Egy különös jelenség, melyet nyugaton alig ismernek, de a tibetiek annál inkább: a delok. Ez azt jelenti: „a halálból visszatért”; olyan ember, aki látszólag meghalt, vagyis tetszhalott volt, és ennek kapcsán a halál utáni állapotban, a bardóban bolyongott. Olykor egy őt védelmező és eligazító istenség kíséretében látta a különböző poklokat, paradicsomokat, és látta a Buddhák birodalmait is. A delokot a Halál Ura néhány nap után visszaküldte fizikai testébe, az élőket a szellemi út gyakorlására és jótékonykodásra sarkalló üzenettel.
Bár a tibetiek jól ismerik a delok-történeteket, a delokok közvetlen környezete mégis nehezen hisz nekik. Mindazonáltal életük hátralévő részét azzal töltik, hogy az embereket a bölcsesség útjára vezessék.
Egy nevezetes delok-nő, Lingza Chokyi a 16. században élt. Önéletrajzában elmeséli tetszhalálban tapasztalt élményeit. Ezek közül az első a mai halálközeli élményeknek is gyakori jelensége: a testen kívüliség, illetve a saját fizikai test kívülről látása.
Lingza, érdekes módon, egy az ő ruháit viselő disznót látott az ágyán. Először nem vette észre, hogy meghalt. Látta, ahogy családtagjai körülötte tevékenykednek, és megpróbált szólni hozzájuk. Hiába: figyelemre se méltatták. Étkezéskor még egy tál ételt sem adtak neki, s ezért egészen megharagudott. Gyermekei sírása éles fájdalmat keltett benne; viszont mindannyiszor örömöt érzett, ahányszor áldozatok bemutatására került sor. S még nagyobb volt az öröme, midőn az érte szellemi gyakorlatokat végző mesteréhez érkezett, s tudata eggyé vált a mester tudatával. Majd egy hangot követve érkezett el a bardóba, mely mint egy táj tűnt fel előtte. Ott látott egy hidat: ez a pokol birodalmaiba vezetett, ahol a Halál Ura az elhunytak jó és rossz tetteit vette számba. Ide érve többekkel is találkozott, akik elmesélték történeteiket; és egy nagy jógival is, aki a lények megszabadítása végett tartózkodott a pokolban. Végül Lingzát visszaküldték a fizikai világba, minthogy hibásan volt feljegyezve a neve a nyilvántartásban, s halálának ideje valójában nem érkezett még el. Miután felgyógyult, életét annak szentelte, hogy túlvilági emlékeit újra és újra elmesélje.
Delok-élmények a mai Tibetben is előfordulnak. Néha a delok egy hétre is elhagyja testét, s találkozik rég meghalt emberekkel, akik üzenetet küldenek rajta keresztül hozzátartozóiknak, hogy azok bizonyos gyakorlatokat vagy áldozati szertartásokat hajtsanak végre az érdekükben.
Egy lényeges hasonlóság tűnik szembe a delokok és a halálközeli élmény mai túlélői között, éspedig a küldetés: ez lehet üzenet továbbítása, tanítás, gyógyítás, rászorulók segítése vagy a világ jobbítása. Sokszor e feladat igen távol esik az illető korábbi tevékenységeitől: ezért esetleg hivatást változtat, és már nem csak saját boldogulását keresi, hanem éppúgy másokét is.
Vajon miből ered az értékrend ezen alapvető megváltozása? Talán egy odaát kapott morális tanításból?
Nem valószínű, mivel ilyen az esetek túlnyomó részében nem hangzik el. Amit azonban a legtöbben megtapasztalnak, az a „Fénnyel” való találkozás. A fény-élmény drámai hatásáról a következőképp adott számot egy repülőbalesetet túlélt, az interjú idején 71 éves olasz mérnök:
„A ’Fényt’ hatalmasnak érzi az átélő, ugyanakkor sajátjának is, hiszen létfeltétele volt. Itt nincs meg az én és a nem-én közt ugyanaz az ellentét, mint egyéb földi kapcsolatokban. Talán az a döntő, hogy a ’Fény’ viszonylatában nincs irigység. Attól, hogy az egyik lény részesül a fényből, még a másik is éppúgy részesülhet belőle. Akárhányan élhetnek a Nap alatt: nem fogják azt elvenni tőlünk. Bizonyos szempontból kivételnek számítanak a fák, melyek harcolnak a Napért és azért nőnek magasra. ’Minél magasabbra nőni’: ez visz közel a fényhez, a vertikális irány. Ennek megfelelő folyamat az embereknél is fellelhető. Nem a dominancia-harcra gondolok itt: az a táplálékért, a hatalomért, a szaporodásért, stb. folyik, de soha nem a fényért. A fényért egészen mást tesznek az emberek. Például a mágusok, alkimisták megkísérelték létrehozni a fény analogonját, az aranyat. A jógik alkímiája belső: ők azonossá törekszenek válni vele. A misztikusok célja beleolvadni, vagy legalább színről-színre meglátni a fényt. A vallásos emberek pedig szolgálják, és kapcsolatba kívánnak lépni vele: alázattal, szertartásokkal megpróbálnak belőle részesülni.
