IPM 2010. március
Miért nevetünk az okosakon? Mert az okosság eltávolodhat a gyakorlatias, megszokott intelligenciától, mint a viccbeli tudósoknál. Máskor éppen a gyakorlatiasság túlhajtása miatt válhat nevetségessé, mint a zsugorinak kikiáltott nemzeteknél.
Kőkorszaki és műszaki szakik
Népi megfigyelés – vagy vélekedés –, hogy a tudós emberek mindig furák egy kicsit. Ma, amikor mind több tudós lép a kommunikáció mezejére, mert egyre inkább elvárják tőle, ez kitermelte az elvont, szórakozott, befelé fordult figura modern változatát, az ún. geeket. Jellemzője, hogy számítástechnikai zseni, egyben megszállott, az emberi kapcsolatok viszont kevéssé érdeklik.
Két informatikus beszélget:
– Neked mi volt eddig a legkomolyabb kapcsolatod?
– Megabites ADSL…
A geek a maga összes hátrányával együtt sem sikertelen, mivel az, amivel foglalkozik, modern életünk alapja, és így általában az anyagi elismerés sem marad el. A geekek átlátják és kezükben tartják azt, amit a laikus többség csak használ.
Amikor az élők, különösen az emberek, átmenetileg gépekké válnak, az a nevetség fő forrása, mondta Henri Bergson francia filozófus. Ennél egyszerűbb eset az, amikor a gépek teszik nevetségessé a „rusztikus”, természetközeli embert, aki sokszor katasztrofális helyzetet idéz elő.
Az ipari, és főleg az információs technológiai forradalmak óta rohamosan növekszik az olyan eszközök száma, melyek alkalmasak arra, hogy az emberek ne ismerjék, és hogy viccekben szerepeljenek a többiek állítólagos tudatlanságának illusztrálására.
Minél bonyolultabbá válik a hétköznapi technikai világ, és ezért minél nagyobb a hangsúly az ügyességen, a know-how-n és az intelligencián, annál több vicc szól az olyanokról, akik úgymond képtelenek megérteni a legegyszerűbb találmányt vagy elvet is. Lehet, hogy e humor forrása jórészt az a zavarba ejtő érzés, hogy rutinból használunk, esetleg buherálunk olyan gépeket, amelyek működése számunkra is rejtély? Nevetünk mások tudatlanságán, mert tudatában vagyunk sajátunknak. Még ipari társadalmunkban is, ahol meglehetősen sok reál tudományt tömnek a fejünkbe, a legtöbben képtelenek lennének világosan elmondani, hogy is működnek olyan „régi” és közismert dolgok, mint a telefon vagy a távcső.
Amikor a kagyló gyöngyöt terem
A viccek műszaki analfabétái tehát saját karikatúráink. Ha azonban fizikai vagy szellemi rezervátumban élnek, mint az indiánok, vagy a székelyek, különös helyet foglalnak el a viccek univerzumában. Nem olyanok, mint az „ostoba” nemzetek képviselői, akiket a viccmesélő pusztán lekezel, és akikkel szemben távolságot kíván tartani. Bár az egyszeri székelyek technikailag olyan tudatlanok, hogy adott esetben a tükörben is egy másik embert látnak, máskor váratlanul tájékozottnak bizonyulnak. Ez azonban olyan végletes szűkszavúsággal nyilvánul meg, amiből nem tudjuk, a vicc szereplői mit is tudhatnak igazán. Ahogy azt sem, hogy humorosságukon humorizálunk-e, vagy ők komolyan mondják azt, amin mi nevetünk.
A székely meg a fia kaszálnak a réten. Telnek az órák, egyszer csak megszólal a fiú:
– Idesapám, barkochbázzunk! Egy óra múlva jön is a válasz:
– Jó.
Ismét egy óra néma csend után: – Gondút?
Estefelé: – Gondútam.
Szótlanúl hazamennek. Másnap ismét kaszálnak a réten, egyszer csak a fiú megszólal: – Rákérdezhetek?
– Ja.
– Empiriokriticizmus!
– Az. Hogy talátad ki?
– Hát, vót időm gondúkodni.
Schöpflin Aladár szerint a jellegzetes székely beszédmód és humor lényege: túljárni az emberek eszén, és „a tréfa édes ízével” vonni be mindazt, ami egyébként nagyon is keserű volna.
A székely humort több író ábrázolta, köztük Jókai is, de Tamási Áron volt az, aki magába szívta azt „a hargitai éles levegővel”. Tamási Ábelje semmit nem mond ki közvetlen nyíltsággal. Esze mintha folytonosan a tréfán járna, csavaros mondásai az ősi népi csali mesék világát idézik fel.
A székelyek, mondja Schöpflin, kétkezi munkából éltek, ugyanakkor ravaszságukra is nagyban kellett támaszkodniuk a természet mostohasága és az emberek erőszakossága ellen. Így lett eszük olyanná, „mint a viharban nőtt fa, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával fordulhasson vihar, eső, hó felé, amely kibírja.”
Ez az oldal gyakran a sztoicizmus, amely a maga végleteiben a tragikus valóság tagadásáig mehet.
Két székely utazik a szekéren, s szokás szerint beszélgetni kezdenek.
– Van kendnek fia?
Tíz percre rá: – Van.
Egy órával később: – Bajusza van-é?
– Van.
Egyszer csak hirtelen a semmiből előtűnik egy kamion, nekimegy a szekérnek, felborítja, a két székely kórházba kerül. Ott fekszenek egymás mellett a kórteremben, megszólal az egyik:
– Oszt pödri?
Kohnzsenik
Tudjuk, a székely vicceket nem székelyek találták ki. Nem ez a helyzet a zsidó viccekkel. Ezek szerzői igen gyakran maguk is zsidók, akik a nekik tulajdonított sztereotip vonásokkal ruházzák fel szereplőiket. Vagyis a zsidó humor jellegzetesen önironikus. Persze találni öniróniát máshol is, csak szórványosabban. A svéd nevet saját visszafogottságán, a finn a kishitűségén, és még nálunk is megjelenik az öngúny, például a magyar narancs képében, amely „kicsi, savanyú, de a miénk”.
Egészen más azonban egy olyan nép öniróniája, amelynek az üldöztetéssel és egzisztenciális bizonytalansággal szemben kellett védekeznie. Ebben látja a zsidó humor gyökerét Stora Sándor Judit: reális és lehetséges védelem híján az egyetlen bevethető fegyver a humor. Az önirónia segítségével előzzük meg, hogy minket támadjanak.
Isten azt mondta a zsidóknak: ti vagytok a választott nép… Hmm, félek, hogy új választási forduló lesz (Woody Allen).
A viccbeli székely mintegy átsiklik a tragikus valóság fölött. A zsidó viccben is megjelenik ez a freudi elhárító mechanizmus, amely tágabb értelemben magát a humorista attitűdöt is jellemzi.
Isten bejelenti az embereknek, hogy rájuk küldi a vízözönt. Az USÁban kinyitják a bankokat és a szupermarketeket, és mindent kiosztanak, várva a közelgő véget.
Izraelben Ben Gurion bejelenti a Knesszeten: – Három hetünk maradt, hogy megtanuljunk a víz alatt élni!
A judaizmus, mondja Stora, nemcsak egy vallást jelent, hanem egy nép történetét is, amelyben egészen a közelmúltig folyamatos volt a Talmud tanulmányozása. A Talmud fejlett intellektuális spekulációkból áll, szőrszálhasogatásból, igen különös stílusban, amelyre jellemzőek a hosszú mondatok és az antitézisek fontossága. A talmudista pilpul gondosan fűszerezett érvelés, vitatkozás, melyet retorikai gyakorlatként is alkalmaznak.
A bölcs rabbit megkérdezi a tanítványa:
– Rabelében, miért van az, hogy ha valaki a szegényhez fordul, az segít, ha tud, de ha a gazdaghoz fordul a bajával, az meg sem látja.
