Mitől gyorsul az idő?

Lassan kezdődik, gyorsan végződik, mi az? Maga az élet. De miből ered ez az érzés, hogy a lapok egyre gyorsabban peregnek életünk könyvében? Tehetünk-e valamit, hogy az időt lelassítsuk? Legalábbis, amikor szeretnénk. Például, hogy ne érezzük úgy: az imént még épp hogy csak tavasz volt, és íme, már megint zörögnek a sárga levelek. A fordítottja, hogy a tél csak úgy elszáll, talán kellemesebb vonása az idősödők időélményének. Összességében mégsem szeretnénk, hogy életünk észlelt hosszát csak úgy megrabolja az idő. Tehetünk-e valamit, hogy belső óráinkat megfiatalítsuk? 

A pszichológia születésekor, a 19. század végén két gyökeresen eltérő magyarázat született arra, miért érezzük abszurdnak, hogy életünk utolsó 5 éve ugyanannyi ideig tartott, mint a 10 és 15 éves korunk közti idő. Az egyik magyarázat az amerikai William Jamesé. Szerinte az évek látszólagos rövidülését az okozza, hogy mindinkább egyneművé válik az emlékezet tartalma, ami miatt a visszatekintés is leegyszerűsödik. Fiatal éveinkben, írja James, szinte minden órában új élménnyel gazdagodunk, felfogóképességünk élénk, így az ebből a korszakból való emlékeink, akár egy fárasztó utazásról szólók, változatosak és részletesek. Ám ebből az élményből minden évben a szürke megszokás részévé lesz valami, anélkül, hogy tudatában lennénk. Emlékezetünkben napok és hetek mosódnak össze tartalom nélküli egységgé; évek öblösödnek ki és roskadnak össze.

Igen ám, de nem világos, miért e megszokás? Kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy bizonyos életkor után ritkulnak az újszerű események, egyre több az ismétlődés: ritualizálódnak a napok és a hetek, megszokottá válnak az év ritmusához illeszkedő időjelzők, a karácsonyok és születésnapok is.

Egyszóval kevesebb újdonság = gyorsuló évek? Lassítsunk, mert ez még nem a végső magyarázat. Egyesek leírják, hogy gyerekkorukban a nyarak, sajnálatos módon, nem teltek túl érdekesen. Szinte semmi nem történt, mégis úgy tűnt, hogy a nyár a végtelenségig tart. Majd középkorú éveikbe érve, lehetőségük nyílt változatos programokra – nyaraik mégis mintha fénysebességgel repülnének el.

Akkor tehát nem igaz, hogy egy változatos időszakot hosszabbnak érzünk, mint egy olyat, amely maga az állandóság? De igaz: ha egyazon életkorban hasonlítunk össze egy vadvízi evezéssel töltött hetet egy szokásos munkahéttel, akkor biztosan. Az újdonsági hatás tényleg erős. De van még egy nála is erősebb: az életkori hatás. A gyermekkori heteket az unalom sem gyorsítja fel, az öregkori éveket pedig a szórakozás sem lassítja le igazán. Időészlelésünkben, úgy tűnik, életidőnk mondja ki az utolsó szót. 

Születésnap minden szökőévben 

Vagy inkább az éveknek az életkorhoz való viszonyítása. Mekkora része egy év egy ötéves gyermek életének? Egyötöde. Egy ötvenéves emberének viszont már csak ötvenede. Ez a tisztán számokon alapuló magyarázat arra, hogy miért érzünk egy évet egyre rövidebbnek, James francia kortársától, Pierre Janet pszichológustól ered.

Hasonló gondolatmenet alapján mára egyes tudósok megalkották az „effektív életkor” fogalmát. Ezt a következőképpen vezették le. Legyen a várható objektív élettartamunk 80 év, és a szubjektíve átélt várható élettartamunkat is vegyük önkényesen ugyanennyinek, tehát 80 évnek. Az effektív életkor a naptári életkor logaritmusával lesz arányos. Mivel elvileg minden évet rövidebbnek érzünk az előzőnél, effektív életkorunk az első évben nő a legtöbbel, 12,6-tal. A táblázatból az is kiderül, hogy az elmélet szerint 2 éves korunkra már leéltük életünk negyedét, 10 éves korunkra a felét, 30 éves korunkra pedig több mint háromnegyedét! A 60-80 éves kor közti szakasz viszont összesen csak 6 százalékot tesz ki. Legalábbis ami az átélt idő hosszát illeti. 