Úgy gondolom, mindez magyarázatul szolgál arra a kérdésére, miért tűnhet el a fényélmény hatására mindennemű anyagiasság, ’világi’ ambíció, dominanciára való törekvés másokkal, részrehajlás magunkkal szemben. A földi törvény ez: ha a másiknak több van, ettől nekem kevesebb lesz. Ez a törvény tűnik el, mert a személy olyasmi birtoklására kezd törekedni, aminek a birtoklását nem zavarja az, ha más is birtokolja.”
Látjuk tehát, hogy többféle szintje létezik a fényhez való viszonyulásnak; a fény azonban mindig a Legfőbb Lény, vagy Legfőbb Princípium megjelenése, ősképe. A fény-kultuszt mind az egyiptomiaknál, mind a tibetieknél megtaláljuk; nálunk, nyugaton nem jellemző. A halál pillanatában többségünk mégis a fénnyel találkozik.
A nyugati ember halálközeli élményeiben a fény: Isten, Jézus, vagy vallási alakkal nem azonosított, de megszemélyesített Fénylény; esetleg személytelen fény. Van érzékelhető aspektusa is: a kellemes melegség, soha nem látott fényesség, mely ugyanakkor nem bántja a szemet; de még fontosabb ennél érzelmi hatása: megnyugvást ad, rendkívüli szeretet, elfogadás és jóság sugárzik belőle.
A Tiszta Fény tapasztalásakor a tudat, valódi természetének megfelelően, üres: formák és színek nélküli. Ez nem a semmi üressége, hanem az Öntudaté. „Saját Öntudatod, a világító és üres, mint a Nagy Sugárzó Test elválaszthatatlan része, nem ismer sem születést, sem halált, és maga a Megváltoztathatatlan Fény: Amitābha Buddha.”
A Fényt tehát nem a tudaton kívül kell felismerni, hanem a tudat lényegi természeteként. Ez önmagában elég is volna a végső cél: a születések és halálok körforgásából (samsāra) való kilépés, a felébredés, a Nirvāna megvalósításához. Miért van szükség akkor a halottaskönyv többi fejezetére? Mert a legtöbben, még ha állhatatosan gyakorolták is a meditációt életük során, a Tiszta Ősfényt nem képesek felismerni. Nekik szólnak a halottaskönyv további utasításai.
A tudat-princípium a fizikai testből kilépve így szól magához: „Halott vagyok-e, vagy nem vagyok halott?” Nem tudja megállapítani, mert éppúgy látja környezetét és hozzátartozóit, mint azelőtt, sőt panaszaikat is hallja; őt azonban nem látja és nem hallja senki.
E testen kívüli állapot az, mellyel a legtöbb halálközeli élmény kezdődik, míg a Fény-élmény ezt általában követni szokta, nem pedig megelőzni, mint a Tibeti halottaskönyv szerint. A testen kívüliséget magát azonban ugyanúgy írja le a halottaskönyv, mint a delok-történet és a mi kultúrkörünk beszámolóinak sora. Ez tehát egy tudati univerzálénak tűnik, ám ahogy a fény-élményt, a testen kívüliséget sem tapasztalja meg mindenki a halál közelében. Egyes mai kutatók ebben keresik a tudat továbbélésének bizonyítékait. Lehet azonban, hogy a testen kívüliség élménye, bármily valóságosnak tűnjék is, szimbolikus vízió: hogy is láthatott volna különben Lingza Chokyi egy disznót a tulajdon ágyán?
Nem egyértelmű a Tibeti halottaskönyv álláspontja erről; ám az biztos, hogy a túlviláginak tetsző jelenéseket, a legmagasabb rendűektől a legalantasabbakig, tudati eredetűeknek írja le. Mégis, a bardo következő fokát, a Chönyid-bardot így is nevezik: a Valóság átélésének bardója. Ekkor a „sugárzás középpontjából a Valóság természetes hangja csendül; ennek visszhangja olyan, mint ezer mennydörgés együttes döreje. Valódi éned természetes hangja ez. Ne félj, ne rettegj, ne fuss (e hang elől).” Valóság és tudat fogalmai tehát nemhogy nem egymást kizárók, hanem egybeesők: a Valóság a tudat lényege, a valódi én. Ennek elsődleges megnyilatkozása az Ősfény; másodlagos kifejeződései a Chönyid-bardo istenségei, akik 14 napon át merülnek fel egymást követően az elhunyt tudatában.
A vallások közös képzetanyaga mellett azonban találunk lényegi különbségeket is, elsősorban abban, ahogy a vallást gyakorló egyén az ő Istenéhez vagy isteneihez viszonyul.
