Interjú Lovász Lászlóval a Kyoto-díj után

2010. decemberében Kyoto-díjjal tüntették ki Lovász Lászlót. Az elismeréshez az amerikai elnök is gratulált a magyar matematikusnak. Az interjúnban szó esik pénzről és karrierről, politikáról, misztikumról és rációról, valamint arról, mit jelent okosnak lenni.

Mit írt önnek Obama?

Gratulált. Huszonöt éve adják át a Kyoto-díjat, sok amerikai is megkapta, ez épp elég ok arra, hogy tudjon róla az elnök.

A Kyoto-díj a presztízsét és a vele járó pénzt tekintve is a Nobel-díj kategóriája.

Ami az anyagiakat illeti, „csupán” fél Nobel-díj.

Ön gráfokkal, vagyis hálózatokkal foglalkozik. Ami nemcsak matematika, hanem kicsit társadalomtudomány is. Jól gondolom?

A matematika ma is szerepet játszik a közéletben, a statisztikát régóta használja a társadalomtudomány. Az internet pedig végképp közös terület. Érdekes kutatási téma az is, mitől függ egy információ – egy vallás, egy találmány, egy vírus – terjedésének sebessége, útja, hiszen ezek a folyamatok befolyásolhatják a történelmet, a régiók közötti versengést. Ráadásul egyre inkább leírhatóvá válnak a matematika nyelvén.

Lehet, hogy a közeljövőben a matematika megjósolja majd a politikusoknak a jövőt, és az győz, aki mögött jobb hálózatelemző csapat áll?

Egyelőre még csak ott tartunk, hogy ha egy betegség felüti a fejét, a matematika számolja ki, milyen gyorsan terjed a kór.

A H1N1 terjedését éppen nem találta el – lett is pánik, erőforrás pocsékolás.

Meglehet, azért nem duzzadt akkorára a járvány, mint amitől tartottunk, mert rengeteget költöttünk a megelőzésre.

Mit ad a világnak a matematika a következő néhány évtizedben?

A legfontosabb, hogy a matematikaoktatás képes legyen felkészíteni a gyerekeket a világ megértésére. Hogy tisztában legyenek, sok vagy kevés, ha egy járványban meghal tíz ember. Vagy hogy egy ország költségvetésében mit jelent öt-, tíz- vagy éppen százmilliárd forint.

A bulvár és a misztikum korában van helye a racionalitásnak?

Humbugnak tartja őket?

Az asztrológiát egyértelműen. A természetgyógyászatban van valami, hiszen számos olyan növény, anyag létezik, ami hatással bír az emberi szervezetre. Az viszont káros, hogy ezeket korrekt kísérletek nélkül használjuk. Azért fordulnak egyre többen az irracionalitás felé, mert a világot egyre nehezebb megérteni. Fiatal koromban meg tudtam javítani az autóm elektronikus rendszerét, ma már nem merném szétszedni a kocsim motorját.

Mondják, ma sokkal kevesebbet tudunk a bennünket körülvevő világról, mint akár csak néhány évtizede.

Én is hallottam az érvet, miszerint régen, primitív körülmények között az okosabb ember maradt életben, a nyugati világban viszont megszűnt a természetes kiválasztódás. Nem hiszek ebben. Okosnak lenni bonyolult jelenség: gének, neveltetés, lehetőségek, körülmények speciális keveréke, sőt, nem csupán a gondolkodóképesség, hanem ambíció, kitartás egyvelege.

A Kyoto-díj odaítélésénél csak az „okosság” számít, vagy az is, hogyan menedzseli magát a tudós?

Aki igazán jó, azt előbb-utóbb értékeli a közösség, egy gyönge eredmény viszont jól tálalva sem hoz átütő sikert. Persze a matematikának van esztétikai oldala is – ebből a szempontból nincs messze a művészetektől. Ha jutok valamire, sokáig forgatom a fejemben, hogyan kéne megfogalmazni. Gyakran csak ilyenkor derül ki számomra is, hogy általánosabb, erősebb az eredményem, mint eredetileg gondoltam. Érdemes időt szánni arra, hogy az ember megértse, mitől működik egy eredeti gondolat, és mi különbözteti meg egy hasonló, de mégis működésképtelen ideától.

A jelentős díjak elnyeréséhez kell járni koktélpartikra, látszatkonferenciákra, kötelező kvaterkázni miniszterelnökökkel?

