A megőrzés digitális technikáinak köszönhetően mára a felejtés és emlékezés egyensúlya felbomlott. Míg korábban a felejtés volt a szabály, az emlékezés a kivétel, mára a helyzet megfordult: immár a felejtés vált idő- és energiaigényessé.
Agyunk alaposan megválogatja, mely emlékképünk hagyjon tartós nyomot, s melyik enyésszen el mielőbb. Erre kiváló algoritmusokkal rendelkezik, például hogy a magunk és génjeink túléléséhez hasznos tudnivalókat ellátja egy különös jelzéssel: érzelmi színezettel. Az így megjelölt adatok és események azután mindig velünk maradnak.
Néha túlontúl is. Ilyenkor szeretnénk felülbírálni agyunk választását. A szerelmi bánattól szabadulni vágyókat az antik költő, Ovidius a Léthéi Ámor oltárához küldte gyógyító feledésért. Korunk tudósai a felejtés elixírjeit kezdik felfedezni: stresszhormonokat gátló szerrel a szerelem fájdalma mintha csökkenthető lenne, más hatóanyagok pedig, amelyeket kényszeres tünetekre szokás adni, a másikra való rögeszmés rágondolást szüntetnék meg. Ám míg a hangulatmódosítás ma már egyre elterjedtebb, az érzelemmódosítás riasztóan és utópisztikusan hat.
Ami viszont egyre kevésbé utópia: az univerzális emlékezet. Persze nem a fejünk lett világosabb, sőt, hanem a digitális technológiák teszik immár lehetővé, hogy életünk szinte minden pillanatát rögzítsük, s azonmód vissza is kereshessük.
Míg évezredeken át a megőrzés volt költség- és időigényes, a felejtés pedig természetes, mára ez megfordult. H. G. Wells képzeletbeli világagyának valós utódai, a hordozható adathordozók, például Gordon Bell MyLifeBits nevű, nyakba akasztható információrögzítője végleg kigyógyíthatnak minket az elveszett emlékek iránti örökös nosztalgiánkból.
Infobezitás
A digitális áldás azonban hamar digitális átokká válhat. Minden emlékezetes képre jut száz másik, amelyet csak azért nem tüntettek el, mert törölni immár több idő és energia, mint tárolni. A feltöltött videók minőségéről elsőre nem sok minden árulkodik. Aki pedig hírfolyamokból próbál kiszűrni lényeges információt ismerőseiről, az talán sosem látott mértékű semmitmondásba merül alá. Aligha találtak ki ennyire unalmas műfajt, amely mégis ennyire rabul ejtene, hacsak nem a távoli rokont, a realityt. A végső mérleg könnyen azt mutathatja: a cybervilágban kevés nyertes tart bűvöletében számos vesztest, akik a nyertesek posztjain csüngenek, mások életének élésére adva drága óráikat; vagy notórius megosztókként várnak egy-egy eltévedt lájkolóra.
Az információ-felhalmozás hamar ellenségünkké válhat. Például a döntéshozás terén, melyet az adatok egy bizonyos, optimális mennyiségen túl már gátolnak: a döntési idő veszélyesen elhúzódik, de ezzel együtt is rosszabb döntések születnek. A hatalmas dokumentum-tömeg újfajta betegségeket is létrehoz, mint a tudás hikikomorija: így nevezték el a japánok azt a kognitív fekete lyukat, amelybe a Web dokumentum-labirintusában tévelygő internetező belehullik. Egy keresésnél, alapbeállításban, tíz évesnél régebbi dokumentumok keverednek a maiakkal, silányak a minőségiekkel, eredetiek a másolatokkal. 
Immár nemcsak az élelmiszerek, hanem az adatok és hírek túlkínálatának is ki vagyunk téve; míg az előbbi miatt az obezitás terjed, utóbbiak infobezitáshoz vezetnek. Mindezek láttán az idegtudományok és a humaniórák újra felfedezik a minőségi gondolkodás számára oly kedvező csend értékét.
A feledés reneszánsza
Szemben külső adathordozóinkkal, idegrendszerünk alapértelmezett választása a felejtés. A legtöbbször nem azért felejtünk el több mindent, mint amire emlékezünk, mert agyunk tárolási kapacitását behatárolja az idegsejtek száma, vagy mert kezdünk leépülni. A legújabb kísérletek rámutatnak, hogy épp ellenkezőleg: agyunk többnyire szánt szándékkal felejt. Folyamatosan meg kell szabaduljon emléknyomok tömegeitől, hogy az új helyzetekhez alkalmazkodni tudjon. Ha a környezet állandóan alakul, az agy is átírja magát.
