Valódi adu az evolúciós versenyben
Melyek a nevetés okai? Nehéz eldönteni, mivel a nevetés eredete jórészt tudattalan. És a nevetés célja? Van-e egyáltalán – vagy a nevetés öncélú? Az evolúciós elméletek szerint kellett, hogy legyen valamilyen funkciója a nevetésnek, ezért szelektálódhatott – miként a többi magatartás is.
A nevetésben részt vevő ősi agyterületek (pl. jutalmazó központ) valóban evolúciós eredetre utalnak. Láttuk, hogy az állatok „nevetése” mindig fizikai kontaktussal (csiklandozás, verekedés, játék) járó emóciókból fakad. Hogyan alakulhatott ki a speciálisan emberi nevetés?
Egy alföld Afrikában, 50 000 évvel ezelőtt. Homók egy csoportja az éj leszálltakor a tűz köré gyűlik. Hirtelen egy reccsenés a fűben: mindenki lemerevedik. Egy homo óvatosan a zaj irányába közelít, majd felfedezi, hogy a zaj oka csupán egy aprócska rágcsáló: s ekkor hatalmas nevetésben tör ki. A jelenet az úgynevezett vaklárma elméletet illusztrálja, amelyet 1998-ban tett közzé Vilayanur Ramachandran (San Diego-i Egyetem, USA) idegtudományi professzor.
A nevetést tehát egy váratlan esemény váltja ki, amelynek fényében az összes megelőző tényt újra kell értelmezni. De ez sem elég: hiszen így minden tudományos felfedezés vagy paradigmaváltás vicces volna! Még valami kell: az újraértelmezés, az új modell inkonzekvens kell, hogy legyen: nincs valódi veszély. Vaklárma. Mi ennek az evolúciós haszna? Mit csinálsz a nevetés e ritmikus sztakkátó-hangjával? Értésére adod a rokonaidnak, akik osztoznak génjeid egy részében, hogy ne vesztegessék értékes energiáikat rád, ne siessenek a segítségedre: nincs valós veszély, minden rendben. Tehát ez a természet OK-jele. Így tehát két alkotóelem szükséges a nevetéshez: az agy egyik része – az amygdala – potenciális veszélyt jelez: „Úristen, mi ez? Csak nem egy ragadozó?”, de mindjárt a következő pillanatban válaszol az anterior cingulum: „Nincs is itt semmi veszélyes, csak egy apró állatka”. Ez a kis jelenet lehetne a „sok hűhó semmiért” őse.
Az osztrák etológus, Irenäus Eibl-Eibesfeldt 1984-as elmélete szerint viszont a nevetés a közös ellenség visszaszorítását célzó agresszív hangadásokból és grimaszokból ered. A csoportnak az ellenség elűzése után hallatott diadalkiáltásai váltak olyan jelzéssé, amellyel a csoporttagok saját felsőbbrendűségüket kommunikálták, és az agresszív grimasz, a kivicsorított fogak váltak az általunk ma ismert nevetéssé.
Mindezt megerősíti, hogy a humor gyakran maga is egyfajta agresszió: a kinevetést szinte támadásként is fel lehet fogni. A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a humor kifejezetten szadisztikus-kárörvendő jelleget ölthet: azon nevetnek, ha a másikat baleset vagy szerencsétlenség éri. Raymond Hames antropológusról mesélik például a következőt. Mikor a ye’kwanák körében élt Amazonas őserdejében, egyszer egy kunyhóba érve beverte a fejét a keresztrúdba, a földre zuhant és erősen vérzett, miközben vonaglott fájdalmában. Meglepve észlelte, hogy a körülötte álló ye’kwanák kétrét görnyedtek a röhögéstől. Ám saját kultúrkörünkben is találkozunk a durva káröröm jelenségével: ismeretes, hogy Angliában a kivégzésekre családok vonultak ki, s mikor az elítéltet a bitófához vezették és felkötötték, nevettek.
Ide tartozik a nevetés nagy hagyományú elmélete, mely szerint a nevetés a felsőbbség, felsőbbrendűség érzéséből ered. Hobbes híres tétele: a győző nevet a legyőzöttön. Az elmélet persze árnyaltabb ennél: mert mi magunk is lehetünk egyszerre győzők és legyőzöttek, ha saját korábbi állapotunkat nevetjük ki.