Attól függ, ki mire vágyik. Aki befolyást akar, akár jó értelemben is, például hogy a kutatóintézetét segítse, annak kellenek a magas kapcsolatok. Miként annak is, aki úgy érzi, jól tudná irányítani több száz diák tanulmányait, de ehhez előbb el kell nyernie egy intézet igazgatói posztját.

A Kyoto-díjjal járó rivalda növeli az ön szavainak súlyát?

Gyanítom, igen. Ami persze felelősség is. Nem vágyom szerepelni, de elfogadom, hogy a díjjal kötelezettség is jár.

A számokon túli világba is kimerészkedik a véleményével?

A családban és a munkahelyen is alapfilozófiám, hogy amit lehet, döntsön el az, akire vonatkozik. Persze van abban valami csábító, hogy az ember közéleti szerepet vállaljon, odafigyeljenek a szavára, és megpróbálja jó irányba befolyásolni az eseményeket. Nekem is sok mindenről van gondolatom, de nem az az első reakcióm, hogy újságcikket írjak, vagy megpróbáljak nyilatkozni róla valamelyik tévé reggeli műsorában. Talán foglalkozási ártalom, hogy nyilvánosan nem alkotok véleményt olyasmiről, aminek nem ismerem az összes elemét.

Odahaza szokott politizálni?

Nézek politikai műsorokat, szoktunk beszélgetni a közéletről. A feleségemmel általában egyetértünk, de a szélesebb családban már erősen szór a politikai hovatartozás. Érzelmi alapú viták zajlottak, és bár én próbáltam racionális maradni, mégis csúnya összezördülések alakultak ki, így leszoktunk a politizálásról.

Ön is szenvedélyesen érvelt?

Egy matematikushoz képest szenvedélyesen.

Miről?

Például arról, hogy az talán mégsem jó, ha egyesek fölgyújtják a tévészékházat. Tudja, én 2006-ban költöztem haza…

Melyik hónapban?

Augusztusban.

Akkor nem maradt le semmiről.

Hát, nem. Ami azóta zajlik Magyarországon, nem túl épületes.

Ön választotta ezt a hazai „kalandot”.

Nem bántam meg.

1999 és 2006 között a Microsoftnál dolgozott kutatóként. Mi volt a feladatuk?

Összegyűjtöttek egy csoport nagyszerű matematikust, és ránk bízták, mihez kezdünk magunkkal. Annyit kértek csak, hogy tartsuk nyitva az ajtót, vagyis hallgassuk meg a más részlegből érkezők problémáit. Ritkán volt erre szükség, mégis jelentős hasznot hajtottunk, hiszen ha egy matematikai probléma miatt pár hónapot késik a következő Windows, az hatalmas anyagi kiesés. Nekünk is megérte, hiszen az időnk zömét a kutatási programunkkal tölthettük.

Akkor miért jött el a Microsofttól?

Úgy gondoltuk a feleségemmel, aki szintén matematikus, hagyjunk időt magunknak arra, hogy a nyugdíj előtt újra beilleszkedjünk Magyarországon. Fontos a kutatás, de a boldogsághoz a tanítás is hiányzott. Én is rengeteget köszönhetek a tanáraimnak.

Emlékszik még a tanító nénije, a gimnáziumi osztályfőnöke és a matek tanára nevére?

Hogyne. Anni néni, Páva Károlyné. Aztán Komlós Gyula és Rábai Imre. Sokunk életére voltak nagy hatással.

Miben volna más a világ, ha ön annak idején nem matematikusnak, hanem, mondjuk, masinisztának áll?

A matematika eredményei áttételesen, ám hosszú távra és mélyen épülnek be az emberi tudásba. A nyolcvanas évek elején készítettem egy algoritmust, amit a számítógépes kommunikáció biztonsága terén használnak világszerte. Talán ez a legnagyobb hatású munkám. Nélküle több olyan rendszer működne, amiről a használat során derülne ki, hogy nem biztonságos, és abból komoly bajok származnának.

Itthon tud úgy dolgozni, mint kint? Végül is egy matematikusnak nem kell labor, „csupán” a feje és az, hogy békén hagyják.

Azért valamennyi pénzre, könyvekre, utazásra, konferenciára, megélhetésre is szükség van. De az a legfontosabb, hogy legyen kikkel megvitatni az ötleteket. Budapesten most kiváló matematikus közösség él.

Nem kérdezik öntől az amerikai barátai, mi a csudát keres a tévészékházas, államcsődös Magyarországon?

Egy amerikai számára az a természetes, hogy mindenki ott él, ahol élni akar: ahol munkát kap, ahol barátai vannak, ahol szívének kedves a táj. Nekem ez Magyarország.