk a homloklebeny parancsuralma nem annyira gátolja le a többi agyterületet, utóbbiak szabadabban áraszthatják el az elmét különféle asszociációkkal. Mint egy belső hangzavar. Viszont éppen ebből emelkedhet ki egy-egy eredeti, akár zseniális ötlet is. Akik ezt ki tudják használni, azokból lesznek a feltalálók, művészek, humoristák és hasonlók.

Akiknél viszont idős korban lazul a homloklebenyi fék, azok inkább bosszankodnak rajta, s nem gondolják, hogy gyengeségeik kezelhetők, sőt akár még előnyt is húzhatnak belőlük.

A probléma kezelésére Schacter nem gyógyszereket javasol, hanem azt, hogy fordítsunk több időt a megjegyezni kívánt adatok, időpontok, nevek és teendők bevésésére. Mivel az idősebbek számára az előzetes tudás nagyobb tárháza áll rendelkezésre, több mindent használhatnak fel emlékezeti támpontként. Ha idős emberek e hatalmas tudásbázist is bevetik az új információk rögzítéséhez, a korfüggő hátrányok szempillantás alatt eltűnnek! Csupán arra van szükség, hogy az új információt kössük valami régihez, ami könnyen eszünkbe jut. Ilyen módon akár számok hosszú sorát is megjegyezhetjük – évszámokba csoportosítva –, vagy számunkra reménytelennek tűnő távol-keleti neveket is. „Hinohara”, ezt a nevet hiába is ismételgetnénk, a cikk végére a felejtés szinte garantált. De ha támpontként hozzáadjuk az Elfújta a szél ismert hősnőjének nevét (Scarlett O’Hara), akkor még sikerrel is járhatunk.

Amúgy a memóriaművészek is alkalmaznak hasonló trükköket, némelyikük akaratlanul, például az állítása szerint autista, savant-szindrómás Daniel Tammet – több könyv szerzője –, aki a számokat eleve mindig vizuálisan látja, színek és formák egyvelegeként. Jelenleg ő a π legtöbb tizedesjegyét felidézni képes európai csúcstartó, aki öt órán át sorolja a helyiértékeket hiba nélkül.

Feledhetjük a felejtést

S ha rajtunk mégsem segítenek az emlékezési trükkök, ha újra és újra minden kihullik elménk rostáján? Ne stresszeljünk, hisz az csak tovább öli a memóriánkhoz szükséges agyrész, a hippokampusz sejtjeit, Inkább használjuk fel utolsó mentőövünket: érzelmeinket. Nyugodjunk meg: ami igazán érint érzelmileg, arra emlékezni fogunk. Emocionálisan felfokozott vagy erősen motivált állapotban olyan agyhullámok keletkeznek, amelyek számos agysejtünk aktivitását szinkronizálják – és az együttesen kisülő sejtek kapcsolatai könnyedén rögzülnek, mindazzal a benyomással együtt, amelyek ilyenkor érnek bennünket. Az ilyen, érzelmeinkkel megpecsételt információcsomag később gond nélkül előhívható.

Ezt a tudást még az iskolai tanításnál sem aknázzák ki kellőképpen, pedig szinte triviális: amiért lelkesedünk, azt meg is tanuljuk; akiért lelkesedünk, annak a szavait is megjegyezzük. Egy nagy eszme, vagy nagy szerelem emlékezetünket is feltámaszthatja a tetszhalálból.

Ugyanis, amint a logoterápia alapítója, Viktor E. Frankl vallotta, az ember öntranszcendens lény: csak abban tud kiteljesedni, amire vagy akire irányul. Nem csupán a vágyak és ösztönök mozgatják, ahogy Freud hitte, hanem a célok is, melyek még a legkorlátozottabbnak tűnő életet is értelmessé tehetik.

De hogyan segít mindez emlékezőképességünkön? Úgy, ha minél kiterjedtebb információkat szerzünk szenvedélyünk vagy szeretetünk tárgyáról. Lényeg, hogy érzéseink fonalán haladjunk: emlékezetünk is működni fog, és mások is igen naprakésznek találnak majd. Azok az idősek, akik szellemileg friss emberek hírében állnak, gyakran azért keltenek ilyen remek benyomást, mert igen erős érdeklődés, kíváncsiság mozgatja őket valamely irányba. A beszélgetéseket is rendre erre terelik, és ha lehet, nem engedik el a gyeplőt – partnerük pedig, lenyűgözve az információáradattól, elfelejt más témát fölvetni, melyben ő lehetne a jobb. Aki irányít, az intelligensebbnek tűnik.