Hogy nemcsak tompaságunk vagy szórakozottságunk miatt felejtünk, arra mutat rá egy MRI-vizsgálat. A kísérleti alanyok memorizálnak. Majd arra kérik őket: felejtsenek el valamit az imént tanultak közül. Ez komoly erőfeszítés, amelyet sajátos agyi aktivitás kísér homloklebenyünk jobboldali részén. Aktív felejtés? Ritkán vezet sikerre, de a kutatók feltételezik, agyunk akkor is hasonlóképpen működik, amikor tudtunkon kívül, a háttérben dönti el: túlad a túl nehéz adatcsomagokon, hogy azok ne lassítsák s ne húzzák le elménket, amikor szárnyalni akar.
Felejtést hozó álom
Robert Stickgold (Harvard) és Matthew Walker (Berkeley) 2013-as kísérletei szerint agyunk már a kódoláskor kijelöli, mely információk méltók megjegyzésre, s melyek a felejtésre. Amikor éberek vagyunk, minden egyes memorizált emlék speciális jelzést kap, amely a következő alvás idejére eligazítja az agyat, hogyan járjon el. A megjegyzendő információk stabilizálódnak vagy megerősítést kapnak, a többi törlésre kerül. Ebben fontos szerepet játszik a REM-alvás, vagyis az álom. Minél fokozottabb álmodás idején a bal oldali fali lebenyben mért gyors oszcilláció, annál jobb az emlékezeti teljesítmény – de a felejtési is.
Ideg-rendszerezés
Agyunk az információ-ballasztok kiszűrésével azt segíti elő, hogy az érzelmileg jelentős és érdekes információkhoz könnyen hozzáférjünk. Emlékeink konkurálnak is egymással, különösen a hasonlóak. Miért nem emlékszik legtöbbünk arra, hogy múlt csütörtök este mi volt a tányérján? Mert agyunk ezt a vacsorát az összes többi hasonlóval együtt raktározza el: „csak egy újabb vacsora”. Amikor olyan zsúfolt kategóriából, mint a vacsora, próbálunk egy konkrétat felidézni, hasonló emlékek tömege verseng figyelmünkért. Ha viszont hirtelen eszünkbe jut, hogy múlt héten torkos csütörtök volt, máris ráakadtunk a horogra, amellyel kihalászhatjuk a kívánt vacsorát a hasonló emlékek tengeréből.
Minél több a versengő emlék, annál tovább kell keresgélnünk a hosszú távú memóriában. Tudjuk, idős korban nehezebb az ismereteket napra készre hozni. Romlik az emlékezet? Az is lehet, hogy a felejtés, vagyis az emlékek aktív gátlásának képessége csökken, hátráltatva az agyat abban, hogy egy-egy új kontextushoz alkalmazkodni tudjon.
Felejtéstudomány
Ahogy az agynak, úgy a számítógépeknek is szükségük van rendszeres memória-lomtalanításra. Az első szemétgyűjtő eljárást a mesterséges intelligencia atyja, John McCarthy találta fel még 1959-ben. Ez a program automatikusan kezeli a gép memóriáját, felszabadítva a már nem használt memóriaegységeket. Ám optimális szemétgyűjtő eljárás azóta sincs. E kutatási terület ma, a big data feldolgozásának idején jelentősebb, mint valaha.
Olyannyira, hogy e terület egyik sztárja, Viktor Mayer-Schönberger (Oxfordi Egyetem) külön könyvet szentelt a törlésnek. A bestseller címe: Törlés – A felejtés erénye a digitális korban.
Mayer-Schönberger azt javasolja, hogy minden tárolt adatot lássunk el szavatossági időbélyegzővel, amely egyfajta metainformáció lehetne. Vagyis amint tárolunk valamit, adjuk meg azt is, mikor törlődjön. Blogbejegyzéseinket, Facebook-posztjainkat úgy írnánk, hogy az csak egy bizonyos dátumig legyen elérhető. Ezen az elven működik a Washingtoni 
Egyetem munkatársainak szoftvere, a Vanish: egy idő elteltével az adatokat olvashatatlanná teszi. Mayer-Schönberger úgy látja, a jövőben értékrendünk az információs önrendelkezési jog irányába mozdul majd el. A Google, a Yahoo és más információtároló óriások a felhasználók nyomására csökkentették a személyazonosításra alkalmas információk tárolási időtartamát.
Aki elfelejtett felejteni
Mint a világhálónak, Ireneo Funesnek, Jorge Luis Borges emlékezőjének is több emléke van, mint valamennyi embernek együttvéve. Funes egy baleset után képtelenné válik a felejtésre, amibe végülbeleőrül. Lehetőleg a sötétben heverészik, hogy a benyomások mennyiségét korlátozza. Emlékezete pillanatnyi nyugtot sem hagy neki. Alvászavarokkal küszködik: amint hanyatt fekszik, a környező házak minden cirádáját pontosan elképzeli. Hogy elaludjon, ismeretlen fekete házakat képzel, egyforma tömör feketeségben. Tényleg ennyire nyomasztó a mindenre emlékezés?
A tökéletes memória pokla
Jill Price 1965-ben született, és állítása szerint 1980. február 5-től kezdve múltja minden napjára erőfeszítés nélkül emlékszik. Szinte nincsenek hézagok a memóriájában. Szemben az addig vizsgált memóriavirtuózokkal, Price semmilyen mnemotechnikai trükköt nem használ, hogy asszociációkat hozzon létre az elraktározandó adatok között.
„Emlékezetem úgy áramlik, mint egy film, megállíthatatlanul és kontrollálhatatlanul. – mondja. – Teljes életem pereg le a fejemben minden nap, és ez őrjítő.”
Price 10 éves korától vezeti naplóit: ötvenezer oldal, hihetetlenül apró betűivel teleírva. Életeseményein kívüli dolgokra érdekes módon nem emlékszik túl jól. Amikor memorizálnia kellett egy verset vagy egy drámai monológot, bevallása szerint teljesen stresszessé vált.
Viszont bármely kedvelt sorozatából vetítenek le egy-egy epizódot, azonnal ráismer, és kapásból elmondja, melyik évben, melyik napon látta azt, és mi történt még abban a részben. Tökéletes önéletrajzi emlékezetét azonban nem tudja irányítani. Mindig számtalan emlék árasztja el, s úgy átérzi azokat, mintha az események most zajlanának. Saját múltjának foglya.
Az ezredforduló körül különösen maguk alá gyűrték rossz emlékei. Depresszióba esett és attól félt, megőrül. 2000. június 5-én beült hát számítógépe elé, és egyetlen keresőszót írt be: memória. Így talált rá James McGaughra, a vezető memóriaspecialistára (Kaliforniai Egyetem, Irvine), aki sok éven át vizsgálta őt. A barátai által tréfásan „humán kalendáriumnak” nevezett hölgy tünetegyüttesének a szakemberek új nevet adtak: hipermnézia, vagyis túlemlékezés. Azóta több százan jelentkeztek McGaugh-nál azzal, hogy memóriájuk mindent megőriz, de három kivétellel mind csalók voltak.
McGaugh szerint Price és még 3 memória-szupersztár megsérti az emlékezet alapelveit: azt, hogy felejtés nélkül nincs működőképes emlékezet, és hogy az érzelmekhez kötődő emlékeink jóval részletesebbek a többinél. A hipermnéziások mindent megőriznek elméjükben, a lényegeset éppúgy, mint a banálisat. McGaugh jelenleg harvardi kollégáival e négy szuperemlékezetű ember agyát vizsgálja nukleáris mágneses rezonancia eljárással (NMR). Felfedezett néhány szerkezeti sajátosságot, jó néhány agyterület átlagnál nagyobb kiterjedését. Price agyának egyik része például háromszor akkora, mint a szokásos. Épp az a régió, amelyet a kényszerbetegséggel hoznak összefüggésbe. Vajon az emlékek gyűjtésében és a tárgyak kényszeresekre jellemző felhalmozásában volna valami közös? Price nem örül e felvetésnek. Annak azonban igen, hogy egy napon megtudhatja, mi teszi őt annyira különbözővé a többi embertől. A tudósokkal végzett közös munka, mondja, legalább némi értelmet ad állapotának.
A mnemonista
Jill Price esetéhez hasonlít Alekszandr Romanovics Lurija orosz ideggyógyász pácienséé, Szolomon Seresevszkijé. E riporter-újságíró, később memóriaművész előadó a 20. század elején működött. Míg Price emlékezete életeseményeire irányul, Seresevszkijé ezen felül bármilyen látott vagy hallott anyagra is. Ami közös bennük: képtelenek felejteni.