Ebben a modellben kitüntetett a 17,2 éves kor, mert itt az objektív és a szubjektív év hossza egybeesik. Amíg ezt a kort el nem érjük, addig nincs alapunk az idő repülésére panaszkodni. Vagyis amint eljön egy újabb születésnap vagy Szilveszter, nem mondjuk: de hamar elrepült ez az év is.

Persze lehet, hogy ez a kor nem mindenkinél esik pont 17,2-re. Sokan inkább csak 25-30 fölött kezdik úgy érezni, hogy felgyorsult az idő. Ettől még az elmélet lényegét nem kell teljesen elvetni, mivel jól leírja, hogy van egy időpont az életünkben, amelyet megelőzően az időt szubjektíve lassabbnak érezzük, utána viszont egyre gyorsabbnak.

A kutatók egy formabontó ötlettel is előálltak: mi lenne, ha a naptári korunk helyett az effektív korunknak megfelelő születésnapokat ünnepelnénk? Persze nem kis társadalmi ellennyomást leküzdve. Ám a 4-5 éves gyerekek biztos nem vennék zokon, ha minden évszakban lenne egy-egy zsúrjuk. Ezt talán csak a szülők éreznék túl gyakorinak. A 7-10 évesek is örömmel vennék, ha féléves szülinapjaik is meg lennének tartva.

Amikor aztán egy év tényleg egynek tűnik, 15-20 éves korban, áttérhetünk a konvencionális, évenkénti ünnepekre. Amelyeket aztán, abban a pillanatban, hogy úgy éreznénk, „már megint egy születésnap”, elkezdhetnénk kellemesen ritkítani. Azok a negyvenesek, akik egy évet elvileg már csak félnek éreznek, egész természetesnek vehetik majd, hogy kétévente lesznek felköszöntve. A nyolcvanasok éve, bármilyen furcsa is, olyan, mint a húszasok negyedéve: ezért ők négyévente fújhatnák el a gyertyáikat. Ez a bizarrnak tűnő gyakorlat valójában sokkal emberibb léptékű, mint a naptári születésnapok ünneplése.

De hogyan változhat ez a lépték, ha majd egyszer, a technikai és orvostudományi fejlődés révén, az ember életútja immár egy millenniumot is felölelhet? Akkor a 999 és 1000 közti év, az elmélet alapján, már csak annyinak tűnne, mint egyetlen nap! Lehetséges ez? Intuíciónk azt mondja, nem: az átélt idő rövidülésének csak meg kell állnia valahol. Ám az évek gyorsulása a legidősebbek tanúsága szerint folytonos. Ha nem is az 1000, de már a pár 100 évet megérve is valami nagyon különös dolog történne időérzetünkkel. Hacsak nem tudnánk ezt is befolyásolni, például agyunk belső óráit módosító szerekkel. 

Belül lassú, kívül gyors: az időparadoxon

Susan Finch és Linda Pring londoni pszichológusok 1997-ben két csoport emlékezetét hasonlították össze. Az első csoportban az átlagéletkor 39, a másodikban 67 év volt. Vajon hogyan tudnak datálni húsz olyan eseményt, amely a brit sajtóban a fő hírek közt szerepelt, mint például: Csernobil, John Lennon, valamint Indira Gandhi meggyilkolása, az Apollo 13 felrobbanása, a Fal leomlása. Meglepő módon, az idősebbek sokkal korábbra tették az eseményeket, mint amikor azok történtek. Mintha azóta még több év telt volna el. Azaz: mintha az idejük felgyorsult volna? A kutatónők óvakodtak egy ilyen következtetés kimondásától. Ami érthető, hiszen az ellentétes tapasztalat is ugyanilyen következtetéshez vezethetne: ha valaki egy öt éve történt eseményről azt hinné, két éve volt, épp azon kezdene csodálkozni, amikor tévedése kiderül, hogy milyen gyorsan telik az idő!

Talán többre jutunk, ha közelebbről vesszük szemügyre, hogyan is járnak a belső órák fiataloknál és időseknél. Ehhez rövid időtartamok becslésére van szükség.

Peter Mangan pszichológia-professzor (Észak-arizonai Egyetem) 1996-os kísérletében a 19-25, és 60-80 éves alanyoknak látszólag egyszerű feladatuk volt: jelzés után találják ki, mikor telt el 3 perc, és akkor mondják azt: „stop”. Közben nem számolhatták a másodperceket. A fiatalok igen pontosnak bizonyultak: átlagosan 3 perc 3 másodperc után szóltak. Az idősebbek viszont csak 3 perc 40 másodperc után! Vagyis ahogy idősödünk, az idő egyre gyorsabbnak tűnik, mert egyre inkább hajlamosak vagyunk alábecsülni a tartamokat. Ha tehát a fiatalok azt mondják: „eddig”, az idősek erre „máris?”-sal reagálnak. „Hogy telik az idő!”

Még meglepőbb eredménnyel szolgált Sylvie Droit-Volet (Clermont-ferrandi Egyetem, CNRS) kísérlete. Fiatal felnőtteknek mutatott fényképeket, hol velük egykorúakéit, hol idősekéit. Arra kérte az alanyokat, becsüljék meg, mennyi ideig nézték a képeket. A fiatalok rendre alábecsülték azt az időt, amíg az idősek fotóit nézték. Talán tudattalanul „átvették” a képen látható személy időészlelését? Hihetetlennek tűnik, mégis, az alanyok órája mintha az idősekének megfelelően, lassabban kezdett volna el ketyegni.

Van-e biológiai oka ennek a lassulásnak? Warren Meck (Duke Egyetem, Durham) szerint a dopamin-termelés alábbhagyása az oka annak, hogy az idősekben a belső órák lassabban járnak. Kevesebb dopamin mellett ugyanis az idegrendszer bizonyos áramköreiben csökken a vezetési sebesség. 

Futurista bolondóra

Ugorjunk ismét a távoli jövőbe. John Burch nanomérnök jóslata szerint 2030-ra lehetségessé válik, hogy agysejtjeinket olyan nanotechnológiai szerkezetekkel helyettesítsük, amelyek szinte romolhatatlanok. Ez a futurisztikus agy lehetővé teheti, hogy kontrolláljuk gondolataink sebességét. 100 milliszekundum helyett, amely biológiai sejtjeink válaszideje, 50 nanoszekundumra is felugorhatnánk, vagyis agyunk 20 milliószor lehetne gyorsabb a jelenleginél. De vajon ha ilyen tempóban gondolkodnánk, akkor számunkra a világ 20 milliószor lassabbnak tűnne? Nem biztos, de az könnyen lehet, hogy egy órát egy egész napnak éreznénk, vagy még hosszabbnak. Mindenesetre sokkal több mindent tudnánk végiggondolni új agyunkkal.

Valójában mindenki, aki valamilyen élénkítő szert fogyaszt, például koffeint, ennek a belső gyorsaságnak is rabja. Akkor érzi magát optimálisan, ha belső óráit kicsit túlhúzhatja. A koffeinnek sokaknál mérhető hatása is van az időbecslésre. Kipróbálhatjuk magunkon is a 3 perces kísérletet, kávé előtt, majd kávé után. Lehet, hogy perceink meghosszabbodnak? 

Táguló idő 

Lehet. De nem annyira, hogy ennek tudatában is legyünk. A mindennapokban belső óránk néha lassul, néha gyorsul. Például melegben gyorsabb, mint hidegben, lázas állapotban pedig még sebesebben jár. Ezek a változások azonban észrevétlenek maradnak. Mindaddig, amíg nem szembesülünk valamivel, ami teljes mértékben kizökkenti bennünk az időt.

Azok, akik autóbalesetet szenvednek, gyakran számolnak be arról, hogy az ütközés előtti pillanatokban mintha mindent lassított felvételen láttak volna. A „mintha megfagyott volna az idő” jelenségét kataklizmatikus eseményeknél a filmkészítők is kihasználják: lelassítják a film vetítését, amikor baleseteket, harctéri támadásokat vagy katasztrófákat ábrázolnak.

David Eagleman (Baylor Egészségügyi Egyetem,Houston) író, kutató maga is hasonlót tapasztalt meg, amikor fiatal korában egyszer leesett a tetőről: úgy érezte, hogy lelassult az idő. Ekkortól kezdte érdekelni az időészlelés. Tényleg lehetséges, hogy maga az idő válik lassabbá agyunkban? Ezt tesztelte nem éppen szokványos kísérletében.

Ennek során alanyainak 150 láb magasra kellett felmászniuk, majd innen szabadesésben zuhanniuk. Igaz, hogy védőhálóra érkeztek, de képzeljük csak el, milyen lehet egy toronyház tetejéről ily módon leesni. A kutató, aki maga is kipróbálta, mekkora pánikot okoz ez az élmény, még egy emlékezeti feladatot is rótt alanyaira. Karjukra egy képernyőt erősített, amelyen esés közben számok jelentek meg. Vajon többet tudnak-e leolvasni róla, mint ugyanennyi idő alatt, nyugalomban? Hiszen ha tényleg lelassulna számukra az idő az esés alatt, akkor több idő állna rendelkezésükre a számok megjegyzésére, mivel nőne az ingerfeldolgozás idői felbontása.

