Minden betegség zenei probléma, A gyógyítás pedig zenei megoldás.
Novalis
„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.
A népek legendái isteni eredetűnek tartják.”
Kodály Zoltán
A szélütés, vagy sztrók valójában gyűjtőfogalom. A közismertebb agyvérzés mellett magában foglalja az agyi érelzáródást is, amely a szívinfarktus agyi megfelelője. Az ereket mindkét esetben ún. plakkok tömítik el: ezek az évek, vagy akár évtizedek során az erek falára lerakódott zsírokból, mészből és vérelemekből állnak, és elzárják a keringés útját.
Az agyi esemény váratlannak tűnik ugyan, fokozottabb agytudatossággal azonban a páciensek és családjaik már jóval a bekövetkezte előtt gyanút foghatnának, és neurológiai kivizsgálást kérhetnének.
Az agyi infarktus egy meglehetősen problémákkal terhelt idő vége felé következett be. 2003-ban volt az a Koncert, amelyen sikerült végre megvalósítanom a régen tervezett Beethoven G Dúr zongoraversenyt. Ennek élő felvételét máig szívesen hallgatom vissza, illetve ajándékozom tovább. Az előkészületek hónapjaiban továbbá rendszeresen tanítottam, a szokásos heti körülbelül 24 órát. A munka sikeresen elvonta a figyelmemet az időközben feltornyosult személyes problémáimról. Ezek azonban továbbra is ott rejtőztek a felszín alatt.
Szeptemberben kaptam felkérést a 2004. januárban játszandó Grieg zongoraversenyre. Örömmel elvállaltam, hiszen ezt már nem is kellett újonnan megtanulnom, és ismét volt mivel elfoglalnom gondolatvilágomat. Január 6-án volt a koncert, amely ezúttal igen gyöngén sikerült. Az elkövetkező napokban feltűnt nekem: annak ellenére, hogy a koncerten röviddel azelőtt zongoráztam, „érthetetlen” hibákat észleltem a játékomban. Ezt feleségemnek is elmondtam és megmutattam. Egyikünk sem fogott gyanút.
Viszont általános elkedvetlenedés és lelki-testi fáradtság kezdődött el és erősödött fel bennem napról-napra. 20-án még tanítottam, de már nagyon fáradtan jöttem haza. Senkiről és semmiről nem akartam tudomást venni. Feleségem erre felhívta egy kardiológus barátunkat, aki ellentmondást nem tűrően megparancsolta, hogy azonnal menjünk be a kórházba. De már sajnos túl későn…
A már kialakult, súlyos agyi infarktus jelei meglehetősen egyértelműek. Legjellemzőbb a mozgászavar, bénulás, amely jellegzetesen fél oldali: a károsodott agyfélteke által irányított, ellentétes oldalon alakul ki – a Művész Úr esetében a jobb testfél, különösen a jobb kar volt érintett. Enyhébb mértékben a szintén tipikus beszédproblémák is mutatkoztak. Mégis késett a diagnózis:
Érdekes, hogy két napba tellett az orvosoknak és készülékeiknek, mire megállapították, mitől nem tudok a saját lábamon járni és a jobb kezemet mozgatni.
avagy sztrók-terápia kreatívan
A sztrók aktív zeneterápiájának agyi hátterét szinte most kezdték csak feltárni. De az előzményekből sejthető: e megközelítésnek óriási perspektívái lesznek a jövőben. Keönch Márton hitének, kreativitásának és az emberi együttműködésnek köszönhetően már korán a számára egyénileg leginkább megfelelő terápiához jutott.
Úgy kezdődött, hogy még éppen csak kiderült: félig béna vagyok, és egy fiatal, gyakorlatokat vezető asszisztens hölgy máris bevitt a klinika kápolnájába. Leültetett a zongorához, és azt mondta: próbáljak meg játszani a jobb kezemmel. De ez körülbelül 6-7 nappal a beszállításom után történt, amikor nemhogy mozdítani sem tudtam a jobb kezemet, egyedül még ki sem tudtam kelni az ágyból – egyszóval nem ment semmi. És azt mondta nekem a kis hölgy, próbáljak meg a jobb kezemmel zongorázni! Azt feleltem: ne haragudjon, furcsállom ezt a kérést, hiszen föl sem tudom emelni a kezem. Akkor segítsek a bal kezemmel! Rendben. Fölemeltem a jobbomat a bal kezemmel, rátettem a billentyűzetre… Ekkor már jött egy impulzus. Megpróbáltam leütni egy hármashangzatot. Tudjuk, mit jelent az, hogy aszinkron! Egy F hangot akartam a hüvelykujjammal leütni. Abból először D lett, majd E. Aztán végre eltaláltam az F-et, volt egy fix pont, otthagytam a kezem. Próbáltam megkeresni hozzá az A-t, aztán a C-t. De ez eltartott olyan 10 másodpercig. És ennyi volt az egész, mert utána következett körülbelül 5 perc zokogás. Ezt a hölgy türelmesen végigvárta.