De mit tegyünk, ha az élet számunkra közömbös dolgok megjegyzésére kényszerít? Például munkakörünk sok emberrel hoz össze, és illik fejben tartanunk nemhogy a neveket, de azt is, mikor és hol találkoztunk, és mi az, amiről már beszéltünk. Ilyenkor nem támaszkodhatunk a szokásos memória-mankókra, mint a jövendő találkozók vagy a telefonszámok rögzítésekor. Nem nézegethetjük egy egész beszélgetés alatt a feljegyzéseinket.

Vagy mégis? Igen: lelki szemeinkkel. A belső képi világ mindenfajta emlékezésben jó támaszunk, mégis, az idős emberek kevésbé hajlamosak arra, hogy a közelmúlt eseményeiről részletes képsorokat raktározzanak el. Ez azonban nem tesz jót memóriájuknak. Mindazt, amire később emlékezni szeretnénk – például egy fontos tárgyalás részleteit – utólag játsszuk vissza a fejünkben. Még jobb, ha több nézőpontból tesszük: mintha filmen látnánk a jelenetet, vagy a beszélgetőpartner szemszögéből. Törekedjünk arra, hogy minél több modalitást mozgósítsunk: a látvány legyen minél színesebb, és az ízek, illatok, testi érzések, érzelmek előhívása teljesítse ki az emlékképet. Ha a beszélgetésben több emberről is szó esik, a köztük lévő kapcsolati hálót is érdemes vizualizálnunk.

Ezzel a módszerrel leküzdhetjük az időskori memória egyik gyakori gyengeségét. Az idősek ugyanis sokszor jobban emlékeznek arra, amit hallottak, mint arra, hogy ki mondta ezt nekik – ez az úgynevezett forrásamnézia. Emiatt esetleg úgy adnak tovább egy pletykát, hogy azzal akaratlanul is bajt okoznak. A másik oldalról, elfelejthetik, hogy egy tényt vagy történetet kinek mondtak már el, így újra és újra ismételgetik. Mindez elszigetelődéshez is vezethet.

A képzelet azért is nagy segítség, mert idős korban nehezebb megjegyezni az időbeli sorrendet, mint a téri elrendezést. Egy új receptet általában utasítások soraként fogunk fel, pedig többre mennénk, ha képregényszerűen tárolnánk a fejünkben. Az előtt-után hamarabb elhomályosul, mint a balról-jobbra. Idősödve, az időt váltsuk át térre: ezzel a fiatalokkal szembeni egyik fő emlékezeti hátrány el is tűnik.

Aerobic és Neurobic

Megvan-e még a néhány bekezdéssel korábban említett japán matuzsálem neve?

Shigeaki Hinohara orvosprofesszor 105 évesen Japán legidősebb gyakorló orvosprofesszora. Évente 150 előadást tart üzletembereknek vagy éppen gyermekeknek fejből, például a hosszú életről. Odafelé menet a lépcsőkön szalad fel kettesével, majd végigállja a másfél órát, hogy kondícióját megőrizze. Tokió egyik leghíresebb kórházát is máig ő igazgatja.

Shigeaki Hinohara

Miből fedezi a professzor mindehhez az energiát? Egy, szinte a böjt határán álló menüből: “Reggelre egy kevés kávét iszok, majd egy pohár tejet és egy pohár narancslét, amelyben van egy evőkanál olívaolaj is: ez segít megőrizni a vérerek egészségét, és a bőrt is selymessé teszi. Délben egy pohár tejet és pár aprósüteményt fogyasztok. Ilyenkor nem érzem az éhséget, mert annyira kell koncentrálnom a munkámra. Vacsorakor a zöldségek kerülnek az asztalra, egy kevés hallal és rizzsel, de ez csak egy héten kétszer fordul elő.” 

Diéta, mentális és fizikai edzettség: ennyi lenne a titok? Ennél azért több. Hinohara naptára több évre előre telve van előjegyzéssel. Várakozással néz a 2020-as tokiói olimpia elé is. Érdemes ennyire előre tervezni, túl a százon?

