“Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz” – Péter tagadása

Annak leírására, hogyan hat majd a szenvedéstörténet a tanítványokra, Jézus Zakariás prófétát idézi nekik: „Lesújtok a pásztorra / Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok.” (Za 13, 7; Mk 14, 27) Az elfogás után a bomlás azonnal elkezdődik. Csak Péter nem szalad el. Távolról követi a menetet, végül eljut a főpapi palota udvarába, miközben bent brutálisan vallatják Jézust. Péter ebbe az udvarba egy bejáratos személy, egy hozzá csatlakozó „másik tanítvány” ajánlására tudott bejutni. A „másik tanítvány” nincs megnevezve, de bizonyos, hogy maga János apostol az.

Carl Heinrich Bloch: Péter tagadása, 1874.

„Péter – mondja Márk – messziről követte, egészen be a főpap udvarába. Ott az őrség tagjaival együtt leült és melegedett a tűznél.” (Mk 14, 54) Mi sem természetesebb, mint ez a tűz: Jeruzsálemben vagyunk, egy márciusi éjszakán. „A szolgák és a poroszlók tüzet raktak és melegedtek, mert hideg volt. Péter is odaállt közéjük melegedni.” (Jn 18, 18) Péter máris azt teszi, amit a többiek, s ugyanazért, amiért a többiek. Máris a többieket utánozza, de ebben – úgy tűnik – nincs semmi érdekes. Hideg van, és minden jelenlévő a tűz köré tülekszik, Péter is. Elsőre nem látszik, mit lehet hozzátenni ehhez. A konkrét részletek viszont annál jelentősebbek, minél fukarabb velük egy szöveg. A négyből három evangélista tesz említést erről a tűzről. Kellett, hogy okuk legyen rá. Próbáljuk ezt az okot megtalálni a mindig a legprimitívebbnek mondott Márk szövegében. Míg Péter kint ült az udvaron, kiment a főpap egyik szolgálója. Meglátta Pétert, amint melegedett, szemügyre vette és megszólította:

„Te is a názáreti Jézussal voltál.” De ő tagadta: „Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz.” Ezzel kiment az előcsarnokba, s akkor megszólalt a kakas. A szolgáló észrevette, s újra mondta az ott állóknak: „Ez is közülük való.” Ő megint tagadta. Nem sokkal ezután, akik mellette álltak, szintén állították: „Valóban közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.” Erre átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” A kakas másodszor is megszólalt. Péternek eszébe jutottak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg.” És könnyekre fakadt. (Mk 14, 66-72) 

Az első gondolat az lehet, hogy arcátlanul hazudik. Péter tagadása e hazugságban állna, de mi sem ritkább, mint a sima, egyszerű hazugság, s ha belegondolunk, ez is veszít tiszta hazugság voltából. Mert mit is kérnek Pétertől? Vallja be, hogy Jézussal van. Márpedig az éppen az előbb megtörtént elfogás óta Jézus körül nincs sem tanítvány, sem közösség. Immár sem Péter, sem senki más nincs valóban Jézussal. Tudjuk, az egzisztencialista filozófusok a -val/-vel létben a lét fontos modalitását látták. Martin Heidegger ezt Mitseinnek nevezi, ami szó szerint az előzőnek a fordítása.

Az elfogás lerombolni látszik minden jövőbeli lehetőséget a Jézussal létre, és Péter – úgy tűnik – még múltjának emlékezetét is elveszítette. Kicsit úgy válaszol, mint egy álomban, mint aki nem tudja igazán, hol van. Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz. Talán tényleg nem érti. Annyira ki van fosztva, hogy elemi reflexekre korlátozott vegetatív létezésre szorítkozik. Hideg van, tehát a tűzhöz fordul. A tűzhöz tolakodni, másokkal együtt a kezet a tűz felé tartani: ez olyan, mintha máris egy lenne közülük, mintha velük volna. A legegyszerűbb mozdulatoknak is megvan a logikájuk, amely éppúgy szociológiai, mint biológiai, annál is kényszerítőbben, mivel mélyen a tudat alatt található.

Péter semmi másra nem vágyik, mint hogy a többiekkel együtt megmelegedjen a tűznél, de mivel egy egész világ omlott össze benne, s így meg van fosztva a Mitseintól, nem melegedhet anélkül, hogy ne kívánna kicsit az a valaki lenni, aki a tűzben lángol, és az a valaki, akit hangtalanul megjelölnek az oda szegeződő szemek, a tűz felé nyújtott kezek mind.