Különös módon Seresevszkij élete első három évtizedében nem vett tudomást rendkívüli memóriájáról. Egészen addig, amíg szerkesztője meg nem rótta: miért nem jegyzeteli, a többi riporterhez hasonlóan, a szerkesztőségi ülésen elhangzó számos adatot. Seresevszkij azonban az összeset visszamondta fejből. Főnökének döbbenete ébresztette rá, hogy képessége messze nem természetes. Addig úgy hitte, mindenki mindenre emlékszik, éppúgy, mint ő. Elhatározta, hogy megvizsgáltatja magát, s felkereste az akkor még huszonéves Luriját, aki az idő tájt a pszichoanalízis iránt érdeklődött és leveleket is váltott Freuddal. Később munkásságuk eltérő utakon haladt tovább. Lurija, részben a korabeli társadalmi atmoszféra nyomására, a neuropszichológia felé vette az irányt. Ami mégis közös Freudban és Lurijában: a felejthetetlen esettanulmányok. Például Luriájé a nem-felejtőről. Amelyet nem kevesebb, mint 30 év vizsgálódás, tesztek, beszélgetések és levelezések után írt, Egy mnemonista elméje: kis könyv egy hatalmas memóriáról címmel.
Ahogy Price, Seresevszkij memóriája is megsértette az emlékezet egyik törvényét: azt, hogy jóval könnyebb felidézni értelmes, mint értelmetlen szövegeket. Matematikai ismeretek nélkül jegyzett meg matematikai képleteket; olasztudás nélkül olasz verseket; visszamondott halandzsa-kifejezéseket is, akár oda-vissza. Évek, sőt évtizedek múltán e sok apró részlet az orosz pszichológus szerint semmit nem halványult Seresevszkij emlékezetében.
Míg Price-t olykor érzelmileg roppantja össze a túlemlékezés terhe, Seresevszkijnek a szellemi tevékenységét nehezítette. Nem volt például sikeres szerző. Talán azért sem, mert az olvasásban gátolták a minden szóhoz társított képzetek és egyéb érzetek. A regények cselekményének fonalát nem tudta követni. A metaforák pedig, mivel agyába úgy ragadtak bele, mint a tépőzár, számára érthetetlenek voltak. De nem tudott mit kezdeni az elvont fogalmakkal sem, amilyen a semmi: nem tudott képet rendelni hozzájuk. Sőt ahhoz is, hogy akár a kutya fogalmát elgondolhassa, előbb háttérbe kell szorítania a fejében lévőrendkívül sokkonkrét kutyát.
Léthotechnika
Lurija a túlzott emlékezetet éppúgy betegségnek tartotta, mint az amnéziát, s kidolgozott rá egy, az antik felejtés-forrás, Léthé nevéből alkotott kezelési módszert.
A görög mítosz szerint Léthé a boiótiai Trophóniosz barlang mellett eredt, éppúgy, mint Mnémoszüné, az emlékezés forrása. Az oda érkező zarándokok ezek vizéből ittak, mielőtt beléptek volna a híres jósdába. Léthéből azért, hogy gondjaikat felejtsék; Mnémoszünéből pedig, hogy megjegyezzék a barlangban hallottakat. A beavatottak kiváltságának tartották, hogy haláluk után Léthé helyett Mnémoszüné vizéből ihattak.
Bár ez az értékrend az emlékezést helyezi a felejtés fölé, s ez szinte az egész európai kultúráról elmondható, megtaláljuk ellenpontját is az antikvitásban, méghozzá Cicerónál. A De oratoréban a mnemotechnikájáról híres Szimonidész arra kéri a nagy Themisztoklészt, tanítaná meg a tökéletes emlékezés művészetére. Utóbbi azt feleli: szívesebben tanulná meg a felejtés művészetét. Cicero szerint azért vágyik erre, hogy megszabaduljon mindazoktól a látott és hallott dolgoktól, amelyek emlékezetét túlterhelik.
A léthotechnika, a felejtés művészetének elsajátítása Seresevszkij számára éppoly nehéznek bizonyult, mint az átlagembernek a szó szerinti tanulás. Miután olykor naponta többször is fellépett, és mondjuk számokat memorizált a színpadon, szükségét érezte, hogy a halmozódó számtáblák képeit törölje emlékezetéből.
Előbb leírta, amit felejteni akart, hátha akkor nem érzi majd szükségét, hogy emlékezzen rá. Ez nem volt elég, hát elégette a papírokat, de ekkor is a számokat látta szálldosni a parázs fölött. Végül megvilágosodott. 
Midőn makacsul gyötörte egy számtáblázat, ráébredt, csupán meg kell győznie magát arról, hogy amit el akar felejteni, az lényegtelen. Éppen azt az elvet találta ki tehát, amelyet a legtöbb ember agya magától is alkalmaz az információk szűrésére. És amire a mai digitális technológiáknak is szükségük lenne.
Jakabffy Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: