Daniel Tammet vagyok, autista savant – kezdi előadását a TED.com-on a dokumentumfilmek hőse, többszörös bestseller-író és számolóművész. Furcsa érzés támad a nézőben, aki nem így képzel el egy autistát. Sokkal inkább úgy, hogy ha beszél is, azt gépiesen, maga elé nézve teszi, semmiképpen nem könnyedén, humorral és a közönséget megszólítva. Persze sokfélék lehetnek az autisták, de hát nem elsősorban az teszi-e őket autistává, hogy képtelenek másokra hangolódni, és a nyelvet kölcsönös kommunikációra használni? Tammet ellenben éppen így, a kommunikáció útján tanul meg villámgyorsan nyelveket. Dokumentumfilmje szerint egy hét alatt sajátította el az izlandi nyelvet, amelyben pedig olyan rettegett szavak szerepelnek, mint az orðflokkagreiningu vagy a byrjunarörðugleikar. Ugyanezt a bravúrt néhány évvel később a némettel is megismételte. Módszerének alapja a gyerekkönyvek és egyéb érdekes lektűrök olvasásán túl a végeérhetetlen társalgás egy anyanyelvű beszélővel. Az autisták agyát hamar lefárasztja mások beszédének és testbeszédének kódolása, főként pedig a hosszú mondatok és az érzelmi árnyalatok megértése. Mi sem valószínűtlenebb esetükben, mint hogy emberek révén jussanak közel bármihez, mondjuk egy idegen nyelvhez.
Tammet olyan, mint a hazug paradoxona, vagyis az az állítás, hogy ’én most hazudok’. Hiszen ha igaz, hogy hazudok, akkor tényleg hazudok, de akkor mégis csak igazat mondok, tehát nem hazudok. Tammet mintha azt mondaná: ’autista savant vagyok, de ez hazugság. Viszont ha valóban hazugság lenne, akkor sokkal jobban színlelném, hogy autista vagyok. Sokkal több autisztikus allűr lenne a viselkedésemben. Tehát mégsem valószínű, hogy hazudok.’ Az a számos néző, aki szeret mindenkiben profitéhes szélhámost látni, így Tammetben is, talán nem gondolta ezt végig. A legegyszerűbb valakit csalónak bélyegezni. Sokkal nehezebb viszont, hogy felfogjuk: a paradoxon magából az állapotból is adódhat. A savant létmódból.
Az első paradoxon nyilvánvaló, és már az eredeti elnevezésben is tükröződik: idiot savant. Ezt a Down-kór leírásáról ismert Langdon Down londoni pszichiáter alkotta meg 1897-ben. Az Earlswood Asylum igazgató orvosaként évtizedek során számos különleges képességű, ám fogyatékos gyerekkel volt dolga, akik mindannyian fiúk voltak. Feledhetetlen annak az emlékezőművésznek az esete, aki egyszer felolvasott A Római Birodalom történetéből, és az egyik sorban hibát vétett. Tovább olvasva, néhány sorral lejjebb észrevette előbbi kihagyását, visszatért és korrigálta magát. Mikor azután fejből idézte azt az oldalt, a fentiek szó szerint megismétlődtek: hibázott, tovább ’olvasott’, visszaugrott, javított. Ez valószínűleg emlékezetének mechanikus jellegét mutatja: talán amit megjegyzett, annak el sem jutott a tartalmáig. De az is lehet, hogy mindent értett, csak kényszeresen ismételte, amit és ahogy egyszer elsajátított. Ugyanis kényszerességeket, rögzüléseket mégoly intelligens autistáknál is találhatunk, akik a megértés magas fokán állnak.
Bármilyen találóan hangzik is az idiot savant név, amely kifejezi a fogyatékosság és zsenialitás különös és ritka találkozását egyazon emberben, mégsem tartható. A savantok többsége nem idióta, noha 50-70 körüli IQ-jával értelmi fogyatékosnak számít. Ez arra utal, hogy a savant képességeknek valójában a kedvezőtlen körülmények kedveznek. A tipikus konstelláció: visszamaradt nyelvi és kommunikációs fejlődés hátterén megjelenő, igen behatárolt zsenialitás, leggyakrabban a zenében, a rajzban vagy a számolásban.
Behatárolt, viszont annál pontosabb. Down egyik savantjának mintha atomóra ketyegett volna a fejében: bármikor megmondta az időt. Illetve ha nem, akkor állítólag kicsit meg kellett rázogatni, mint egy régi órát, és akkor magához tért.
A savantok képességei általában az észlelésen és emlékezeten alapulnak, nem ez a helyzet azonban a számolózsenikkel. Memóriájuk a közepes és a rossz között váltakozik. Henri Mondeux tanára 1853-ban írta: a növendék a számoláson kívül semmit sem tudott megtanulni. A tények, dátumok és helyek úgy vonultak el az agya előtt, mintha tükör lenne, anélkül, hogy bármifajta mélyebb nyomot hagytak volna benne.