Éjjel a tűz jóval több, mint a meleg és a fény forrása. Mihelyt kigyullad, körülötte helyezkednek el, s az élők és a dolgok újjáalakulnak. Egy pillanattal előbb nem volt ott más, csak egyszerű csoportosulás, valamilyen tömeg, amelyben mindenki egyedül volt, magára hagyva, most pedig kirajzolódik egy közösség. A kezek és az arcok a tűz felé fordulnak, az pedig viszonzásul megvilágítja őket, mint egy jóindulatú isten, válaszul a hozzá intézett imádságra. Mivel valamennyien a tüzet nézik, nem kerülhetik el, hogy egymást is lássák; tekinteteket, szavakat váltanak; létrejön a közösség és a kommunikáció tere.

Rembrandt: Szent Péter tagadása, 1660. 

A tűz miatt mintha új Mitsein-lehetőségek támadnának. A -val/-vel lenni rajzolódik ki ismét Péter előtt, de más helyen, más partnerekkel.

Márk, Lukács és János ezt a tüzet másodszor is említi; akkor, amikor Márknál és Lukácsnál először lép színre a szolgálólány. Valószínűleg nem Péternek az udvarban való jelenléte, hanem a tűznél tartózkodása váltotta ki közbeavatkozását: Meglátta Pétert, amint melegedett, szemügyre vette és megszólította: „Te is a názáreti Jézussal voltál.” [Mk 14, 67]

Talán addig tülekedett Péter, hogy egészen közel került a tűzhöz, jól meg van világítva, mindenki szemügyre veheti. Péter – mint mindig – túl gyorsan túl messzire ment. A tűz lehetővé teszi a szolgálólánynak, hogy a sötétben is felismerje, de nem ez a fő szerepe. A lány talán nem is tudja pontosan, mi botránkoztatja meg Péter viselkedésében, mi indítja arra, hogy teketória nélkül megszólítsa, de Márknál a tűznek biztosan köze van ehhez. A Názáreti társa úgy viselkedik, mintha otthon lenne, mintha fenntartott helye volna a tűznél. Tűz nélkül a szolgálólány nem – vagy nem ennyire – kezdene méltatlankodni Péter miatt. A tűz tehát jóval több, mint egyszerű díszlet. A -val/-vel lét nem válhat egyetemessé, csak értékéből veszítve. Ezért épül kizárásokra. A szolgálólány csak a Jézussal létről beszél, de van itt egy másik –val/-vel lét, a tűznél lét; ez érdekli a szolgálólányt, mert ez az övé is; védeni akarja ennek integritását; ezért akarja megtagadni Pétertől, hogy ennél a tűznél melegedjen.

János a szolgálólányból kapuőrző lányt csinál. Ő engedi be Pétert az udvarba a másik tanítvány ajánlására. A szolgálólány valóban őrző szerepet játszik. A gondolat önmagában kiváló, de így az evangélistának azt kell állítania, hogy Pétert már rögtön, a tűzhöz való közeledése előtt felismerték. Tehát nem a tűz fényénél ismeri fel a lány a betolakodót, nem a jelenet intim és rituális jellege váltja ki méltatlankodását. Különben Jánosnál harmadjára nem az összes szolga szólítja meg Pétert, hanem valaki, aki rokonaként lép fel annak, akinek Péter a fülét levágta (elvetélt próbálkozás volt, hogy Jézust az elfogásakor erővel védjék meg). János azt a hagyományos értelmezést részesíti előnyben, amely a tagadás mögött csak egyetlen okot lát, a félelmet. A félelem persze nem zárható ki teljesen, de nem játszhatott döntő szerepet, s ha jobban megnézzük, mind a négy változat szemben áll egy ilyen olvasattal – még Jánosé is, pedig eleinte megerősíteni látszik. Ha Péter valóban az életét féltette volna, messze elkerüli ezt az udvart, pláne ha már az előtt felismerik, hogy bement. Azonnal megérezte volna a veszélyt, és csapot-papot maga mögött hagyva menekülőre fogta volna.

A szolgálólány jelentkezésekor a tűznél kialakuló kör elveszíti testvéries jellegét. Péter észrevétlenül elbújna, de hátulról szorítják. Túl közel van a középponthoz, és a szolgálólány könnyűszerrel követi tekintetével, mialatt ő az előcsarnok felé hátrál. Mihelyt oda beérkezik, tétlenkedik, várja az események alakulását. Viselkedése nem vall félelemre. Azért hátrál ki a fényből és a melegből, mert a lelke mélyén sejti, mi nem tetszik a szolgálólánynak, viszont nem távozik el. A lány ezért kezdi újra faggatni. Nem megfélemlíteni, hanem zavarba ejteni akarja Pétert, hogy az kénytelen legyen elkotródni onnan.

Gerard van Honthorst: Szent Péter tagadása, 1620

A szolgálólány – látva, hogy Péter nem ment el – üti a vasat, másodszor is előadja üzenetét, miszerint Péter a tanítványok csoportjához tartozik: „Ez is közülük való!” Első alkalommal közvetlenül Péterhez szólt, itt azonban már a csoportjához, a tűz körül melegedőkhöz, egy idegen behatolásától fenyegetett közösség tagjaihoz. Mozgósítani akarta őket a betolakodó ellen. Most már közvetlenül hozzájuk beszél, és el is éri, amit akart; a csoport egésze ismétli kórusban: Te is közülük vagy! A te -val/-vel léted nem itt van, hanem a Názáretivel. A folytatásban Péter emeli fel a hangját; ő kezd el átkozódni és esküdözni. Ha az életét vagy akár csak a szabadságát féltené, halkabbra fogná.

E jelenetnél Márk abban múlja felül a többi evangélistát, hogy egymás után kétszer is ugyanazt a szolgálólányt beszélteti, nem adja át a szót más szereplőknek. Nála a szolgálólány alakja jobban kirajzolódik. Kezdeményező, ő lendíti mozgásba az egész csoportot. Ma úgy mondanánk, megvan benne a leadership. De – mint mindig – vigyázni kell a pszichologizmussal: nem a szolgálólány egyénisége foglalkoztatja Márkot, hanem az a mód, ahogy beindít egy csoport-mechanizmust, ahogy a kollektív mimetizmust működteti.

Amint már jeleztem, az első alkalommal a lány fel akarja rázni a csoportot, amelyet talán a későre járó idő és a tűz melege bágyaszt. Azt akarja, kövessék a példáját, s mivel nem teszik, elsőnek maga követi. Utasítása nem hatott, ezért ad egy másikat, ez szükségképpen az első megismétlése. A vezetők tudják, hogy követőiket gyermekekként kell kezelniük, mindig elérve, hogy utánozzanak. A második példa megerősíti az elsőt – ez alkalommal már sikerül, az összes résztvevő vele ismétli kórusban: „Valóban közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.” [Mk 14, 70]

A mimetizmus nemcsak Márkra jellemző, a megtagadási jelenet egésze mind a négy evangélistánál mimetikus. Azonban Márknál a mimetikus mozgatórugó jobban kitűnik, mindjárt az elejétől, a tűz szerepében és a szolgálólányéban. Utóbbi egyedül Márknál fog bele kétszer is a mimetikus gépezet beindításába. Megteszi magát modellnek, s hogy ez a modell eredményesebb legyen, elsőként ő maga utánozza magát, kiemeli saját modell-szerepét, mimetikusan megszabja, mit vár társaitól.

A tanulók elismétlik, amit tanítónőjük mond. A szolgálólányt szó szerint ismétlik, de egy bizonyos ráadással, amely csodálatosan megmutatja, mi játszódik le a megtagadási jelenetben: egyébként is galileai vagy. Pétert a tűz fényénél először arca leplezi le, utána beszéde. Máté teszi fel – mint oly gyakran – a pontot az i-re, amikor ezt mondatja Péter üldözőivel: beszéded is elárul. Mindazok, akik a tűz körül nagy lelki nyugalomban melegszenek, jeruzsálemiek. Ebben a tekintetben ők a „közénk valók”. Péter viszont csupán kétszer szólalt meg, és mindkét alkalommal csak néhány szót mondott, de ez a többiek számára elég volt: tévedhetetlenül felismerték benne a kívülről jöttet, a mindig kicsit megvetett vidékit, a galileait. Akinek akcentusa van, az mindig az, aki nem közülük való. A nyelv a -val/vel lét legárulkodóbb jele. Ezért tulajdonít Heidegger és azok, akik a hozzá közel álló iskolákhoz tartoznak, nagy jelentőséget a lét nyelvi dimenziójának. A nemzeti vagy akár a regionális nyelv sajátos volta alapvető. Folyton elismétlik, hogy egy szövegben vagy éppen egy nyelvben a lényeg – az, ami az értékét adja – lefordíthatatlan. Ezek szerint az evangéliumok lényeg nélküliek, mivel egy elkorcsosult, kozmopolita és irodalmi presztízs nélküli görög nyelven íródtak. Valójában tökéletesen lefordíthatók, olvasásukkor hamar meg is feledkezünk róla, milyenül olvassuk, amennyiben ismerjük azt a nyelvet, a görög eredetit, a latin Vulgatát, a franciát, a németet, az olaszt, a spanyolt stb. Ha ismerjük az evangéliumokat, valamely ismeretlen nyelven megjelent fordítása kiváló eszköz arra, hogy kevés ráfordítással hatoljunk be e nyelv mélységeibe. Mindenkinek mindene a négy evangélium; nincs akcentusuk, mert az összes akcentus az övék.