Egy szempontból biztosan. A tervezés, a jövőre irányulás homloklebenyünk egyik becses funkciója, s az idősödés éppen e homloklebenyt kezdi ki előszeretettel. Ezért aztán minden, ami működésbe hozza, jótékony hatású. Hinohara számára egyenesen hitvallás, hogy olyan célt határozzon meg, amelyet élete végéig valószínűleg nem tud teljesíteni. Ebben egy Robert Browning vers inspirálta, melynek címe: Abt Vogler, s melyet hajdan édesapja szokott volt olvasni neki. Ez a vers arra bátorít, hogy ne apró firkákat alkossunk, hanem nagy művet: olyan hatalmas kört rajzoljunk, hogy esélyünk se legyen hátralévő életünkben a végére érni.

A tervezés nemcsak a homloklebenyt edzi, hanem az optimizmus energiájával is ellátja az elmét. Az optimista beállítódás és a jövőbe tekintés jellemző a matuzsálemi kort megért emberekre. Túlélték a világháborúkat, számos szerettüket. A stressz-kezelés nagymesterei volnának? Az biztos, hogy motiváló célok lebegtetésével serkentik agyukban a dopamin-termelést. A dopaminról ismert, hogy olyan hírvivő, amely az örömhíreket viszi az agyban a jutalmazó körökön át. De láttuk, a homloklebeny hatékony működéséhez is elengedhetetlen, s befolyásolja emlékezeti teljesítményünket, ahogy azt is, mennyire tudunk elterelő ingerek közt egy feladatra összpontosítani.

Nem vitatható, hogy az elme gyakorlásának éppolyan szerepe van agytömegünk megtartásában, mint az edzésnek az izomtömeg fejlesztésében. Az izmok még 90 éves kor fölött is képesek növekedni, de mi a helyzet agyunkkal? Sokáig úgy tudtuk, új idegsejtek nem keletkeznek, viszont a régiek előszeretettel pusztulnak. Majd jött a jó hír, hogy mégis létrejönnek idegsejtek agyi őssejtekből, és ez nagyobb teret ad a regenerációnak is, például az agyat ért sérülés vagy stroke után. Ám aztán a tudósok visszavettek ebből: új idegsejtek keletkeznek ugyan, de csak kisebb számban, és csak egyes területekre épülnek be.

Ilyen terület szerencsére a hippokampusz, amely többek közt az emlékek bevéséséért és a téri tájékozódásért felelős: utóbbi miatt lehet a taxisoknak vastagabb hippokampuszuk. Tehát ez a terület, amely oly kulcsfontosságú emlékezetünkhöz – s amelynek pusztulása egyet jelent azzal, hogy többé semmit nem tudunk megjegyezni –, jócskán fejleszthető! Rombolható is, például alkoholfogyasztással. A hippokampusz erősítésére tehetünk valami hasonlót, mint a taxisok: ismerjük meg jól lakóhelyünk térképét, és válasszunk időnként a szokásostól eltérő útvonalakat. Persze ne essünk túlzásba, mert aztán eltévedésünket elménk hanyatlásának tudhatják be.

Az agyra a közvetlen elmetornán kívül számos más tényező is hatást gyakorol. Iván László szerint öregedésünk igen nagy százalékban függ életmódunktól: a legtöbb ember esetében jóval inkább, mintsem a genetikai tényezőktől vagy akár az orvosi ellátástól. Mindannyian ismerünk persze magas korú, egészséges embereket, akik nemtörődöm módon élnek. Van, aki a Churchill-féle „no sport”-ra esküszik, van, aki a whiskyre, a vörösborra vagy a jó szivarokra. Ezen egyedi esetektől eltekintve, statisztikusan azoknak jók az esélyei, akik nem túlsúlyosak, és vércukorértékeik kifejezetten alacsonyak. A magas szénhidrát-bevitel – különösen a cukor, a fehér liszt fogyasztása – károsítja az ereket, köztük az agy ereit is, azok rugalmatlanabbá válnak, így nagyobb az esély arra, hogy az erek belső falán lerakódások keletkezzenek, amelyek rögök kialakulását, az erek elzáródását eredményezhetik. Az elzáródott ér körül az idegsejtek nem jutnak tápanyaghoz, és elhalnak.

Az erek falát védik a természetes antioxidánsok. Sajnos, a mesterséges változatok hatékonysága vitatott. Egy kutatás viszont váratlanul bizonyossá tette, hogy azoknál, akik rendszeresen sportolnak – akár aerob mozgást végeznek, például kocogást, akár izomerősítő gyakorlatokat –, már 12 hét után magasabb a vér antioxidáns-szintje, mint a tétleneknél.

És akinek nincs lehetősége edzeni? Iván László szerint még helyhez kötve is annyit kell mozognunk, amennyit csak lehetséges. Azután ott a nevetés, amelyről mára úgy beszélnek, mint egyfajta „belső kocogásról”, mivel igen hatékonyan edzi a szívet. Sőt a homloklebenyt is, hiszen a humor felfogásában ennek a jobb szemünk fölötti területe vesz részt.

Dr. Iván László gerontológus pszichiáter

Az aerobic már bizonyított, de mit tud a neurobic? Egyáltalán mit nevezhetünk kifejezetten az agyat erősítő gyakorlatnak?

Sok mindenről állítják, hogy az. A neurobic kitalálója, Lawrence C. Katz, aki a Duke Egyetemen volt orvosprofesszor, az érzékszervekre és a mozgásra helyezte a hangsúlyt. Ha látásunk ép, próbáljunk szemünket becsukva öltözködni; ha jobbkezesek vagyunk, bal kézzel írni, bal kézzel kezelni a telefont vagy a távirányítót. Törjük meg a szokásokat, és akkor agyunk is összekapja magát, felébred abból az álomból, amelybe a rutinok ringatták.

A fehér elefánt

Miért ne vágjunk akkor bele valami teljesen újba? Az átlagos élettartam drámai meghosszabbodása sok idős embernél valóban ezt eredményezte. Alain Etchegoyen francia filozófus A hűség ereje egy hűtlen világban című könyvében az időskori válások és új házasságkötések gyakoriságáról is elmélkedett. Egyre többen érezhetik úgy, hogy immár két, vagy több életük van: új kapcsolat, új vállalkozás, és a korábban kissé beszabályozott élet kalitkája kinyílik. Mindez felpezsdíti a dopamin-termelést, amitől úgy tűnhet, az idős ember hirtelen 10-20 évet fiatalodott. Az agya legalábbis mindenképpen. Akkor is, ha ezen új típusú idősek nem igazán felelnek meg a hagyományos etikai értékrendeknek.

Újítani azonban nemcsak külső életvitelünkön lehet, hanem gondolkodási szokásainkon is. Mostanra talán már elfeledkeztünk az alcímben szereplő állatról, de ezentúl is tegyünk ugyanígy! Az ilyen típusú mentális gyakorlatok újra szintre hozhatják homloklebenyünk gátló funkcióit. Nem gondolni valamire nehezebb, mint folyamatosan rá gondolni. Ha mindig ugyanazok a sérelmek, gondok foglalkoztatnak, vagy túl sokat morfondírozunk saját személyünkön, próbáljuk meg, egy napig ne tegyünk így! Legyünk úrrá külső és belső szószaporításunkon. Ha nem tudunk jobbat mondani, mint a csend, inkább hallgassunk.

Lehet, hogy nagy mesemondókká válunk, lehet, hogy szószátyárokká… de vajon igaz-e, hogy idősödve egyre morózusabbak leszünk? Ez a sztereotípia szerencsére teljesen téves! Sőt, sok éves követés során a kutatók azt látták, hogy az idő múlása inkább javára válik kedélyünknek és érzelmi stabilitásunknak. Ennek titka talán, hogy amint az idősödő agyban a frontális gátló funkció csökken, egy másik fajta gátlás éppen hogy megerősödik. Az Aucklandi Egyetem kutatói agyszkennelés közben időseknek és fiataloknak különféle képeket mutattak, voltak köztük kellemesek és sokkolóak is, mint támadó kígyó vagy erőszakos cselekmények. Az idősek kevesebb negatív képre emlékeztek, mint a fiatalok. S ami különös: a pozitív képek nézésekor erős kapcsolat mutatkozott agyuk érzelmekért és emlékezésért felelős részei között, amit fiataloknál nem lehetett kimutatni.

Ez is alátámasztja, hogy az idős agy sajátos új képességeket hoz létre – így tud megküzdeni a szomorú életeseményekkel, valamint jobban kiemelni és megbecsülni az örömtelieket.

© Jakabffy Éva

A blog tartalma szerzői jogi védelem alatt áll, vagyis NEM MÁSOLHATÓ