A Budapesten működő Segítő Kommunikációs Módszertani Központ célja az értelmileg ép, de máskülönben halmozottan sérült gyermekek és fiatalok fejlesztése. A növendékeknek leghumánabb képességük, a beszéd sincs birtokukban, és súlyos mozgáskorlátozottságuk miatt a süketnéma jelbeszédet sem tudják alkalmazni.
A Bliss Alapítvány 2005 decemberében Budapesten megrendezett nemzetközi konferenciáján közel húsz országból kétszázötven vendég vett részt. A konferencián elsősorban a beszédképességüket elvesztett emberek gondjait, és a sérült emberi kommunikációt helyreállító eszközöket mutatták be. Ezek között egyre nagyobb szerepet játszanak a drága, csúcstechnológiai eszközök, melyeket az Alapítványnak az adományozók pénzéből és pályázatokból sikerült beszereznie.
Még mindig megoldatlan azonban az igen áldozatos pedagógusi munka költségtámogatása. Itt ugyanis szó szerint minden növendék mellé szükség van egy szakemberre, aki egyéni fejlesztési terv alapján, hosszú éveken át együtt gyakorolja tanítványával a kommunikációs eszközök használatát. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az SKMK – miközben Közép-Kelet Európa legkiemelkedőbb és legismertebb “augmentatív” kommunikációs központja – anyagi létbizonytalanságban folytatja tevékenységét.
“Augmentálni” azt jelenti: kiegészíteni, gazdagítani, hozzátenni. Ez esetben arról van szó, hogy az érthető beszédre képtelen emberek nonverbális jelzésekkel fejezik ki magukat – például bólintással, hangjelzésekkel, gesztusokkal, tekintetük irányulásával -, és ezeket a jelzéseket egészítik ki az augmentatív kommunikációs rendszerek bárki által értelmezhető közlésekké. Mivel a sérült emberek közt nagy egyéni különbségek vannak abban, hogy milyen eszközöket képesek használni, az augmentatív kommunikációs módszerek rendkívül változatosak. Használhatnak például jelnyelvet, betűket, vagy mindkettőt; ezen kívül rajzokat és fotókat is.
A Bliss Alapítvány névadója, Charles K. Bliss által alkotott jelképrendszer a “Bliss-nyelv”. A szerző ezt először 1949-ben mutatta be egy Sidney-ben megjelent könyvében. E nyelvben a jelképek összefüggenek a tartalommal, vagyis azzal a nyelvi elemmel, amelyet kifejeznek. Ezek a módszerek alapvetően a rámutatáson alapulnak, és noha az érthető közléseket lehetővé teszik, a hangos kommunikációt nem.
Hatalmas előrelépést jelentenek az olyan eszközök, amelyek által – bár közvetett módon – a beszédképtelenek hangos beszéddel is ki tudják fejezni magukat. Érezhetjük, mekkora a jelentősége ennek. Hiszen a közlés fő csatornája az emberek számára a verbalitás. Akinek ez nincs birtokában, azt óhatatlanul háttérbe szorítják: kevésbé vannak rá tekintettel; nem kérik ki véleményét; végső soron könnyen úgy tesznek, mintha ott sem volna. Amint azonban – még ha egy eszköz segítségével is – “hangot ad” gondolatainak, érzéseinek, akaratának, éppúgy magára tudja irányítani a figyelmet, mint beszélő társai.
A Japánból érkezett robotkutya, Aibo – magyarul: a “közvetítő” – lenyűgözően természethű mozgásaival akár érzelmek kifejezésére is képes. Távvezérléssel rendeltetési helyére küldhető, ahol a kívánt mozgásokat hajtja végre, például leül, feláll, lefekszik, integet, és a neki küldött üzeneteket hangosan kimondja.
Aibo egy beszédképtelen, mozgáskorlátozott gyerek szándékát közvetítve például vendéget is fogadhat. A gyerek számítógépen ad parancsot a robotnak: szaladjon a vendég elé, üdvözölje őt farkcsóválva, integetve, hangosan köszöntve, majd irányítsa a szobájába. A gyerek a monitoron azt is láthatja, ahogy a vendég közeledik a kutya felé: a kutya ugyanis – az orrába szerelt kamera segítségével – a látványt folyamatosan átküldi a számítógépbe. E távkommunikáció drót nélkül, interneten keresztül zajlik le.
Nagyon sok mozgáskorlátozott gyerek és felnőtt nem tud a kezével gépelni vagy számítógépes egeret használni. Sokan közülük ugyanakkor fejük mozgásával mégis képesek lehetnek szöveget szerkeszteni, internetezni és persze robotkutyát vezérelni.
A számítógép fejjel való irányítását az úgynevezett fejegér teszi lehetővé, amelyet Lőrincz András és kutatócsoportja (ELTE TTK Információs Rendszerek Tanszék) fejlesztett ki, és amelyet sikerrel teszteltek 2003-tól 2005-ig a Segítő Kommunikációs Módszertani Központ növendékein. A fejegér lényegében egy képfeldolgozó rendszer, amely webkamerán keresztül követi nyomon az arc bizonyos, jól elkülöníthető pontjainak mozgását. Ilyen pontok leginkább a szem és az orr körül találhatók. A szoftver az adott pontok érzékelt mozgásait kurzormozgásokká alakítja át.
Ezeket a személyesebb beszámolókat is fel lehet vinni a számítógépre, olyan formában, mint amilyenek a Vistab üzenetei. Például a gyermek azt mutatja a mappájában, hogy “vendégség”, és gesztusaival, mimikájával örömet fejez ki. A pedagógus rákérdezhet: “És mit csináltatok ott?” A gyerek ekkor rámutathat a “kert” és a “kutya” képekre. Ebből születnek meg a gépre is felvihető újabb üzenetek: “Vendégségbe mentünk”, és “Játszottunk a kertben a kutyával”.
Ily
A beszédképtelenek számára nem könnyű út az, amelyet a fejegér ilyen szintű használatáig megtesznek. Ami azonban segíti őket, az a kommunikációs igény. Ez szinte minden emberrel vele születik, és ha valami miatt akadályba ütközik, az a legtöbbek számára elképzelhetetlenül fájdalmas érzés. Ahogy Kálmán Zsófia fogalmaz: a poklok poklát járja meg az az ember, aki nem tudja kifejezni magát emberi szavakkal. Ezzel együtt azonban számukra is lehetséges az, hogy boldogok legyenek. Hogyan? Meg kell tanulniuk – ahogy egyébként mindenkinek – reálisan vágyakozni, elérhető dolgok iránt.
Jakabffy Éva