Péter felnőtt ember, beszédmódja már végleg rögzült. Azon ő semmit nem tud változtatni. Nem képes arra, hogy a fővárosi kiejtést tökéletesen utánozza. A kívánt Mitseinnalakkor rendelkezünk, ha nemcsak mindig azt mondjuk, amit mindenki, hanem ugyanúgy is mondjuk. A legkisebb intonáció-árnyalat is elárulhat minket. A nyelv áruló vagy túl hű szolgálólány: szünet nélkül hangoztatja valódi személyazonosságát bárkinek, aki azt elrejteni próbálja.

Péter és a többiek közt mimetikus vetélkedés kezdődik, amelyben a tét a lángokban táncoló Mitsein. Péter dühödten próbál – ahogy mondják – „beintegrálódni”, azaz igazolni utánzásának kiváló voltát, de ellenfelei habozás nélkül a kulturális mimetizmus legutánozhatatlanabb aspektusait pécézik ki, amilyen a psziché tudattalan régióiba rögzült nyelv.

Minél meggyökeresedettebb, „autentikusabb”, kitéphetetlenebb egy valahová tartozás, annál inkább olyan idiotizmusokra épül, amelyek mélyeknek tűnnek, ugyanakkor talán jelentéktelenek, valóságos idiotie-k a szó francia értelmében („hülyeség”), ugyanakkor a görög idion értelmében is, amelynek jelentése: saját. Minél inkább a miénk egy dolog, annál inkább vagyunk mi is az övé; ami nem jelenti, hogy az különösebben „kimeríthetetlen” lenne. A nyelv mellett ott van még a nemiség. János elmondja, hogy a szolgáló fiatal, és talán ez is egy fontos részlet.

Valamennyien a nyelv és a nemiség megszállottjai vagyunk. Igen, de miért mondjuk ezt el mindig, egy megszállott hangján? Talán jobb elfoglaltságunk is lehetne. Péter már látja, hogy nem jár túl a többiek eszén, és immár nem azért tagadja meg mesterét, hogy másokat meggyőzzön, hanem hogy elvágja a kötelékeket, amelyek Jézussal egyesítik, egyben újakat hozzon létre az őt körülvevőkkel: Péter átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” [Mk 14,71]

Itt egy valóban religióhoz kapcsolódó (latin religare: összekötni) kötelékről van szó, ezért folyamodik Péter esküdözéshez – ahogy Heródes is a Saloménak tett mértéktelen ajánlatában. A hevesség és a dühös mozdulatok nem Péter megszólítóira irányulnak, hanem magára Jézusra. Péter megteszi Jézust saját áldozatának, hogy ő maga ne legyen többé az az alacsonyabb rendű áldozat, amelyet előbb a szolgálólány, utóbb az egész csoport csinál belőle. Amit az emberek Péterrel tesznek, ő is szívesen megtenné velük viszonzásul, de nincs rá lehetősége. Nem kellően erős ahhoz, hogy bosszúállással diadalmaskodjon. Megpróbálja tehát békíteni ellenségeit: szövetségre lép velük Jézus ellen, pontosan úgy kezelve Jézust előttük, nekik szólva, ahogyan ők maguk is kezelik. E lojális szolgák szemében Jézus csak egy semmirekellő lehet, hiszen az illetékesek ajánlatosnak tartották, hogy elfogják, és brutálisan vallatják. Ha valaki barátokat akar szerezni egy barátságtalan környezetben, erre a legjobb módszer: csatlakozni az ellenségeskedéshez és átvenni a többiek ellenségeit. Amit ilyenkor mondani szoktak a többieknek, nem valami változatos: „Mind ugyanahhoz a klánhoz tartozunk, egyetlen csoportot alkotunk, hiszen ugyanaz a bűnbakunk.”

A megtagadás mögött kétségtelenül ott a félelem is, de főleg a szégyen. Mint kicsit korábban Péter arroganciája, a szégyen is mimetikus érzelem, sőt par excellence mimetikus érzelem. Hogy érezzem, annak a szemével kell néznem magamat, aki szégyenkezésemet okozza. Intenzíven kell tehát őt elképzelni, ami ugyanannyi, mint szolgalelkűen utánozni. Elképzelni, utánozni – a két kifejezés valójában egyre megy. Péter szégyenkezik Jézus miatt, akit mindenki megvet, a saját maga elé állított modell miatt, következésképpen mindazért, ami ő maga.

Michelangelo da Caravaggio: Péter tagadása, 1610 körül

Azt a vágyat, hogy befogadjanak minket, az eléje támasztott nehézségek csak felajzzák. Péter tehát kész nagyon drágán megfizetni befogadtatásáért, de ezt a szolgálólány és barátai megtagadják tőle. Vágyának erőssége azonban tisztára helyi és időleges, a játszma hevében szítódott fel. Ez is csak egyike azoknak az apróbb gyávaságoknak, amelyeket mindenki elkövet, és utóbb el is felejt. Hogy Péter így, ilyen kisstílűen elárulja mesterét, ne lepjen meg minket; valamennyiünkkel előfordul. A meglepő az, hogy a megtagadási jelenetben érintetlenül található meg az üldözési és szakrificiális struktúra, végig le van írva, ugyanolyan hűségesen, mint Keresztelő János meggyilkolásának vagy a passiónak az elbeszélésében.

Ennek a strukturális azonosságnak a fényében kell nézetem szerint értelmezni Máté bizonyos szavait; jogi jelentésük csak látszat. Amit Jézus valójában mond az embereknek, az valamennyi üldöző viselkedés strukturális egyenértékűsége: 

Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. (Mt 5, 21-22)

A keresztre feszíttetés elkerülésének legjobb módja végeredményben nem más, mint úgy tenni, ahogy mindenki: részt venni a keresztrefeszítésben. A megtagadás tehát tényleg csak egy epizódja a passiónak, egy kisebb, rövid életű örvény az áldozati mimetizmus hatalmas árjában, amely mindenkit a Golgota felé sodor.

A szöveg félelmetes ereje azonnal igazolódik: valódi jelentését nem lehet félreérteni anélkül, hogy ne szenvednénk el az ellencsapást, ne reprodukálnánk magának a megtagadásnak a struktúráját. A legtöbb esetben az „apostolok fejedelmének pszichológiájához” jutunk el. Amikor valakinek a pszichológiáját vizsgáljuk, az mindig kicsit az illető perére hasonlít. Péteré némi szégyennel árnyalt felmentéssel végződik. Péter; aki nem teljesen rossz, nem is teljesen jó. Nem lehet számítani rá. Szélkakas, impulzív, kicsit gyenge jellem. Azaz hasonlít Pilátusra, Pilátus pedig nem kis mértékben hasonlít Heródesre, aki viszont bárkire hasonlít. Végeredményben semmi sem olyan egyhangú, olyan leegyszerűsítő, mint az evangéliumoknak ez a mimetikus pszichológiája. Talán nem is igazán pszichológia. Messziről nézve a világ végtelen változékonyságára emlékeztet, amely oly szórakoztató, oly megkapó, gazdagító; közelről viszont mindig ugyanazok az elemek alkotják, mint ahogy a mi saját egzisztenciánkat is, amely igazából korántsem szórakoztató.

Vagyis a tűz körül a mindenkori vallás éled újra, okvetlenül áldozat-bemutatásokkal tűzdelve, az a vallás, amely megvédi a nyelv és a lares istenek épségét, a családi kultusz tisztaságát. Pétert ez mind vonzza, ami egészen természetes, minket is vonzania kell, mivel neheztelünk a bibliai Istenre, hogy ezektől megfoszt. Puszta gonoszságból – tartjuk mi. Valóban gonosznak kell lenni ahhoz, hogy valaki leleplezze annak az ősi vallásnak az üldözés-dimenzióját, amely elmondhatatlan kötelékekkel még mindig a befolyása alatt tart minket. Tény, hogy az evangélium nem kíméletes az olyan gyalázatos üldözőkkel, mint amilyenek mi vagyunk, és még a legmindennapibb viselkedésünkben is – ma is, a tűz mellett – rábukkan az azték áldozárok, az áldozataikat a lángokba taszító boszorkányüldözők egyik vagy másik régi gesztusára.

Mint minden áruló, Péter is azzal mutatja ki fordulatának őszinteségét, hogy szidalmazza régi barátait. Látjuk a megtagadás morális következményeit, nézzük viszont az antropológiai dimenzióját. Átkozódásával és esküdözésével Péter azt a benyomást próbálja kelteni az őt körülvevőkben, hogy vele együtt összeesküvésben vesznek részt. Minden esküvel összekötött emberi csoport összeesküvést teremt, de a kifejezést inkább akkor használják, amikor a cél egy jelentősebb személy halála vagy veszte. Ugyanezt a francia szót („conjuration”) használják démon-kiűzési rítusokra, mágiát leküzdeni igyekvő mágikus praktikákra…

Sok beavatási rítusban a próbatétel egy erőszakos cselekedet, egy állat megölése, néha egy emberé is, akit úgy látnak, mint a csoport egészének ellenfelét. A csoporthoz tartozás megszerzéséhez ezt az ellenfelet át kell alakítani ellenséggé. Péter eskükhöz folyamodik, azaz vallási formulákhoz, hogy tagadásának üldözői szemében beavatási erőt adjon.

Hogy a megtagadást jól értelmezzük, figyelembe kell vennünk a szinoptikus evangéliumokban található előzményeit, főként pedig azt a két jelenetet, amely a legközvetlenebbül készíti elő és vetíti előre. Mindkettőben maga Jézus jövendöli meg passióját. Az első esetben Péter hallani sem akar róla: „Isten ments, Uram! Nem, ez nem történhet meg veled!” Ez a reakció megfelel az összes tanítványok magatartásának. Eleinte – elkerülhetetlenül – a siker ideológiája uralja ezt a kis társaságot. Azon veszekszenek, kik kapják a legjobb helyeket Isten országában. Mozgósítva érzik magukat a jó ügyért. Az egész közösséget a mimetikus vágy hajtja, így vakok a kinyilatkoztatás valódi természetére. Jézusban főleg a csodatevőt, a tömegeket vonzó politikai vezetőt látják.

A tanítványok hitét továbbra is átjárja a diadalmas messianizmus. Ettől azonban még e hit valódi. Péter is megmutatta, ám lényének egy része a vállalkozást, amelynek részese, a világi siker szerint méri. Hiszen mire jó elköteleződni olyasmire, ami csak kudarchoz, szenvedéshez, halálhoz vezet?

Ez alkalommal Péter szigorú dorgálásban részesül: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz. (Mt 16, 23) Amikor rámutatnak tévedésére, Péter rögtön irányt vált, az ellenkező irányba rohan ugyanolyan sebességgel, mint előtte. A szenvedéstörténet második megjövendölésekor, mindössze néhány órával az elfogás előtt Péter egyáltalán nem úgy reagál, mint az első alkalommal. „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem” – mondja Jézus. 

Péter fogadkozott: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem botránkozom meg soha.” Jézus csak ennyit mondott: „Bizony mondom neked, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” Péter erősködött: „Még ha meg kell is veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítványa is. (Mt 26, 33-35)

Péter látszólagos szilárdsága ugyanaz, mint mimetizmusának erőssége. A „szöveg” megfordult az első jövendölés óta, de az alap nem változott. Ugyanez igaz a többi tanítványokra is, akik mindig azt ismétlik, amit Péter mond, hisz ugyanolyan mimetikusak, mint ő. Jézust ők Péteren keresztül utánozzák.

Jézus látja, hogy ez a buzgalom feladást fog teremni. Jól látja: elfogása után világi presztízse elolvad, s ő nem lesz többé tanítványai számára az a modell, aki addig volt. Minden mimetikus ösztönzés a személye és üzenete iránt ellenséges egyénektől és csoportoktól érkezik majd. A tanítványok s főleg Péter túl befolyásolhatók ahhoz, hogy ne befolyásolják őket újra. Ezt jól mutatja az evangéliumi szöveg, amelyet az előzőekben kommentáltam. Az a tény, hogy maga Jézus a modell, semmit nem jelent mindaddig, amíg a modellt ama hódító mohóság hangnemében utánozzák, amely lényegét tekintve a vágy elidegenedésével azonos.

Péter első 180 fokos fordulata önmagában egyáltalán nem elítélendő, de nincs híjával mimetikus vágynak, és Jézus nyilván ezt veszi észre. Ő ebben egy újabb hátra-arc ígéretét látja, amely nem ölthet más formát, mint a megtagadásét, tekintettel a készülődő katasztrófára. A megtagadás tehát racionálisan is előre látható. S előre látva Jézus csak annyit tesz, hogy következtetést von le a közeljövőre vonatkozóan abból, amit látott. Jézus tehát ugyanazt az elemzést végzi el, amit mi magunk: összehasonlítja Péternek a szenvedéstörténet megjövendölésével kapcsolatos egymás utáni reakcióit, és arra következtet, hogy Péter el fogja árulni őt. Ennek az a bizonyítéka, hogy a megtagadás megjövendölése közvetlen válasz Péter második mimetikus kiállására, és hogy az olvasónak ítélete kialakításához ugyanazok az adatok állnak rendelkezésére, mint Jézusnak. Aki érti a mimetikus vágyat, csakis ugyanilyen következtetésre juthat. Azt kell tehát gondolnunk, hogy a Jézus nevű személy ugyanúgy érti meg ezt a vágyat, ahogy mi. Ez a felfogás tárja fel a racionalitását annak a kapcsolatnak, amely a szenvedéstörténet kétszeri megjövendölése, a megtagadás próféciája és a megtagadás alkotta eseménysor összes elemei közt fennáll.

Jézus szemszögéből valóban mimetikus vágyról van szó, hiszen mindannyiszor az ezt a vágyat jelölő kifejezést, a botrányt használja Péter reakcióinak – így a megtagadásnak is – a jellemzésére: Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. S annál biztosabban megbotránkoztok, minél inkább máris áldozatai vagytok a botránynak. Az, hogy biztosak vagytok abban, hogy nem, azon illúziótok, hogy sebezhetetlenek vagytok, sokat elmond valódi állapototokról és arról, ami készülődik. Mimetikus az egyéni különbség mítosza is, amelyet Péter védelmez itt, amikor azt mondja, hogy „Én [viszont] nem”. Péter az összes tanítvány közül a leghitelesebbnek érzi magát, a leginkább alkalmasnak arra, hogy valódi utánzója legyen Jézusnak, egyetlen igazi birtokosa ontológiai modelljének.

Lear király előtt gonosz idősebb lányai teátrális érzelmeket mutatva rivalizálnak, hogy meggyőzzék, szenvedélyesen szeretik. A szerencsétlen ember azt képzeli, érzelmeik táplálják vetélkedésüket, holott éppen fordított a helyzet. A puszta rivalizálás kelti fel a szeretet egyfajta fantomját. Jézus soha nem válik cinikussá, de ilyen illúzióknak sem válik áldozatává. Anélkül, hogy összemosnánk Pétert Lear valamelyik lányával, fel kell ismernünk benne a bábfiguráját egy hasonló vágynak, melyről épp azért nem tudja, hogy a megszállottja, mert az; csak később pillantja meg az igazságot, a megtagadás után, amikor mesterére és annak jóslatára gondolva könnyekben tör ki.

Ebben a csodálatos jelenetben, amelyben Péter és a tanítványok a passióval kapcsolatos hamis buzgalmukról tesznek tanúságot, az evangéliumok egy olyan vallási buzgalom szatíráját adják korukat messze megelőzve, amelyről meg kell állapítanunk, hogy sajátosan „keresztény”: a tanítványok feltalálnak egy új vallási nyelvet, a szenvedéstörténet nyelvét. Lemondanak a boldogság és a siker ideológiájáról, de a szenvedésből és a kudarcból létrehoznak egy igen hasonló ideológiát, egy új mimetikus és szociális gépezetet, amely pontosan ugyanúgy működik, mint a megelőző triumfalizmus.

A csoportban lévő emberek bármely csatlakozása bármiféle kezdeményezéshez deklaráltan méltatlan Jézushoz. És mégis azt látjuk, hogy körös-körül, szünet nélkül ilyen magatartásformák követik egymást végig a kereszténység története során, különösen pedig korunkban. A másodosztályú tanítványok egyes mai keresztény körök triumfáló trimufalizmus-ellenességére emlékeztetnek, mindig klerikális antiklerikalizmusukra. Hogy az ilyen magatartást már az evangéliumok megbélyegezték, mutatja, hogy a legmagasabb szintű keresztény inspiráció nem redukálható saját pszichológiai és szociológiai melléktermékeire. 

*

A megtagadás megjövendölésében található egyetlen csoda a vágyról szóló ama tudás, amely Jézus szavaiban megnyilvánul. Attól tartok, az evangélisták nem értették meg teljesen ezt a tudást, ezért csináltak belőle egy szűkebb értelemben vett csodát.

Még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor megtagadsz. [Mk 14, 30] A megjövendölésnek ennyire bámulatos pontossága homályban hagy egy olyan magasabb rendű racionalitást, amelyet a szövegek elemzése tárhat elénk. Az következik ebből, hogy ez a racionalitás nincs is jelen, és azt csak oda álmodtam? Nem hinném; az adatok, amelyek a meglétét sugallják, túl számosak, egyezésük túl tökéletes. A narratív elbeszélések anyaga és a szkandalon elmélete, azaz a mimetikus vágy elmélete közti összecsengések nem lehetnek véletlenek. Az tehát a kérdés, vajon az evangéliumok szerzői teljesen értik-e a vágy mozgatórugóit, amelyek egyébként szövegeikből igenis kiderülnek.

A kakasnak előbb maguk az evangélisták, később mindenki által tulajdonított rendkívüli fontosság tökéletlen megértésre utal. Szerintem ez a viszonylagos félreértés változtatja át a kakast egyfajta fétis-állattá, amely körül valamilyen „csoda” kristályosodik ki.

A szakértők azt mondják, az akkori Jeruzsálemben az első és a második kakasszó egyszerűen az éj bizonyos óráit jelentette. Tehát eredetileg a kakasra való utalásnak esetleg nem is volt köze a tényleges szárnyashoz, amely az evangéliumokban megszólal. Latin fordításában Jeromos eggyel többször kukorékoltatja a kakast, mint a görög eredeti. Az előre jelzett két megszólalás közül az egyik nincs megemlítve, ezért a fordító saját hatáskörében korrigál egy olyan mulasztást, amely neki megengedhetetlennek, botrányosnak tűnik.

Úgy gondolom, a másik három evangélista sejti, hogy Márk túlzott jelentőséget tulajdonít a kakasnak. Hogy helyre tegyék, náluk csak egyszer szól – kihagyni viszont nem merik. János is megemlíti végül, noha ő a tagadás egész megjövendölését elhagyja, így viszont a kakas szerepeltetésének nincs is létjogosultsága.

Nem kellene csodaként kezelnünk egy olyan jóslatot, amely tökéletesen ésszerű magyarázattal rendelkezik, hacsak nem látjuk meg a megtagadásnak és előzményeinek ismét csak mimetikus okait Péter viselkedésében.

Miért alakítja át csodává az olyan előrejelzést egy elbeszélés szerzője, amely racionálisan is megmagyarázható? A legvalószínűbb válasz szerint azért, mert nem vagy rosszul érti ezt a racionalitást. Úgy gondolom, a megtagadás elbeszélésében erről van szó. A szerkesztő látja ugyan, hogy Péter viselkedésének látszólagos szakadásai mögött van valamiféle folyamatosság, csak azt nem tudja, milyen. Látja a botrány fogalmának fontosságát, de nincs teljesen birtokában alkalmazásának, így szóról szóra ismétli el, amit a dologról hallott, vagy magától Jézustól, vagy egy egészen korai közvetítő forrásból. A szerkesztő a kakas szerepét sem érti az ügyben. Ami nem nagy baj, de a két nem-értés természetes módon vonzza egymást, összekombinálódik, végül létrehozza a kakas csodáját. A két homályos részlet egymásnak megfelel, egymást visszatükrözi elannyira, hogy végül mindkettő megmagyarázza a másik jelenlétét, természetesen természetfeletti módon. A megmagyarázhatatlan, de kézzel fogható kakas az egész jelenet diffúz megmagyarázatlanságát sarkítja. Minden olyan ismeretben, melyet az emberek nem értenek, hajlamosak valamiféle csodát látni, s elég egy látszólag szintén titokzatos, ugyanakkor teljesen konkrét részlet, hogy meginduljon a mitológiai kristályosodás. Így vált a kakas némileg fetisizálttá.

Elemzésem szükségképpen spekuláció. De az evangéliumokban megtalálhatók azok az utalások, amelyek elemzésemet bátorítják. Jézus bírálja tanítványai túlzott csoda-étvágyát, és hogy képtelenek megérteni a kapott tanítást. Ez az a két hiányosság – vagy ugyanannak a hiányosságnak a két oldala –, amelyet posztulálni kell, hogy értsük egyfajta csoda beiktatását egy olyan jelenetbe, ahol semmilyen szükség nincs rá. A csoda felesleges ottléte árt a megtagadási jelenetnek, mert árnyékba kerül az emberi viselkedések csodás megértése, ami a szövegből árad. A csoda mind a hívőknél, mind a nem hívőknél kedvez az intellektuális, sőt spirituális restségnek.

René Girard, ford.: Jakabffy Éva