Az egyiptomiak és a tibetiek ismerik ugyan az áhítatot, a kultuszt, de nem feltétlenül alázatosak isteneikkel szemben: az egyiptomi királyok sokszor fenyegetik is őket, a tibetiek pedig, ahogy Hamvas Béla fogalmazott, a szellemi világ fölötti uralom gyakorlásában az erőszaktól sem riadnak vissza. A keresztény nyugat ilyen attitűdöt nem ismer: a kereszténység lényegi eleme az alázat, a főhajtás. Az pedig végleg idegen a kereszténységtől, hogy Istent és a túlvilágot a tudat valóságának, az általuk keltett érzelmeket pedig akadálynak tekintse, miként a tibetiek. Utóbbiak számára nem cél a halál utáni kedvező ítélet elnyerése sem.
E szörnyű látomások közt a halottat kísérő mester nem győzi hangoztatni, hogy az semmit se higgyen el, ne rettenjen meg, hisz mindez az ő kivetítése csupán, még a felette való ítélkezés is. „Félsz és reszketsz, és hazudni is szeretnél: Nem követtem el semmi rosszat. A Halálistenség erre így válaszol: A Karma tükrét fogom megkérdezni. A hazugság hiábavaló. Erre a Halálistenség egy fúriája kötelet vet nyakad köré, tovavonszol, levágja fejed, kitépi szíved, kiszakítja beleidet, kiszívja velőd, kiissza véred, húsod megeszi és megrágja csontjaidat. Te azonban képtelen vagy meghalni. Még ha tested darabokra is tépetett, újból fölépülsz. Ne hazudj, és ne félj a Halálistenségtől, mivel tested szellemtest, és nem halhat meg, még ha le is fejezik, még ha fel is négyelik. Tested a valóságban az üresség természetével bír, így nincs okod félelemre. A Halálistenségek hallucinációk.”
Felismerhetjük ebben az Egyiptomi halottaskönyv motívumait: különösen a bűnök tagadását, vagy a felfalatást a szörny által. Ezek okán egyesek a két szöveg közös eredetét is feltételezték. De míg az egyiptomiak komolyan vették az ítéletet, mint ami döntő túlvilági sorsuk szempontjából, akárcsak a keresztényeknél az Utolsó Ítélet, a tibetieknél ez csak a Sidpa-bardo szörnyű epizódjainak egyike, mely éppúgy vízió, mint a többi rémség. Nem a kedvezőtlen ítélet a legfőbb rossz, ami a lelket sújthatja, hanem a samsārában való újjászületés. Ennek elkerülése a különböző anyaölek küszöbeinek elzárásával a Sidpa-bardo fő tanítása.
A tudat rendkívül támasz nélküli a fizikai test és világ hiányában. „Nincsen senki, aki óvja, aki védelmezze. Nélkülözi a hűséges fegyvertársakat. Kihunytak e világ fényei. Ő egy más helyre távozik. Sűrű sötétség fogadja. Mély szakadék nyeli el. Dzsungel magánya vár rá. Karmikus hatalmak üldözik. Végtelen csöndesség veszi körül. Hatalmas óceán hullámai viszik tova. A Karma szele löki előre. Oly irányba halad, ahol nincsen támaszték. Bajoknak árja ejti rabul. A homály szelleme takarja el. A Halálistenség követei ijesztik és rémítik. Karmája ismét a létbe sodorja. Nincsen ereje. Elérkezett az idő, amikor az úton egyedül kell haladnia.”
Mindezért a bardo valószínűnél is valószínűbb végkifejlete: a félelmetes víziók elől az anyaölbe való menekülés. Rendkívül erős összpontosítással sikerülhet csak az anyaöl bezárása. Ha azonban nem sikerülne, arra az esetre is vonatkozik tanítás: el kell kerülni a szerencsétlen sorsú születést. Ilyennek számít mindenekelőtt a pokolban és a kísértetként (pretaként) való megszületés; de nem ajánlatos állati sorba vagy a titáni lények közé sem kerülni. Ám előfordul, hogy a lélek ezeket karmája folytán ellenállhatatlanul vonzónak érzi: „Ha nagy tömegű tisztátalanság közepette való születés van elrendelve, úgy azt érzékeled, hogy ama tisztátalan tömeg édesen illatozik, és a születés (oda) így következik be.”
A halottaskönyv szerint azonban e hajlamokon is úrrá lehetünk, ha vágyainkat irányítjuk a következőket gondolva: „Ha megadatik nékem, hogy mások javára szülessek újra, bárcsak tökéletes testet birtokolhatnék, olyant, mely jelekkel és díszekkel ékes! Bárcsak megtarthatnám tudatomban az emlékezéseket, és előző létemre, életeimre emlékezhetnék. A tudományokban, nagyokban, kicsinyekben és középszerűekben, bárcsak mesterként tündökölhetnék – azokat hallás, gondolkodás és látás útján bárcsak elsajátíthatnám! Bárcsak minden élőlényre boldogság várna!”
Jakabffy Éva