A felsőbbrendűség kifejezése a nevetés Henri Bergsonnál is. Az 1927-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett francia filozófus külön értekezést szentelt annak, hogy “Mi van a nevetségesség mélyén?” (A nevetésről, 1911). A nevetés társas jellegét hangsúlyozza: magunknak nem nevetünk. A nevetés ezen kívül az élőkre vonatkozik, leginkább az emberre: az organikusra tapadó gépiesség a nevetés legalapvetőbb rugója. A szórakozott a nevetséges őstípusa. A nevetésnek társadalmi figyelmeztető és büntető szerepe van: aki mechanikussá válik, vét az élet törvénye ellen, mely folytonos változás, kreáció, szabadság. A nevetés feladata, hogy megalázza és ezzel megfélemlítse az embereket. A kinevetés társaság „önszabályozását” segíti elő: „Az emberi test attitűdjei, gesztusai, mozdulatai pontosan annyira nevetségesek, amennyire ez a test egyszerű gépezetre emlékeztet”. (Ezért olyan nevetséges a kényszeres ember; és talán ezért használ a kényszeresek terápiájában a humor). Például nevetünk egy férfin, aki mechanikusan követ a tekintetével egy csinos nőt, és közben beveri a fejét egy oszlopba; vagy A modern idők Chaplinjén, aki továbbra is meghúzza a csavarokat, pedig már nem dolgozik a futószalag mellett. Az ember mindkét esetben mechanikusan, robotként viselkedik.
Homloklebeny és nevetés
avagy ami igazán emberi a nevetésünkben
A nevetés képessége “előhúrozott”, tehát az ehhez szükséges idegpályák velünk születetten jelen vannak. E pályákat a legutolsó évtizedben azonosították be amerikai és német neurológusok agyi képalkotó eljárás segítségével. Megállapították, hogy nevetéskor nem egyetlen agyi zóna aktiválódik, hanem egy teljes neuronális kör, amely sok agyterületen átfut. Ha viccet hallunk, mintha csak megcsiklandozták volna idegsejtjeinket.
A neuronális kör a jobb félteke ventromediális prefrontális (VMPF) részéből indul (szem fölötti rész a homloklebenyben): ennek segítségével a komikus helyzeteket, a pár vonással ábrázolt karikatúrákat „egészekként” fogjuk fel – ha viszont elkezdjük kihámozni, miért viccesek ezek, a komikus hatás eltűnik, és vele együtt a nevetés is. Neurológusok észrevették, hogy akiknél a jobb oldali VMPF sérült, nem értik a viccet, a szójátékot, sőt némelyiküknél teljesen eltűnik a nevetés. A VMPF csak akkor aktiválódik, ha a viccet valóban humorosnak találjuk: segít tehát a vicc viccként való felfogásában.
A VMPF közvetlen összeköttetésben áll az örömérzésért felelős ősi agyi rendszerrel, a „jutalmazási körrel”. Ez utóbbi szerepét bizonyították kaliforniai kutatók: a kísérleti alanyoknak vicclapokból válogatott karikatúrákat mutattak, miközben fMRI-vel (funkcionális mágneses rezonancia készülék; agyi képalkotó eljárás) vizsgálták az agyukban bekövetkező változásokat. Kiderült, hogy ugyanazok a jutalmazó pályák aktiválódtak, mint a kokain, a pénz hatására, vagy egy szeretett személy megpillantásakor. Az egyik legfőbb jutalmazó központot, a nucleus accumbenst valósággal elárasztotta az euforizáló hatású dopamin.
Később az is kiderült, hogy a nevetés szó szerint megváltoztatja világlátásunkat. Jack Pettigrew (Queensland Egyetem, Ausztrália) és csoportja azt mutatta ki, hogy a nevetés módosítja a vizuális észlelést. A két szem két különböző képet küld az agy két féltekéjébe. Normális esetben az agy észrevétlenül kapcsol oda-vissza a két kép között: ezt nevezik binokuláris versengésnek. 
Olyan optikai illúziók esetében, mint a Necker-kocka, azt tapasztaljuk, hogy a kocka két lehetséges háromdimenziós nézete közül hol az egyiket, hol a másikat látjuk, de a kettőt egyszerre soha. Pettigrew ezzel kapcsolatban végzett kísérleteket. Egy alkalommal a kísérlet alatt vicceket mesélt; ekkor lett figyelmes a kísérleti személy arra, hogy az illúzió eltűnt! Amikor nevetni kezdett, a két kép összekeveredett, és kockák helyett csak egy kétdimenziós rácsot látott. A magyarázat Pettigrew szerint az, hogy ilyenkor egyszerre látunk mindkét féltekénkkel: a jókedv e pillanataira tehát egy különleges agyi állapot jellemző.