A lényeg tehát nem minden esetben az emlékezet, hanem a kivételes pontosság. Mi, emberek törekszünk erre, de hamar saját korlátainkba ütközünk. Hány óra lehet? Úgy negyed kettő körül. A válasz azonban fél kettő lesz egy izgalmas film nézése közben, viszont csak egy óra, ha gyötrelmes feladattal küszködünk, mondjuk évszámokat kell memorizálnunk. Legtöbbünk ráadásul néhány nap múltán kezdheti elölről, a száraz adathalmazt úgy veti ki magából idegrendszerünk, akár egy idegen testet. Hacsak nem kötünk a számokhoz élénk képeket vagy érzelmeket. Ilyesmiken alapulnak a mnemotechnikák, amelyek segítségével, állítja a tudományos újságíró Joshua Foer, egy szitafejű ember is emlékezőművésszé képezheti magát. Így tett ő is, és lett feledékeny halandóból memóriabajnok, aki 52 kártyát tud megjegyezni 1 perc 40 másodperc alatt. Einsteinnel a Holdra című könyvében nemcsak saját titkát fedi fel, hanem a nagy riválisét, Daniel Tammetét is leleplezi. Szerinte Tammetnek, akivel többször is találkozott, régebben nem voltak ilyen különleges képességei. Akkoriban memóriabajnokságokon indult, melyeket nem nyert meg, és a résztvevőkben nem keltette autista ember benyomását.
10,000-ig minden számot képes vagyok vizualizálni – mondja. Mindnek megvan a maga színe, alakja és textúrája. Amikor Tammet végrehajt egy műveletet, egyáltalán nem számol: a megoldás színes alakzatok tájképeként egyszer csak felbukkan elméjében. Ezen alakzatok nem statikusak. Telve vannak színekkel, textúrákkal. Bizonyos értelemben telve vannak élettel. Amikor két számot összeszorzok, megjelenik két alakzat, ezek elkezdenek változni, majd elenyésznek. Eközben feltűnik egy új alakzat. És ez maga az eredmény. Ez mentális képalkotás. Ez gondolkodás nélküli matematika.
Hogyan fejlődhetett Tammet elméje ilyenné? Édesanyja elbeszélése szerint már gyermekként megszállottan számolt. Ő maga így ír: A számok voltak a barátaim. És ők soha nem változtak. Így aztán megbízhattam bennük. A számok azóta is önálló karakterrel bírnak számára: a 9 nagy és sötétkék, az 5 olyan, mint a mennydörgés, a 87 pedig hóesés. Vannak számok, amelyek hangosak, mások csendesek; egyesek csúfak, mások viszont sugárzóan szépek. Miként a Pí, az egyik legszebb dolog a világon, amelynek tizedes jegyeiből 2004-ben ő tudta a legtöbbet felsorolni, szám szerint 22514-et, több mint 5 óra alatt.
Színlelt szinesztézia, becsapott tudósok? Akár így van, akár nem, a zavar oka a savant szindróma ritkasága és okainak rejtélyessége. Már abban sincs egyezés különféle idegtudósok, neurológusok között, hogy a savant képességek maguktól, minden erőfeszítés nélkül alakulnak-e ki, vagy egy extrém mértékű fixálódás révén, állandó gyakorlással. Douwe Draaisma (Groningeni Egyetem) pszichológus az utóbbi véleményen van. A savantok fele autista, akikre eleve jellemző a rögzült érdeklődés egy szűk terület iránt. A savantok különlegessége nem is annyira hihetetlennek tűnő mutatványaikban áll, sokkal inkább abban, miért érdeklődnek sokszor olyan érdektelen dolgok iránt, mint például a naptárak vagy a fejszámolás. Draaisma szerint azért, mert igen sivár belső világban élnek, érzelmek és kapcsolatok nélkül. Hát mi más maradna nekik, mint a végtelenségig memorizálni, számolgatni, megszállottan, mindig elölről.
Jóval szerencsésebben alakult Tony DeBlois tehetsége: rögtönöz, szívesen játszik másokkal együtt, többek között barátnőjével. Szinte néma kisfiúból – anyjának leleményes, jutalmazáson alapuló pedagógiája révén – mára lelkes társasági lénnyé fejlődött. Legfőbb barátai azért továbbra is a zenei hangok, melyeken keresztül érzelmi kifejező ereje rendkívüli árnyaltsággal nyilvánul meg. Akik jól ismerik, sem biztosak benne: vajon megéli mindazt az érzelmet, amelyet ily módon megszólaltat? Vagy utánzás az egész?
A savant képességek velejeként a pontosságot jelöltük meg. Kétségtelen, hogy a pontos reprodukciót szinte minden esetben megtaláljuk. De sokszor ennél messze többet is. Zenészeket, grafikusokat, akik nemcsak pontosan visszaadják, amit hallanak vagy látnak, hanem megragadják egy-egy szerző stílusának lényegét, és ebből kiindulva improvizálnak. Hogy ennek mi a titka, nem tudjuk. Sőt még azt sem, mi a legtitokzatosabb: DeBlois és Tammet, akik mintha kinőtték volna autizmusukat? Vagy a jobb félteke, amely ha átveszi az uralmat, esetleg ránk szabadítja az addig bennünk szunnyadó savantot? Ki tudja: agyunk mélyén ott rejtőznek-e a másodpercre pontos órák, csupán leolvasásra váró öröknaptárak, perspektivikus lovak vagy saját szorzatuk alakjában összeolvadó számok akvarelljei. Kiderül a folytatásból.
Jakabffy Éva