„A nevetés az ember sajátja” – írta Rabelais a Gargantuában, mintegy visszhangozva Arisztotelészt, aki úgy vélekedett, hogy az élőlények közül egyedül az ember tud nevetni. Tévedtek volna? És vajon azt tudjuk-e már, hogy miért is nevetünk?
Évente 6205-ször nevetünk: egy felnőtt egy nap alatt átlagosan 17-szer nevet. Ez persze semmi a gyerekek napi 40-es átlagához képest. Így tudtunkon kívül naponta igazodunk Nicolas de Chamfort, a 18. századi moralista híres mondásához: „azt a napot vesztegettük el leginkább, amelyen nem nevettünk”.
Platón a Philebosban fejti ki nevetésről alkotott véleményét. A nevetés először is élvezet. De ez az élvezet különféle körülmények között fájdalommal keveredhet: ilyen a nevetségessé válás, mikor csúfolódnak velünk. De fájdalom az irigység is, mely a másik bajainak örül; a kinevetés, a kicsúfolás pedig az irigységen alapul. S mi az, ami nevetséges? Valakinek a magáról alkotott hamis véleménye és illúziója. Ő magát gazdagnak, szépnek és bölcsnek látja, mi őt szegénynek, csúnyának és ostobának. Az illúzió a delphoi felirattal áll szemben: „Ismerd meg önmagadat!”
Az Államban Platón helyteleníti a lelket felforgató heves nevetést, különösen a „város őreinek” (a tisztségviselőknek és a felelősséggel bíró embereknek) esetében. A nevetés – vagyis a csúnyaság egyik grimasza – illetlen, obszcén, felforgató és veszélyes: e görcsös jelenség hatására ugyanis az illető veszít önuralmából. Tehát a nevetés méltatlan a felelős, nemes, szabad emberekhez. „Nem megengedett úgy elképzelnünk a tiszteletre méltó embereket, hogy a nevetés kerítse őket hatalmába, és még inkább nem megengedett ez, ha istenekről van szó. Tehát nem helyeseljük Homérosznak ezt az istenekről szóló fejezetét: ’Kiolthatatlan nevetés támadt a boldog istenek között, amikor látták Héphaistost a palotán keresztül sietni’”.
A nevetés tehát méltatlan az istenekhez csakúgy, mint a város felelőseihez; inkább illik a bohócok, bolondok, gonoszok és rabszolgák rútságához és alávetettségéhez.
Arisztotelész Etikájában a komolyság a férfiú kitüntető vonása. Platónhoz hasonlóan úgy tartja, a nevetés csúf grimasz, amely eltorzítja az arcot és a hangot, a jólneveltség ellensége – ám Arisztotelész hozzáteszi: a nevetés mégiscsak sajátosan emberi, sőt, az ember megkülönböztető vonása.
Min nevettek az istenek Homérosznál, min nevetett Ábrahám és Sára? A lehetetlenen, az abszurditáson, az össze nem illésen. A sánta Héphaistoshoz nem illik Aphrodité szerelme, ő azonban ezt nem ismeri fel, ezért válik nevetségessé. Öreg házaspárhoz sem illik a gyermekáldás: ők viszont jól tudják ezt, s ezért nevetnek. Ábrahámék története mégis más, hiszen itt a lehetetlen teljesül, példázva Isten mindenhatóságát.
Isten számára nincs lehetetlen, s talán ezért az Egy-Isten a Bibliában nem is nevet soha. Isten fia, Jézus sem nevet az Evangéliumok tanúsága szerint. A középkorban hosszú vitákat folytattak erről: vajon nevetett-e Jézus? Végül az egyházi többség arra jutott, hogy soha nem nevetett. Aranyszájú Szent János azt írja, hogy Jézus sohasem nevetett, s a jó keresztényhez sem illik a nevetés e Siralomvölgyben, az eredendő bűn terhe alatt.
Jacques Le Goff Nevetés a középkorban című nevezetes cikke felhívja a figyelmet, hogy ez a történelmi időszak két nevetés-formát örökölt. Az elsőről már beszéltünk: ez a diabolikus (sátáni) nevetés. A második Arisztotelésztől származik, rajta keresztül jutott el a nagy keresztény szerzőkhöz, s a 13. század skolasztikus filozófusaihoz: ez épp a nevetés sajátosan emberi voltát hangsúlyozza. A nevetés-ideológiák Le Goff-féle kronológiája elsősorban kolostori környezetben érvényes: a korai középkor az elfojtott és ördögi nevetés kora. Azzal, hogy összefüggésbe hozták a nevetést és a testet, a nevetést és a szájat, a nevetést és az erotikus örömöt, a szerzetesi szabályok megalkotói a szájnak egész teológiáját és etikáját alkották meg. Ebbe illeszkedtek bele a nevetésre vonatkozó kolostori elméletek. Úgy gondolták, a nevetés a legrosszabb, ami kijöhet egy emberi szájból. A száj egészséges higiénéje abban csúcsosodik ki, ha elnyomjuk a nevetést. Az öröm kizárja a nevetést: még ha a szerzetesi nevetés az ember sajátja is, ez az elbukott és bűnös ember sajátja, és a nevetés maga is bűn.