A nevetés-vírustól a nevetés-terápiáig
Két évig tartó nevetés-járvány
Tudjuk, hogy nemcsak az ásítás, de a nevetés is ragályos. Ez mindenesetre végletes méreteket is elérhet, mint Tanzánia egy régiójában, ahol valóságos „nevetésjárvány” tört ki 1962-ben, mely több mint két és fél évig tartott, és majdnem ezer fiatalt ragadott magával. Ezt az őrült derültséget csak úgy tudták megállítani, hogy a „fertőzött” falvakat karantén alá vették. Alig hinnénk el ezt a jelenséget, ha nem lett volna a következő években számos, orvosi folyóiratokban megjelent tanulmány tárgya. És mi volt a tudósok ítélete? A vérmintákban semmi különöset nem találtak. Úgy tartják, pszichológiai eredetű járványról lehetett szó, a „kollektív hisztéria” egy esetéről.
Nevetés-terápia
A nevetés felszabadít. Hirtelen kitörhetnek belőlünk visszatartott feszültségek, akár olyan oda nem illő helyzetekben is, mint az esküvő vagy a temetés. Charles Dickenst például gyakran elvezették a temetésekről. A Monsieur Dick című könyvben olvashatjuk, hogy Thackeray temetésén is röhögőgörcsöt kapott Dickens: milyen groteszk, hogy az csak ott fekszik kiterítve!… Majd összecsuklott a nevetéstől, és – legalábbis a regény szerint – rá 48 órára már ő is halott volt.
De nevethetünk veszély-, krízis-, sőt katasztrófahelyzetekben is. Túlélők mesélik, hogy a második világháború alatt, amikor óvóhelyeken bújtak meg, miközben körülöttük hullottak a bombák, váratlanul kitört belőlük a nevetés.
Pszichoanalitikusan szólva, elfojtott energiák szabadulnak fel a nevetéssel. A vicc sokszor ijesztő vágyakon, impulzusokon alapul; pl. mögöttes ellenségességet takar, de ahogy ez nevetségessé torzul, elveszti élét. A viccmesélés egy legátolt gondolat körül settenkedő módszer (eltereli a figyelmet, elaltatja a belső cenzort), a poénban hirtelen kifejezésre jut a rejtett gondolat, ekkorra a belső cenzor már elkésett. A nevetés a rejtett gondolat elfojtására fordított energia felszabadulása. Talán ez teszi olyan egészségessé a nevetést?
A nevetés nemcsak a mi egészségünket szolgálja, hanem csoportokét, egész társadalmakét is. Sőt, a nevetés alapvetően és eredendően társas: sokkal inkább nevetünk egymásnak, mint magunknak. A nevetés kihívást intéz azokhoz, akik uralkodnak: a tekintélyekhez, a hatalomhoz. A nevetség fő tárgyai ezért a tanárok, politikusok, papok. Ugyanakkor maguk az uralkodó egyedek is felhasználhatják a nevetést hatalmuk demonstrálására. Akiken a főnök nevet, azokon a hű követők, a beosztottak is nevetnek.
És végül, egy nem komoly nevetés-elmélet
Asimov állítja, hogy a nevetés nem más, mint egy földönkívüli szuper-civilizáció nekünk szánt személyiség-tesztje, amelyen csúfosan megbuktunk. Tény, hogy a viccek elemzése alapján levonható a következtetés: azok nem sok változatosságról tanúskodnak. Legtöbbjük visszavezethető néhány alapsémára, és mindig mások tudatlanságán, hibáin vagy szerencsétlenségén nevetünk. Elég okot szolgáltat nekünk a nevetésre, ha valaki megbotlik és elesik az utcán. Legalább a szadisztikus humor megkapja itt a magáét.
Ha az emberek (és bizonyos állatok) közti kapcsolatokban ennyire bevált a nevetés, miért ne alkalmaznánk az ember-gép interakcióban is? A Shiva Sundaram vezette projekt célja, hogy az emberrel ’beszélgető’ számítógép ne csak intonációval fejezzen ki érzelmeket, hanem nevetéssel is – ami csökkentheti a felhasználó által megélt esetleges frusztrációkat. Amikor számítógépes munkánk során problémákba ütközünk, s ezt a géppel való beszélgetéssel próbáljuk megoldani, a gép nevetése talán minket is mosolyra fakaszt.
Jakabffy Zsófia, Jakabffy Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: