A trauma árnyékában – borderline személyiségzavar 2.

Az első rész itt olvasható.

A legtöbb borderline életút traumák közepette veszi kezdetét. Az elhagyott, elhanyagolt vagy épp kezelhetetlen gyermek már első kötődésében csalódik. Később óriási reménnyel, de törékeny bizalommal kezd újabb és újabb kapcsolatokat, s az események legtöbbször úgy alakulnak, hogy végül az első trauma fájdalmát elevenítik fel. Van-e ebből kiút, amely nem kifelé vezet az élet kapuján?

A szélsőséges állapotok közt hánykódó ember, akit borderline személyiségnek is hívnak, általában környezetére is átragasztja békétlenségét. Ama gyengéje, hogy képtelen uralni indulatait és impulzusait, a mások feletti uralkodás erejévé válhat: ha háborog, hát háborgat, s olyan vehemenciával, hogy nagyon ritkán marad hatástalan.

A borderline bevon az erőterébe, ahol mások a szabályok vagy inkább szabálytalanságok, mint azon kívül. Dühe dühöt kelt, rettegést vagy értetlen dermedtséget. Kétségbeesése felébreszti a hiábavaló segíteni akarást, öröme a csalfa reményt. Aki fontos számára, azt mindenért felelőssé teszi, akár pillanatról pillanatra számon kérve rajta épp aktuális keserveit. A borderline szülője, testvére, párja, barátja hamar azon kapja magát, hogy tépelődik: mit rontottam el? Mit tegyek holnap másképp, hogy jobban érezze magát? És egyszer csak azt veszi észre, hogy jó pár év eltelt, volt közben sok ígéretes időszak, de végül megint csak visszaköszön az eredendő bizalmatlanság, csalódottság, sőt ellenségesség.

Bízni, vagy nem bízni

Brooks King-Casas (Baylor College of Medicine) egészen új módon közelíti meg a borderline személyiségzavart: a komputációs pszichiátria eszközeivel. Vagyis azt nézi, milyen stratégiát követ a borderline egy-egy játékban. Ilyen a befektetési játék, ahol befektetők és vagyonkezelők párosainak kell együttműködniük. 10 kört játszanak, ezalatt kiismerhetik a másikat.

A kísérletben a vagyonkezelők egy része borderline páciens volt, de ezt a befektetők nem tudták. Mégis máshogy viszonyultak hozzájuk, mint a többiekhez: fokozatosan elveszítették a beléjük vetett bizalmukat, és az utolsó körökben kisebb összegeket fektettek be, mint a játék elején. Mi ennek az oka? A borderline vagyonkezelők túlzottan megtorló viselkedése! Amikor a befektetők bizalmatlanságból keveset ajánlottak fel, a borderline vagyonkezelők válaszul keveset juttattak vissza. Így a befektetőket nem csábították nagyobb felajánlásokra. A nem borderline vagyonkezelők sokkal nagylelkűbbek voltak, így a befektetők fokozatosan felengedtek és egyre inkább bíztak bennük. A legsikeresebb játékosok azok voltak, akik elképzelték, mit tarthat felőlük a másik fél. Például így gondolkodhattak: most keveset adott, talán még nem tudja, mennyire rendes emberrel áll szemben, de mindjárt bebizonyítom.

A borderline személyek kevésbé iktatnak efféle gondolatmeneteket benyomásaik és tetteik közé, így a nekik nem tetsző felajánlásokra azonnal, zsigerből reagálnak: ezt neked!

Az ok, hogy a borderline agy más idegi útvonalakon kódolja az emberi viselkedéseket: nem annyira közvetett, homloklebenyi, értelmező módon, hanem közvetlenül, az érzelmi agyterületekkel, ösztönösen. Az amygdala a támadj-vagy-menekülj reakció székhelyeként folytonos készenléti állapotot teremt.

Az amygdalát csillapító idegi hírvivő-koktél fontos összetevői a belső opiátok. Ezek szintje a borderline személyeknél sokszor alacsony. Az opiát-hiány nyugtalanná, feszültté teszi őket. Előbb-utóbb rájönnek, hogyan szabadíthatják fel belső opiátjaikat: például úgy, hogy fájdalmat okoznak maguknak. A hajtépés, a fej beverése vagy önmaguk megvágása időleges megkönnyebbülést hozhat.

Pokolba zárva

Vágások, égési sérülések halvány nyomai tarkítják ma is a borderline-betegek megmentőjének, Marsha M. Linehannak (Washingtoni Egyetem) a karját. Páciensei sokszor célozgattak erre, de ő csak hárított. Majd egy betege végre nyíltan rákérdezett: Te is közülünk való voltál? Mert ha igen, az mindannyiunknak adhatna egy kis reményt.