Ideológia és valóság ugyanakkor meglehetősen távol esnek egymástól, hiszen a nevetést elítélő szerzetesek azzal szórakoztak, hogy szójátékokat alkottak, amelyeken bizonyára jóízűeket nevettek: ezek gyűjteménye a Joca Monachorum (A szerzetesek játékai).
A középkor delén létrejön a nevetés ellenőrzött felszabadulása: megkülönböztetik a jó és a rossz, a megengedett és a meg nem engedett nevetést. Miközben az egyház megelégszik azzal, hogy mértéket ír elő a nevetésben, a skolasztikusok – például Aquinói Szent Tamás – kidolgozzák a nevetés esettanát, amely meghatározza, milyen feltételek közt megengedett a nevetés. Most már van ideje a nevetésnek és van ideje a sírásnak. Le Goff szerint a késő középkorban a városi nép felszabadul a középkori egyház által rákényszerített elfojtás alól. A város a köztereken hallható és a karneváli nevetéstől visszhangzik: közeledünk a reneszánsz örömteli és epikureus nevetéséhez.
Rabelais-val és más humanistákkal a nevetés megnemesedik, értéket kap, pozitív lesz, hozzátartozik az élet örömeihez. Ez a jó humanista előírja olvasóinak a nevetséges dolgokat, amelyek kiváltják a derültséget – azt állítva, hogy a nevetés gyógyítási, mentálhigiénés eszköz.
A nevetés éppúgy eustressz (jó stressz), mint a mozgás, tehát szimpatikus idegrendszeri aktivációt vált ki, s ezt mindkét esetben pozitív érzések, esetleg eufória kísérik. Ilyenkor a stressz negatív összetevője hiányzik. A distressznél (rossz stressz) a kortizol nevű hormon szintje nő meg, méghozzá elég tartósan, és elnyomja az immunrendszert: ezért hosszú távú negatív stressznek kitéve könnyebben leszünk betegek.
Úgy tűnik, hogy a nevetés és a mozgás épp fordított hatással vannak az immunrendszerre, mint a distresszek. Amikor nevetünk vagy kocogunk, megnő a rákos sejteket és fertőző ágenseket, pl. vírusokat elpusztító természetes ölősejtek száma. Ha szívből nevetünk, ez úgy modulálja az immunrendszer összetevőit, mint egy karmester a zenekart. Ráadásul ezek a változások elég tartósak: egy kiadós nevetés után több óráig is fennmaradnak. A stressz olykor álmatlansághoz vezet – a nevetés ebből is kigyógyíthat.
További egyezés a mozgás és a nevetés közt, hogy mindkettő fájdalomcsillapító, mivel felszabadítják a belső opiátokat, pl. az endorfinokat. Ezek a belső opiátok kapcsolódnak a játékkal és a kötelékteremtéssel is, elsősorban fiatal egyedeknél. Az agy legnagyobb opioid-rendszere a középső hipotalamuszban található. E terület sérülése fokozza az agressziót; az opioid-rendszer tehát aktív gátlás alatt tartja az agresszivitást fiatal állatoknál: ezért nem sértik meg egymást játékaik közben.
Minden emberi társadalom gyermekeinél megfigyelhetők továbbá a verekedős játékok. Ezeknek elég valósághűeknek kell lenniük ahhoz, hogy a támadást és védekezést lehessen gyakorolni; ugyanakkor a játszó feleknek kölcsönösen jelezniük kell egymás felé, hogy a támadás színlelt, az agresszió nem komoly, csak szórakozás. E jelzés céljából fejlődött ki a játékábrázat és a nevetés. Itt megjegyezhetjük, hogy az etológusok szerint a mosoly és a nevetés nem fakadnak egy tőről: a mosoly a csendes félelemgrimasz utódja, a nevetés a hangadással kísért játékarcé.
Jaak Panksepp (Bowling Green Egyetem, Ohio) pszichobiológia professzor meggyőződése, hogy a vicc előtt volt a nevetés. Ő a patkányoknál is felfedezett egy sajátos, nevetés-jellegű hangadást: e rágcsálók, amikor egymással játszanak, éles, rövid, magas frekvenciájú, az emberi fül számára kivehetetlen kis füttyöket adnak ki. Ugyanezt teszik, ha csiklandozzák őket – a fiatalabbak gyakrabban, mint az idősebbek. A megcsiklandozott patkányok kötődnek is a kutatókhoz, és újra meg újra kikövetelik a csiklandozást. A patkányok füttyeit valószínűleg az a neurális kör váltja ki, amely dopamint szabadít fel. Ugyanezek a dopaminerg pályák aktiválódnak az embernél is – többek között – szórakozás közben.
Ezzel megmondtuk volna, honnan is ered a nevetés? Nem biztos, hogy mindenki elégedett volna ezzel a fejtegetéssel. Vannak ugyanis kutatók, antropológusok, akik egész másfelől közelítenek e rejtélyes jelenséghez.
Folytatjuk…
Jakabffy Éva, Jakabffy Zsófia