Ezt azonban nem sikerült alátámasztani. Az alanyok ugyan rendre azt állították, hogy az idő lelassult, és mindannyian túlbecsülték a zuhanásban töltött időt, de nem emlékeztek több számra, mint nyugalmi helyzetben. Eagleman szerint ez azt mutatja, hogy az időlassulás puszta illúzió. Amelynek oka, hogy életveszélyben, vagy erre emlékeztető helyzetekben agyunk hirtelen egy nagyon erős és szokatlan ingernek van kitéve.

Eagleman nem szabadesésben, hanem nyugalomban lévő embereknél is kimutatta, hogy az új ingerekről azt hiszik: hosszabb ideig tartanak, mint a régiek. Ennek oka, hogy az új ingerek kódolásába agyunknak több energiát kell befektetnie.

Ismét visszakanyarodtunk tehát az újdonsági hatáshoz, amelyről William James úgy sejtette, hogy hosszú távon is befolyásolja időbecslésünket. Bár szerintünk a belső órák magyarázzák jobban, miért telnek lassabban a fiatalkori évek, az újdonsági hatásnak is lehet szerepe. Fiatalon minden egyes új élmény még jobban meglódítja a belső órák mutatóit, ráadásul ebben a korban jellemzőbb az újdonságok keresése és hatékonyabb azok kódolása. Nem beszélve arról, amikor valamiből az elsőt tapasztaljuk meg: ezek az események, hacsak nem vesznek el a korai évek amnéziájában, igen részletes és élénk nyomot hagynak. Gondoljunk az első csókra: mennyi benyomás és érzés, ami már nem mondható el mondjuk a 136-ikról. De az első biológiaóráról sem feltétlenül. Az „elsők” csak akkor kitüntetettek, ha emocionális érintettségünk magas. Akkor az emlék szinte kitörölhetetlenül beégeti magát idegsejt-hálózatainkba. Fiatal korunkban tipikusan több mindent élünk meg elsőként, és az ilyen emlékek sűrűsége is hozzájárul az idő lassúnak tetsző hömpölygéséhez. 

Lassítsunk 

Érdemes-e növelni időtudatosságunkat? Az idő-menedzsment ma egyre divatosabb, tehát a válasz tömören: érdemes. De éppígy fontos, hogy meg is tudjunk feledkezni az időről. Sokan már az időtlenséget is beépítik időbeosztásukba. A japán üzletember évente egy hónapra zen-kolostorba vonul. A nyugati üzletemberek egy rétege pedig relaxál, meditál, hogy feltöltődjön, s visszatérve az időbe, jobban tudjon koncentrálni, döntést hozni, jelenlétének tudatában lenni. A tudat múlt és jövő közti ingázását főleg félelmek és vágyak mozgatják. Ezt az ingázást csillapítja a meditáció, amikor hagyjuk, hogy a gondolatok felmerüljenek és tovaálljanak, s a tudatáramlás folyója elszállítsa a múlt hordalékait.

Gyorsítsunk 

Amit az idő-menedzsmentről, vagy meditációról írtunk, nem éppen új, noha néha így adják el nekünk. Hogy meg tudjunk feledkezni az időről, ehhez elég néhány ősi tanítást ismernünk. Mire jó akkor mindaz, amit újonnan fedeztek fel a kutatók? Ha mindenáron hasznát akarjuk látni, íme.

Szeretnénk magunkat jól érezni, de erre sem különösebb okunk, sem technikánk nincs? Elég, ha megteremtjük annak illúzióját, hogy épp most repül az idő! A bizonyíték: egy ostoba feladat vonzónak tűnt, ha az alanyok azt hitték, 20 percig tart majd, de 10 perc után azt mondták, ennyi volt a 20. Ha előtte azt mondták, 5 perc lesz, de szintén 10 perc után állították le őket, ugyanazt a feladatot unalmasnak találták. Kedvenc zeneszámukat pedig még jobban élvezték azok, akiknek esetében a lejátszón lévő kis órát gyorsabbra állítottak, mint akikét lassabbra.

Hogy lehet ez? Hagyományosan agyunk a következő rugóra jár. Amikor jól érezzük magunkat, repül az idő, amikor unatkozunk, akkor vánszorog. Ez ugye az egyik leggyakoribb idő-közhelyünk. De hogy fordítva is működik, ez éppen olyan, mint az ismét csak William James elméletén alapuló ötlet: mosolyogjunk, és attól jó kedvünk lesz. 

Jakabffy Éva