Végül a 68 éves terapeuta vallott: a Hartford Klinikán (Connecticut) tárta fel múltját a nyilvánosság előtt, ott, ahol 17 évesen először kezelték szélsőségesen visszahúzódó magatartása, állandó fejfájásai miatt. Sokan kérték tőlemezt a vallomást – mondta –, és úgy gondoltam, meg kell tennem. Tartozom nekik. Nem halhatok meg gyáván.

Marshát 1961-ben vették fel a Klinikára, a Living Intézetbe ahol hamarosan az elkülönítő szoba egyedüli lakója lett. Addig minden lehetséges eszközt felhasznált, hogy fájdalmat okozzon magának: cigarettával égette csuklóját, éles tárgyakkal szabdalta karjait és lábait. Cellájában nem volt más, csak ágy, szék és egy szűk, rácsos ablak. Halálvágya azonban súlyosbodott, így hát fejét verte a falba. Ahogy meséli: Olyan volt, mintha valaki más tenné. Tudtam, hogy jön, irányítani képtelenség. Segítsen már valaki! Isten, hol vagy? Teljesen üresnek éreztem magamat. Mint a Bádogember. Sem kommunikálni, sem megérteni nem tudtam mindezt.

Talán csak ebben a versében: Négy fal közé zártak / De valójában kint feledtek / Lelkemet valahová félredobták / Testemet meg ide a cellába.

Szkizofrénia diagnózis, antipszichotikumok, hosszú órák a freudi analízisben, több tucat elektrosokk leszíjazva: nem változott semmi. Visszakerülve a zárt osztályra, betegtársa, későbbi barátnője szerint azonban már megnyilvánult gondoskodó hajlama: Szenvedélye éppolyan mély volt, mint magánya.

A pokolban voltam – meséli Linehan –, és megfogadtam: amint kijutok, visszatérek és kihozom innen a többieket is. Végül kikerült. Az igazi változás 1967-ben történt, amikor, mint gyakran, egy kis kápolnában imádkozott. Erről így vall: Egy éjszaka odabent térdepeltem. Ahogy felnéztem a keresztre, az egész helység arany színben ragyogott. Hirtelen úgy éreztem, valami jön felém. Visszaszaladtam a szobámba, s ezt mondtam: szeretem magamat. Emlékezetem szerint ekkor szóltam magamhoz először első személyben. Éreztem az átalakulást.

Halottakon a terápia nem segít

A nagy pillanatot a tanulás hosszú évei követték, melyek végén pszichológiából szerzett doktori fokozatot 1971-ben. Vezérelte őt fogadalma, hogy megmenti sorstársait, a krónikus öngyilkossági késztetésekkel küzdő, általában borderline betegeket. Őszintén, nem vettem akkor még észre, hogy önmagamat kezelem – vallja –, de valóban olyan terápiát alkottam, amely megadja mindazt, amire oly sok éven át szükségem lett volna, és soha nem kaptam meg. A mind népszerűbb viselkedésterápiás irányzat azt hirdette, az emberek képesek új magatartásmintákat elsajátítani, és ha másként cselekszenek, azzal érzelmeiket is megváltoztatják. De a mélyen szuicid emberek ezerszer próbáltak már megváltozni, mindhiába. Csak akkor tudunk közel kerülni hozzájuk, ha elismerjük, viselkedésük érthető: a halál gondolata számukra édes megváltás attól, amitől annyira szenvednek.

Ami visszatarthatja őket, ha először is elfogadják, kik ők; ha elfogadják, hogy dührohamaikat, ürességüket és szorongásaikat sokkal intenzívebben élik meg, mint a legtöbb ember. Ezzel együtt a második lépés, hogy elkötelezik magukat a változásra, szóbeli fogadalmat téve, cserébe az élet lehetőségéért, hiszen, ahogy Linehan mondani szokta, Halottakon a terápia nem segít.

Az elfogadás-változás dialektikája mellett Linehan további kreatív hozzájárulásokat is tett a viselkedésterápiához. A mindfulness buddhista eredetű meditációs módszer talán furcsa vendég e lehető legracionálisabb, praktikusan amerikai irányzatban. A Dialektikus Viselkedésterápia ezzel együtt óriási siker, és nemcsak Linehan karizmája meg a rajongó páciensek miatt. Független értékelők is eredményesnek találták: a DVT-kurzusokat elvégzettek körében kevesebb az öngyilkossági kísérlet, ritkább a kórházi tartózkodás és kevésbé hagyják el a terápiát. Egy fMRI-vel végzett vizsgálat szerint a DVT-től javuló személyeknél csökkent az érzelmi ingerek által kiváltott amygdala-aktivitás. DVT hatására egy évvel később a borderline-ok 75 százaléka mutatott javulást, két év után 95 százalékuk.

Az önmagát immár boldog embernek tartó Linehan, miután történetét elmondta, meglátogatta régi celláját, az elkülönítőt, amelyben azóta irodát rendeztek be. Nézzétek, kicserélték az ablakokat ­– mondta, kezeit kitárva. – Mennyivel több most a fény!

A tiszta ész kritikátlansága

Ha nehezedre esik normálisnak lenni, ne erőltesd! – fogadja a látogatót a tréfás tábla egy neves itthoni pszichiáter rendelőjének falán – feloldva az abnormalitás tabuját. Ez a kiindulópont a DVT-ben is: az önelfogadás.

A mindfulness gyakorlója pillanatról pillanatra teszi ugyanezt. Meditál, légzésére figyel, ami felmerül, azt elfogadja, majd elengedi. Nem gondol a múltra vagy a jövőre, csak az itt-és-mostra. De ez nem minden. A mindfulness olyan állapotokra is alkalmazható, amelyekről minden eszünkbe juthat, csak épp nem a meditáció. Amikor belső tornádó támad, nevetségesnek tűnhet azzal foglalkozni, hogy most ezt elfogadjuk-e vagy sem. Mit segít az a viharon, és csökkenti-e a viharkárokat, ha közben elfogadjuk őket?

Ami az indulatok viharait illeti, lényeges, hogy a páciens szabályozni tudja: kimutatja-e dühét, vagy sem. A borderline-ok hajlamosak azonnal cselekvésre váltani impulzusaikat. Ebből lehet aztán impulzív vásárlás, evési roham, ittas vezetés, meggondolatlanul létesített kapcsolatok és elhamarkodott szakítások sora. Az egyik mindfulness gyakorló páciens írja: ahányszor az impulzív gondolat feltámadna, lelassítom az elmémet, teret iktatok az impulzus és a cselekvés közé. Ebben segít a figyelemnek az öt érzék tapasztalataira való irányítása: mit látunk, mit hallunk, milyen illatokat érzünk stb. Mindezt írjuk le fejben részletesen. Az érzelmeket is, akárha kívülről szemlélnénk.

A mindfulness, az ítélkezés nélküli megfigyelés gyakorlása holland kutatók szerint kreatívabbá is tehet! Jonathan Greenberg és kutatótársai (Leideni Egyetem) hat feladatot adtak kísérleti alanyaiknak. Az első hármat bonyolult módon lehetett csak megoldani. A második hármat egyszerűen. A meditálók erre hamar rájöttek. A nem meditálók leragadtak a bonyolult algoritmusnál, nem tudtak váltani, gyakran váltak frusztráltakká.

A kognitív rugalmasság a mindfulness egyik gyümölcse. Abban is segíthet, hogy a páciens kilépjen az öngyilkossági gondolakörből, amelyet olyannyira jellemez a beszűkülés, az, hogy minden véglegesnek tűnik, és hogy nem látszik más kiút a horizonton. A borderline-ok általában magas fokú kreativitása éppen legnehezebb óráikban hagyja őket cserben. A meditáció segíthet, hogy még ötletesebbek legyenek, amikor jól vannak, és hogy elkerüljék az önsorsrontó vagy végzetes döntéseket sötét óráikban.

Anthony C. Ruocco (Torontói Egyetem) a borderline lényegét jelentő érzelemszabályozási zavart a figyelem, koncentráció, emlékezet és tervezés valamelyikének gyengeségével hozza összefüggésbe. Kognitív problémák a borderline-oknál, akiknek intelligenciája jellemzően átlagon felüli? Igen, és ez sokszor zavarba ejtő lehet. Még a terapeutát is rosszul érintheti, hogy gyors felfogású páciense egyik alkalomról a másikra elfelejti, mi volt a feladata, vagy hogy hétről hétre teljesen más terveket ad elő nagy beleéléssel. Még a megbízhatatlanságában sem lehet bízni.

A figyelmi és érzelmi problémák közös gyökere, hogy az érzelemszabályozással kapcsolatos, főként hátsó homloklebenyi területek egyben a figyelem és a koncentráció régiói is. A figyelemhiányos hiperaktív (ADHD-s) gyerekeknél később ötször gyakrabban alakul ki borderline tünetegyüttes, mint másoknál. A homloklebeny működési zavarait okozhatják a borderline-ok múltjában igen sokszor előforduló korai traumák és a későbbi szerhasználat. A mindfulness figyelemösszpontosítási gyakorlatai megerősíthetik a homloklebenyi működéseket, amelyek aztán átveszik a hatalmat a hangulatok felett. Már ha a páciensek is ezt akarják.

Nem lehet igazán egészséges az, aki egy kicsit nem beteg – mondotta a szent tudományok és a bor filozófusa, Hamvas Béla. Nem is akarnak megváltozni, mert szeretnek szenvedni – mondják sokan a borderline-okról a mindenkori észosztók. Az egyik kommentelő remek megfigyelést közöl: a sikeres borderline terápiákról szóló szakmai beszámolók rendre megfeledkeznek a gyógyulással járó elszegényedésről. A viharos érzések alternatívája a borderline számára az üresség, s annál nincs rosszabb. Megszabadulni a kétségbeesés, a gyűlölet és a fájdalmas szeretet fogságából annyi, mint belehullani a semmi karjaiba.

A semmi ágán ül szivem

Aligha állapítható meg, főleg utólag, egy legtöbbünknél komplexebb elméjű, gyakorta szerepeket játszó és életrajzíróitól különféle szerepeket kapó költőről bármiféle biztos diagnózis. Sokan gondolták szkizofrénnek, de csak annak nyomán, hogy utolsó analitikusa, Bak Róbert ezt írta róla. Abban az időben a borderline személyiségzavart nem, vagy alig ismerték, és az érintettek változatos besorolásokat kaptak: szkizofrén, gyakrabban mániás depressziós vagy szenvedélybeteg.

József Attila vélt vagy valós öngyilkosságáról sincs egyetértés, ahogy arról sem, ártott-e neki a pszichoanalízis. Ő maga ihletforrást talált benne. Tudata sötétkamrájából előhívott, óriási felbontásban tanulmányozott emlékképei verseit táplálták, önbecsülését annál kevésbé: Gyáva, hazug, de – Érezvén nyomorod – Néma valál legalább. Most szabadon s büszkén ömlik ki belőled a szenny. Jaj, – Tisztulsz. – Jaj, te szegény! Kezd kiderülni, ki vagy.

De ki is volt ő? Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam, írja költői túlzással, hiszen aligha lesz minden árvából zseni. Ám a korai traumák, amelyek annyi sosem nyugvó, kegyetlenkedő vagy kegyelemért könyörgő lénnyel népesítik be a világot, olykor különleges színt adnak a tehetségnek.

Valachi Anna irodalomtörténész, számos, a költőről szóló monográfia szerzője szerint a traumatizáltak képesek kilépni saját magukból, s József Attilának sérült személyisége miatt tágult ki létélménye úgy, hogy egyszerre volt képes a férfi, nő és gyermek szempontjából megélni a világot, vagy az őssejtig lenni minden ős: az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: / apám- s anyámmá válok boldogon.

Az egészen korai traumákat, amelyek idején a gyermek emlékezetért felelős agyrészei még kialakulatlanok, éppígy sejtszinten őrizzük meg, illetve az idegrendszer ősibb rétegeiben, intenzív érzelmi emléknyomokként, melyekhez nem társul történet. Akit magzatként elutasítottak, netán el akartak vetetni; aki kisgyermekként szülei terhére volt, vagy akit az élet elszakított a neki legkedvesebbektől, abban mindig ott bujkál a kezdetek borzalmainak emlékezete. Aztán az élettel járó szokásos stresszek: elutasítás, kudarcok, szakítások kapcsán a sötét múlt újraéled. Feltámad a gyermeki kiszolgáltatottság, elhagyatottság, irtózat, pusztító düh, rettegés és a reménytelen vágy a vigasz és szeretet iránt. S ki gondolná, hogy a magát vagánynak, keménynek, függetlennek mutató borderline ifjú vagy felnőtt olyan támaszt igényelne, mint a lehető legkiszolgáltatottabb gyermek? Hogy a belső űr, amelyről annyit beszél hiába, mert a többi ember nem ismeri ezt az érzést, nem más, mint a feltétlen elfogadást, szeretetet, odaszentelődést nyújtó szülő hiánya. Lehet keresni barátokban, szerelmekben, de ők ezt legritkább esetben adják majd meg. Aki e feladatra fel kell legyen készülve, az a terapeuta. Neki sem könnyű. Ha a páciens őt szülőhelyettessé teszi, feléled a valaha jogos gyermeki düh, de nem jogos célpontjára irányul, hanem immár a terapeutára vagy az egész világra.

A líra logikája azt sugallja, mintha az önérvényesítési képtelenségét előre sejtő 20 éves József Attila – aki a szavak mágikus erejének hitében hozta létre korszakalkotó, még mindig titkokkal teli életművét –, előre megátkozta volna a világot, amely az apátlan-anyátlan árvát nem fogadta fiának; s idejekorán „tiszta szívvel”, de hetedíziglen megbosszulta jogos sérelmeit rontó varázslatával: s halált hozó fű terem / gyönyörű szép szívemen.

Jakabffy Éva