Azt mondja a bölcs: – Lépj az ablakhoz, nézz ki. Mit látsz?
– Utcát, jövő-menő emberekkel, állatokkal, járművekkel.
– Most lépj a tükörhöz. Mit látsz?
– Csak magamat.
– Látod, az ablak is üveg, a tükör is üveg, csak a hátán van egy kis ezüstréteg. De az már elég ahhoz, hogy az ember semmi mást ne lásson tőle, csak saját magát.
Hírhedt „fogtechnikusok”
Más viccbeli népeknél a rafinéria szinte kizárólag pénzügyileg motivált: hogyan járjunk túl azok eszén, akik jogosan vagy nem, fizetséget várnak tőlünk? A kérdés megjelenhet a leghétköznapibb szituációkban, mint amilyen például a skót a fogorvosnál.
Egy aberdeeni már több mint egy hete borzalmas fogfájástól szenved. De inkább haldoklik, mintsem hogy kihúzassa a vétkes rágófogat. Végül, amikor már nem bírja tovább, nagy merészen becsönget a fogorvoshoz.
– Mennyiért húz ki egy régi, rossz fogat? Önnek, aki ennyire ügyes, ez nem fog tovább tartani néhány másodpercnél.
– 5 schilling, sir, és ígérem, hogy teljesen fájdalommentes lesz.
– Hát ez igencsak sok, ez az 5 schilling, egy ilyen apró munkáért. – Aztán néhány percre elhallgat.
– Figyeljen ide! Meglazítaná egy schillingért? Aztán már magam is ki tudom húzni.
Az anyagiasság felülírja a viselkedésnek azt a mindennapi utilitarista mintázatát is, amelynek értelmében az emberek igyekeznek az örömet megszerezni, a fájdalmat ellenben elkerülni.
A skót tehát elvisel némi fogfájást a haszonért. Alább a svájcinak már Isten pénzére fáj a foga.
A 6. napon Isten megteremtette Svájcot, annak hegyeivel, mezőivel és teheneivel. Aztán Isten azt mondta az első svájcinak:
– Mit tehetek érted?
– Szeretnék sok tejet – felelte a svájci.
Isten teljesítette, és kicsit később megkérdezte: – Jó a tej?
– Nem rossz, kóstold meg!
– Nagyon jó!
Miután megkóstolta, Isten azt mondta: Van még valami, amit szeretnél?
– Igen, mondta a svájci, egy frank nyolcvanat a pohár tejért!
A szélsőséges anyagiasok tehát bárkit képesek a csőbe húzni, és a váratlanságtól az áldozat zavarba jön. S mint tudjuk, egy pillanatnyi zavar is elég ahhoz, hogy a zsebünkbe nyúljunk.
Az ostoba viccek elmaradott csoportokról szólnak, az okos viccek gazdaságilag, technikailag sikeresebbekről, amelyek Európában többnyire protestáns, puritán nemzetek: skótok, svájciak, hollandok. Vajon a rajtuk élcelődők csupán irigykedtek ezekre a csoportokra, vagy azért volt mit karikírozni rajtuk?
Svájcban ismeretes például Bolomey története, akinek féltve őrzött aranyóráját az apja adta el halálos ágyán.
Amúgy a svájciakról a vele szomszédos országokban is inkább a végletes lassúság, mint az anyagiasság ugrik be az embereknek.
Egy svájci lemegy a hotelszobájából, és felébreszti a recepcióst: – Kérem szépen, kaphatnék egy pohár vizet?
A recepciós ad egy pohár vizet, majd visszatér aludni. 15 perccel később ugyanez a kliens lejön a szobájából, megint kér egy pohár vizet. A recepciós odaadja, majd szalad vissza lefeküdni. És ez így folytatódik egy órán át. A recepciós dühöng: – De mit evett Ön, hogy ennyire szomjas?