Aztán kikerültem a Rehabilitációs Klinikára, mert az előző helyen már nem tudtak többet tenni velem. Elvégezték a vizsgálatokat, és megállapították, hogy az érelzáródás elég rossz helyen, a kis- és a nagyagy között alakult ki. Azt mondták, most következik agyi szinten, ami az útépítésnél, amikor egy lezárt útnál nyilakat tesznek ki: tessék itt jobbra fordulni, azután balra, és így el lehet jutni a célpontba egy másik úton.
Az agyi érelzáródás fennakadást okoz a környező idegszövetek táplálásában, és ha késik a beavatkozás, mind több és több idegsejt hal el. Ez az adott agyrészek által irányított működések – például beszéd, mozgás, látás, emlékezet stb. – zavarában vagy teljes kiesésében nyilvánul meg.
Szerencsére az elveszített idegsejtek szerepét bizonyos mértékig képesek átvenni a szomszédos, épen maradt sejtek, olykor pedig az ellenoldali félteke megfelelő területének sejtjei. Fokozatosan új idegsejt-kapcsolatok alakulnak. Ez azonban nem teljesen magától következik be: minél hamarabb el kell kezdeni a terápiát, s amennyit csak lehet, próbálkozni a kiesett funkciók felélesztésével. Még akkor is, ha ez eleinte reménytelennek tűnik, és a hirtelen, súlyos életminőség-romlástól letaglózott beteg – érhető módon – inkább fekszik magába fordulva, mintsem hogy gyakoroljon. Különleges motiváló erőkre van szükség, mint az egészség-betegség dimenziótól is független transzcendens/emberi kapcsolatok: amelyek kedvéért a páciens túllép saját árnyékán. Fontos, hogy a beteg pozitív üzeneteket kapjon saját jövőbeli lehetőségeiről. Kutatásokból tudjuk: elesett, kritikus állapotban az emberek sokkal inkább szó szerint veszik a hallottakat, mint egyébként! A beszédképtelen, sztrókos beteg feje fölött könnyen elbeszélnek a látogatók és orvosok, miközben ő éppen hogy felfokozottan fogékony állapotban van. És semmi sem hat rá rosszabbul, mint ha az őt körülvevők hangjában vagy arcán lemondást vél felfedezni.
A mozgás- és beszédterapeutának napról napra vissza kell jeleznie, milyen – akár igen apró – haladás történt. Sokszor azonban még így is nehéz fenntartani a páciensben a felépüléshez optimális hangulatot. Több kutatás szerint ebben nagy segítséget jelenthet a zene.
A kozmikus és zenei harmóniákat összefüggésbe hozó csillagász, matematikus és filozófus, Pithagorász már a Kr.e. 6. században hárfajátékkal pihentette diákjait, hogy kitisztítsa gondolataikat. E görög polihisztor bizonyára örömmel látta volna, milyen áldásosak a zene hatásai központi idegrendszerünkre. Az agyi aktivitás-mintázatokról készült, rejtélyesnek tűnő, színes ábrák üzenete mára egyre világosabb.
Gottfried Schlaug (Harvard Egyetem) mágneses rezonancia vizsgálattal (MRI) hasonlította össze zenészek agyát más emberekével, és jól kivehető, szerkezetbeli különbségeket talált. A hivatásos zenészeknél vastagabb a kérgestest (corpus callosum), vagyis a két agyféltekét összekötő idegrostköteg. De ez messze nem minden.
Oliver Sacks, a világhírű és népszerű neurológus szerint – akit magát is a zene állított lábra egy súlyos érzéskiesés után – aligha született olyan anatómus, aki egy írót, képzőművészt vagy matematikust pusztán az agya alapján azonosítani tudna. Hanem egy zenészt! Azt mind könnyedén felismerné. Minél korábbi gyermekkortól, és minél többet gyakorolt az illető, annál inkább.
A zenészeket nemcsak az különbözteti meg másoktól, hogy például meghallják, ha egy darabban a szerző hangnemet vált, hanem a legelemibb észlelési folyamataik is.
Nina Kraus (Northwestern University, Illinois) kimutatta: ha az ember egy hangot hall, agyhullámai fizikailag hasonlóak magához a hanghullámhoz. Zenében járatlan embereknél az ilyen agyhullámok produkálására való képesség a háttérzaj fokozódásával gyorsan csökken. Ezzel szemben a zenészek még zajos környezetben is jól felismerik a hangmintázatokat – valószínűleg azért, mert tudattalanul erre trenírozzák az agyukat.
Ám ez nem véletlen: a zene és a beszéd agyi képviseletei között átfedések találhatók. Ezt az átfedést használják ki például a diszlexia terápiája terén. A zenehallgatás és aktív zenélés leginkább 5-7 éves korban – mikor az agy nyelvi területei még igen képlékenyek – javítja a beszédhangok észlelését, ami kulcsfontosságú az olvasás- és írási zavarok megelőzésében.
Súlyos állapotokban, mint a bal féltekei beszédközpontot is károsító sztrók, a zene szó szerint visszahozhatja a beszédet. A zeneterápiás beszédrekonstrukció módszerében a melódia játssza a fő szerepet. A beteg emlékezetébe ugyanis előbb visszatérnek a gyermekkorban mélyen bevésődött dallamok, mint a szavak; s a melódiák azután előcsalogathatják a beszédhangokat is.
Bal féltekei sérült lévén, Keönch Mártonnak szerencséje volt, hogy a beszéd terén nem érte komoly károsodás. Akkor miért nem értették az orvosok, hogy mit válaszolt nekik?
Nálam a beszédzavar abban mutatkozott meg, hogy ha németül kérdeztek, magyarul válaszoltam. Álltak az orvosok a konzultáció alatt, és én csak néztem rájuk, mi a gond, miután teljesen egyszerű dolgot mondtam nekik. Mígnem feleségem végre figyelmeztetett: Magyarul válaszoltál! Ezt még külön fel kellett fognom. Hát persze, hogy magyarul – gondoltam. Nem hittem én, hogy németül válaszoltam, hanem a lehető legtermészetesebbnek tűnt, hogy magyarul beszéljek, az anyanyelvemen. Ugyanakkor továbbra is tudtam németül, és mikor figyelmeztettek, akkor átváltottam németre.
E különös tüneteknél sokkal gyakoribb, hogy sztrók után nehézséget okoz szavakat találni, a beszéd meglassul.
Nálam sem ment ez olyan flottul és folyékonyan. Kellett egy kis gondolkodási idő. A neurológusok nagyon jól tudják, hogy mindenfajta türelmetlenség zavaróan hat. Így aztán türelmesen végigvárták, mit mondok, majd udvariasan megkérdezték: el tudná ezt esetleg a mi nyelvünkön is mondani? Mindent értettem. Attól fogva a saját tolmácsom lettem. Elkezdtem magamat kicsit nevelgetni. Persze ez nagyon patetikusan hangzik. Figyeltem rá, és akkor – pár nap után – ez abbamaradt.
Ekkoriban jutott eszembe az is, hogy jobbkezes vagyok ugyan, de nem tipikus. Egy-két dolog bal kézzel már gyerekkoromban is könnyebben ment. Talán átszoktattak volna? Nem hiszem, mert a bal kezem csak most, a betegség utáni időszakban lett ugyanolyan ügyes, mint régen a jobb.
A Rehabilitációs Klinikán az egyetem akkori „hangolója” (aki a zongora minden csínját-bínját ismeri) beküldött a kórtermembe, ahol feküdtem, egy elektromos zongorát, olyan széles klaviatúrával, mint egy rendes zongora, csak fejhallgatóval. Először nézegettem, de aztán csakhamar nekiláttam. De nem azzal a motivációval, hogy megtanulok megint zongorázni. Ez már az eredmény volt. Hanem egyszerű kíváncsiságból.
Igazából saját magamra voltam kíváncsi. A hangszert már eleget nyúztam életemben. A professzor azt mondta nekem, mikor meglátta ezt a klaviatúrát: én többet nem tudok magáért elkövetni, mint hogy maga ezen a hangszeren mindent megtesz a jobb kezéért. Kérdeztem, mit ért ezen, hogy mindent megtesz? Hogy akármikor eszébe jut, hiszen ott van a fejhallgató, akár éjjel, akár nappal, játszik. 3 hét már eltelt, járókerettel már tudtam közlekedni ide-oda. Mikor eszembe jutott, odamentem a hangszerhez.
Módszerem lényege az volt, hogy először leütöttem mondjuk a Fisz-Gisz-Aisz fekete billentyűket a bal kezemmel, majd elkezdtem ugyanezt utánozni a jobbal. Meglepő módon, könnyebben ment a jobb kézzel az, amit a bal kezem előtte már megmutatott!
Bizonyos tehát: a bal kezem tanította a jobb kezemet. Utólag az is megerősített ebben, amit egy rádióinterjúban talán 3-4 éve Marc-André Hamelin, kedvenc zongoraművészem mesélt magáról. Fenomenális technika és hangkultúra! Amikor először hallottam élő koncerten, teljesen el voltam tőle ragadtatva. Debussy prélude-öket játszott úgy, hogy azt éreztem: a zongora pontosan azt adja vissza, amit a szerző a kottába odaírt. Ezt nem lehet jobban játszani! Nagyon a szívembe zártam.
Hamelin azt nyilatkozta, hogy őt kiskorától kezdve a szimmetria elve alapján tanították zongorázni. Ennek lényege, hogy azt gyakorolja az egyik kéz, amit a másik is. Két ponton, a D-nél és a Gisz-nél a klaviatúra szimmetrikus: ha tükröt teszünk oda, látszik, hogy a jobb és a bal oldalán ugyanaz van. Hamelinnek kötelező volt mindent lejátszani a másik kézzel is, ugyanazt, csak szimmetrikusan. Elképzelhetjük, miféle hangzása lehet ennek a fajta gyakorlásnak. Mégis, nagy előnye például a skálázással szemben, hogy nem engedi a zenészt elkalandozni. A diatónikus harmóniák ily módon bitonálisakká, ezáltal többnyire igen disszonánsakká válnak: ez arra kényszerít, hogy a váratlan hangokra odafigyeljünk. A módszer a kiszámíthatatlanság révén segíti elő a koncentrációt, ami magas fokon finomítja az elmét.
Az interjú hallatán, utólag jöttem rá, hogy tudattalanul ezt csináltam magam is. Ami az egyik oldalon dúr, a másik oldalon moll lesz, és fordítva. E, Fisz, Gisz, Aisz, C (Hisz): ha ezt szimmetrikusan lejátszom a bal kezemmel, az ugyanúgy hangzik, csak fordítva. Természetesen, ha diatónikus harmóniákat játszom, szimmetrikusan játszva ezek bitonálisak lesznek. A lényeg, hogy a billentyű-szimmetriát és az ujjrend-szimmetriáját, amely együtt a legkönnyebben játszható, először megtartom, de utána átmegyek párhuzamosra. Ez az agynak már sokkal nagyobb feladat! Tehát a feladatok ilyen sorrendben jönnek: 1) billentyű-szimmetria + ujjrend-szimmetria, 2) billentyű-szimmetria + ujjrend-paralellitás. Ennek a kettőnek a kombinációja pedig szinte végtelen lehetőséget kínál.
Gondoljunk arra, hogy a csecsemők mozdulatai az elején nagyrészt szimmetrikusak. Mindezt még a kezdők zongoratanításába is beillesztettem: az asztalon először mozgassák a szimmetrikus ujjaikat. Aztán keverjék másképp: a bal kéz hüvelykje mozgassa a másik kis ujját. Próbáljuk a bal kéz hüvelykjét a jobb kéz negyedik ujjával. Most arról beszélek, amit a klinikán már kipróbáltam magammal. Mikor az ember két és fél hónapig fekszik, nagyon sok ideje van gondolkodni…
Újabban bevezettük, hogy az egyetemi docensek is adnak egy hangversenyt a szemeszter végén, minden évben. Megkérdeztek a kollégáim: játszol te is? Pedig tudják, hogy az úgynevezett nyilvános koncertezésnek már réges-rég vége. Mondtam: ha van hely, akkor játszom nektek Debussyt. Azt mondták, kezdd te az estét. Ezek felemelő élmények.
A mostani koncertem után úgy éreztem: jól dolgoztunk, a bátyám is kint volt nálam, ott készítettük elő az alapokat, mert a Schöne Müllerin mégiscsak húsz, nagyon különböző dalból áll. Utána befejeztük a munkát, és az volt az érzésem: lesz egy pár szép pillanata a koncertnek. Lett is. Nem is túl kevés. Mikor az az érzésem, hogy a hangzattal és az idővel sikerül harmóniába kerülnöm, akkor elértem a tulajdonképpeni célt.
És hogy van-e olyasmi, ami jobban megy most, mint régen, a betegsége előtt?
A zongora szerintem szebben énekel most. Eddig is mindig nagyon figyeltem a hangzásra, de most az az érzésem, hogy a zongora valódi örömet okoz, mert úgy szólal meg, ahogy szeretném. Szerencsére otthon is van egy ragyogó hangszerem.
A zeneterápia sikeressége ma egyre elfogadottabb. A Cochrane Collaboration elemzése szerint a zene elősegíti a mozgások újratanulását. Más kutatások alapján kijelenthetjük, a zene nemcsak az érzelmek révén, közvetve hat a terápia sikerességére, hanem közvetlenül is serkenti az agyi funkciókat, így óriási mértékben javítja a gyógyulási kilátásokat.
Jakabffy Éva