Carl Orff: Carmina Burana

• Janguli
• 2016. április 1. péntek

Erdei kép a Carmina Buranaból, 1230 körül, Bayerische Staatsbibliothek, München

Carl Orff szcenikus kantátája a világ zeneirodalmának egyik legnépszerűbb, legtöbbet hallgatott műve. Nem mindennapi népszerűségének egyik – vagy legfőbb – oka lehet a ritmus felfokozott szerepe a műben. Ami nem véletlen. Carl Orff ugyanis zenei pályáját egy balettiskola zenetanáraként kezdte el, s a táncban alapvető fontosságú a ritmus. Ez a pályakezdés, mint Várnai Péter is írja az Oratóriumok könyvében, a zeneszerző egész munkásságára rányomta bélyegét. Talán nem közismert, hogy Orff – mint nálunk Kodály – szintén létrehozott egy világszerte elismert zenei nevelési rendszert, amely a ritmusra, a ritmikai improvizációra helyezi a fő hangsúlyt. Az Orff-Schulwerk során kezdetben a gyerekek saját testüket használják hangszerként: tapssal, csettintéssel és más, változatosabb módon keltett zajokból hoznak létre saját kompozíciókat. Ehhez dallamok és beszéd is társulnak – mindezekből egyfajta összművészeti rendszer keletkezik, amely a gyerekeket nyitottságra is neveli.

Itt belepillanthatunk, milyen is az Orff-Schulwerk:

Pedagógiai rendszerében maga a zene a legegyszerűbb dallamoktól, a népi gyerekdaloktól indul, elgondolásai ennyiben rokonok Kodállyal. Orffnál is nagy szerepet játszik a pentatónia, hiszen öt hangból egyszerűbb dallamok hozhatók létre. Ugyanezek az elvek figyelhetők meg Orff alkotásaiban. A ritmikusság mellett a Carmina burana fő jellemzője az egyszerű, könnyen megjegyezhető dallamvilág, sok ismétléssel. Benne Orff tudatosan törekedett primitívségre és trivialitásra – legalábbis ezen a téren. Zenéjének harmóniavilága is egyszerű. Amiben viszont tobzódik, az a hangszerelés változatossága: Orff a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja; a ritmikus fogantatás következményeként ráadásul igen nagyméretű ütőhangszer-csoportot alkalmaz. Az orgonával, cselesztával és zongorával kiegészített nagyzenekarhoz vegyeskar és gyermekkar, illetve szoprán-, tenor- és baritonszóló járul. Ezt az előadóapparátust pedig rendkívül változatosan használja fel Orff, a kamarahangzástól a teljes együttesig.

A vágánsköltészet a 12-13. században élte virágkorát, a világi líra egy harsányabb hangú ága, a vágánsoknak vagy goliardoknak a költészete. Lázadó poézis ez: minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra az egyházi világnézet túlzásaival szemben. Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a papokat, a nemeseket és a parasztokat. Haragjuk a pénz hatalma és ereje ellen jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet és lenéznek mindenkit, aki műveletlen. Legfőbb témájuk az életöröm hirdetése, a szerelem dícsérete, az ifjúság magasztalása. A főleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott rímes alkotások. Gyakran a himnuszok dallamára komponálták őket.

A leghíresebb a több mint kétszáz dalból álló gyűjtemény, a Carmina burana. A versek, amelyeket 11-12. századi európai vándordiákok, vándormuzsikusok és szerzetesek írtak, hol középkori latin, hol alnémet, néhány esetben pedig ófrancia nyelven, egytől egyig világi témájúak. Megtalálhatók bennük a középkor hol gyengéd, hol a trágárságig vaskos, hol lírikus, hol humoros népies költészetének legjellegzetesebb képviselői. Ezek a vágánsdalok azonban nemcsak a nemzeti nyelv szempontjából fontosak: a latin költészet itt érkezik el a ritmikus és rímes verseléshez.

A 13. században lejegyzett verseket tartalmazó kódexet 1803-ban fedezték fel a bajorországi Benediktbeuren kolostorban. Mivel a helység latin neve Bura Sancti Benedicti, innen ered a Carmina (dalok) szó után a Burana jelző. Felfedeztetése után nem azonnal jelent meg – szabadszájúsága ezt még ekkor is megakadályozta –, hanem csak fél évszázaddal később. Maga a felbecsülhetetlen értékű kódex, amely azóta a Bajor Állami Könyvtár kincse, ITT látható.

Orffnak 1934-ben került a kezébe ez a nyomtatásban először 1847-ben kiadott gyűjtemény. Hamarosan neki is látott a válogatásnak és a komponálásnak. Művét 1937. június 8-án szcenírozott formában mutatták be Frankfurtban. Ez volt az akkor negyvenes évei legelején járó szerző első igazi nagy sikere. Később írt még két hasonló hangvételű művet, a Catulli Carminát (kantáta Catullus verseire) és a Trionfo di Afrodite-t (Afrodite diadala, amely egy görög-római lakodalom zenei ábrázolása).

A zenemű Jean-Pierre Ponnelle általi filmes megelevenítését, amely éppen körülbelül egy óra terjedelmű, a Szerencse forgandóságáról szóló monumentális hatású kórus (O Fortuna) foglalja keretbe. A konkrét idézetek mellett szerepel, hogy a videón ez hol található.