– Nem vagyok szomjas, csak tűz ütött ki a szobámban!
Ami a hollandokat illeti: mesélik, hogy a rézdrótot két holland találta fel, akik egyetlen talált centen huzakodtak.
Az viszont már valóság, hogy a hollandok találták fel azt a lapát alakú sajtkést, amellyel a lehető legvékonyabb sajtszeleteket lehet vágni. Soha ne vágjuk a sajtot más, szokásos késekkel – tanácsolják ők –, mert különben nevetségessé válunk!
A másik holland készséget könnyen alkalmazhatnánk hátvakarónak, de ezt se tegyük. Ugyanis arra tervezték, hogy a hosszú üvegek aljáról a joghurt vagy majonéz maradék cseppjeit is kibányásszák. Egy holland minden milliméterét felhasználja annak a terméknek, amelyet megvásárolt. Ha már fizetett érte, meg is fogja enni, bármi is légyen az.
Amúgy a takarékosság témája a viccekben majd olyan univerzális, mint az ostobaságé. Finnország egyik nyugati járása, Laihia, híres a zsugoriságáról. Ez sem legenda: a Laihia-beliek egyenesen büszkék erre, külön Takarékosság Múzeumot is létesítettek. A zsellér faházában, amely egyfajta skanzen, teljesen elnyűtt holmik hirdetik a spórolás dicséretét.
A bolgárok rafinált takarékosai a gabrovóiak, akiknek viszont Humor Múzeumuk van.
Egy gabrovói átmegy a szomszédjához:
– Komám, nagy gondban vagyok. 15 vendéget várok, de csak 10 székem van. Volnának szabad székeid?
– Vannak.
– Nagyszerű. Akkor kölcsönadok öt vendéget.
Gandhi honában
És a távoli földrészeken? A Monterrey-iekről Mexikóban, vagy a gudzsarátikról Indiában és Pakisztánban ugyanez a takarékosság-ravaszság sztereotípia él. Az India nyugati és Pakisztán déli részén élő gudzsarátik más indiaiakhoz képest kifejezetten jómódúak. A róluk szóló viccek állandó szereplője a „gujji”, vagy a Patel.
New York Cityben Patel bemegy egy bankba, és keres valakit, akinél elintézhetne egy kölcsönt. Azt mondja, Európába utazik két hétre, és szüksége volna 5000 dollárra. Az ügyintéző azt feleli, ekkora kölcsönhöz valami biztosíték is kellene. Patel átadja a bankkal szemben leparkolt vadonatúj Rolls Royce-a kulcsait. Ezután minden rendben, a bank elfogadja a kocsit, mint biztosítékot a kölcsönhöz.
Egy alkalmazott beviszi a kocsit a bank parkolójába. Két héttel később emberünk visszatér, visszafizeti az 5000 dollárt a 15,41 dolláros kamattal együtt. Azt mondja a hitel ügyintéző: – Nagyon örülünk, hogy ügyfelünk volt, utánanéztünk, és megtudtuk, hogy Ön egy multimilliomos. Amit nem értünk, az az, hogy miért inkommodálta magát ezzel az 5000 dolláros kölcsönnel?
A Patel válasza: – Hát hol tudom én a kocsimat New Yorkban két hétre leparkolni 15 dollárért?
Egy bahraini arab fekszik a Mumbai Lilavati kórházban, és kiderül, hogy szívátültetésre van szüksége. A műtéthez vér is kell, ám az úriembernek olyan ritka a vércsoportja, hogy külön hirdetést kell feladni egy hasonló vércsoportú ember felkutatására. Végül egy gudzsaráti bizonyul jó donornak. A műtét sikerül, és az arab hálája jeléül küld neki egy luxuskocsit, egy csomó gyémántot, lapis lazurit és egy millió dollárt.
Ám az arabon újabb műtétet kell végrehajtani. Megint a gudzsarátitól szereznek vért. A második műtét is sikerül. Az arab hálája jeléül küld donorjának egy köszönő kártyát, és egy doboz halvát. A gudzsaráti, aki egészen másra számított, felhívja az arabot, hogy másodszor miért nem volt olyan bőkezű.
Az arab így felel: – Bapu! Nekem most már gudzsaráti vér folyik az ereimben!
A mai Gudzsarát állam egyébként arról is nevezetes, hogy itt született Mohandász Karamcsand Gandhi, a későbbi Mahatma Gandhi, jómódú fűszerkereskedő családban. Gandhi egy gudzsaráti kasztnév, melynek alapján a család a banija, vagyis a legkapzsibbak hírében álló kereskedők kasztjába tartozott. A család ugyanakkor szigorúan betartotta az ahimszá, vagyis nem ártás elvét, megfelelően a Gudzsarátban elterjedt vallásnak, a dzsainizmusnak.
A tudás fáj-e?
Mindeddig a hétköznapi szituációkat átkeretező, a dialógusok szokványos menetét a maga anyagi javára elterelő IQ-ról volt szó. E gyakorlatias vonulat mellett azonban ne feledkezzünk meg az elméletiekről sem.
Az ókori Rómában a viccek legkedveltebb célpontjai kivételesen nem az ostoba emberek voltak, nem is a ravasz fösvények, hanem a tudósok.
Ma is szokás a matematika haszontalanságán, a tudósok életképtelenségén humorizálni. A való élet tudósairól szóló anekdoták azonban sokszor a leleményességet tanúsítják.
Amikor Bohrt meglátogatta egy tisztelője, észrevett a tudós ajtaja felett egy lópatkót. Meglepetten kérdezte: – Bohr professzor, ön hisz ebben a babonában?
A válasz: – Természetesen nem hiszek, de azt mondják, hogy annak is szerencsét hoz, aki nem hisz benne.
Einstein mondta: – Csak két dolog van, ami végtelen, a világegyetem és az emberi butaság. De az elsőben nem vagyok biztos.
A gondolkodás mindkét anekdotában a logika fölé emelkedik, és magában foglalja a bizonytalannal való játékot. A tudós azon bölcsességét, hogy felismeri saját tudásának határait.
Másik típus, a tudományából kijönni képtelen, általában a formulákba és képletekbe szerelmes matematikusé, aki esetleg tisztában van az emberi kommunikáció követelményeivel, de erről hajlamos elfeledkezni, amikor elméje elbitangol az imádott számok birodalmába.
Az elsős kisfiú kérdezi matematikus apukájától:
– Apu, hogy kell írni a nyolcast?
– Hát fiam, pont úgy, mint a végtelent, csak forgasd el pí/2-vel…
Diákküldöttség keresi fel a matematika-professzort irodájában, hogy panaszkodjon annak tanítási módszere miatt.
– Önnek, professzor Úr, minden világos és nyilvánvaló, ahogy gyakran mondja; de nekünk nem. Túl gyorsan halad, nincs időnk mindent feljegyezni. Ha olykor adna egy-két példát, és időt szakítana arra, hogy a táblára ír, jobban tudnánk Önt követni. A dolgok akkor talán számunkra is világosnak és nyilvánvalónak tűnhetnének.
A professzor megígéri, hogy megszívleli ezt és változtat. Másnap megtartja az óráját, de témája annyira magával ragadja, hogy ismét csak szokása szerint jár el. Amint befejezte előadását, azt mondja: – Amint látják, minden tökéletesen világos és nyilvánvaló. – Erről beugrik neki, amit ígért, és rögtön így folytatja: – Olyan világos és nyilvánvaló, mint az, hogy 2×2=4. Odamegy a táblához, és felírja: 2×2=4.
S innen már csak egy lépés a klasszikus, szórakozott, önmagáról teljesen megfeledkezett tudós, mint a csillagokat nézvén gödörbe esett Thalész, vagy a Heuréka-jelenetről elhíresült, meztelenül rohangáló Arkhimédész.
Jakabffy Éva
További, nevetés és humor témájú cikkek:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: