A pszichopaták mindig találnak kifogásokat önző, szélhámos, manipulatív vagy erőszakos viselkedésükre. Lehet, hogy hamarosan nem lesz szükségük erre: az agykutatók segítségükre sietnek, az igazságügy pedig felmenti majd őket?
Sokkoló felfedezés
James Fallont, a California-Irvine Egyetem idegtudományi professzorát több évtizede megszállottan foglalkoztatta egy kérdés: mitől olyan mások a pszichopaták, mint a többi ember? Mindannyian ismerünk legalább egyvalakit, aki kezdetben lenyűgözött minket a minden porcikájából áradó életörömmel, szuggesztív tekintetével, s a tökéletes összhang ígéretével. Ám aztán felfedeztük, mit rejteget Kékszakáll módjára a 7. termében – remélhetőleg még azelőtt, hogy magunk beléptünk volna.
Utóbbi eset, vagyis a gyilkos pszichopatáké, szerencsére jóval ritkább, mint a közhiedelem tartja. Viszont annál veszélyesebb. Ábrázata a lehető legártatlanabb, és egy-egy intelligensebb példányuk évtizedeken át gyilkol anélkül, hogy felfedeznék.
Úgy, mint a világszerte hírhedtté vált cinkotai rém, Kiss Béla (1877–?), aki bádogos lévén, az udvarán lévő fémhordókba rejtette el áldozatait. A rendőrök is felfigyeltek a szokatlan látványra, ám ő a pszichopaták hátborzongató nyugalmával kedélyesen megmagyarázta nekik: úgy érzi, közeleg a háború, azért tartalékol a fémhordókban gázolajat a nehezebb időkre. A túlzott nyugalom a rendőrökre is átragadhatott, mert nem vizsgálódtak tovább. Kiss Bélát végül soha nem érték tetten: büntetlenül gyilkolt meg húsznál is több fiatal nőt. 
Mi lehet a titka e szinte nem is emberi mértékű hidegvérnek, és a tökéletes mimikrinek, amely mögé más rafinált és magas intelligenciájú sorozatgyilkos pszichopaták is évtizedeken át képesek elrejtőzni? Talán az ilyen embereknek az agyműködése tér el a normálistól? Ezt kutatja James Fallon immár 20 év óta.
Néhány évvel ezelőtt azonban ez a neves agykutató különös felfedezést tett. Azt követően történt, hogy egy családi grillparti közepette 88 éves édesanyjával beszélgetett a pszichopátia témájáról. Anyja ezt kérdezte tőle: Fiam, miért nem nézel körül apád rokonai között?
Fallon, elkezdve a kutatást, hamar igen erőszakos emberek – gyilkosok – egy egész leszármazási vonalára bukkant. Egyik ősapját, Thomas Cornellt 1667-ben saját anyja megöléséért akasztották fel. A Cornelleknek ez az ága 7 további állítólagos gyilkost produkált, köztük Lizzy Bordent, akit 1882-ben apja és mostohaanyja megölésével vádoltak. Ezek után Fallon úgy érezte, tudnia kell: jelenlegi családjában kimutathatók-e valakinél a tipikus pszichopata agyi mintázatok. Mivel addigra számos gyilkos pszichopata agyát tanulmányozta, pontosan tudta, mit keres. Laptopjának képtárában ott lapult egy felvétel.
– Ez az agy itt nem normális – mondta, rámutatva egy területre az elülső oldalon, éppen a szemek mögött, a homloklebeny mélyén. – Itt gyakorlatilag nincs semmiféle aktivitás.
A kritikus terület neve: orbitofrontális kéreg, amelynek megfelelő működése Fallon és más tudósok szerint is elengedhetetlen ahhoz, hogy tetteink és döntéseink során tekintettel legyünk bizonyos alapvető morális elvárásokra. Ez az agyrész gátol meg az olyan kisebb kihágásokban, mint hogy fizetés nélkül rejtsünk szatyrunkba egy rúd szalámit; de e terület felelős azért is, hogy a gyermekekkel való visszaélést szinte egyöntetűen a legvisszataszítóbb bűntények közé soroljuk. Nem így a pszichopaták, akiknek aránya éppen a kiskorúakat megrontók között a legmagasabb.
Bár egyetlen agyrészre visszavezetni a pszichopátia bonyolult tünetegyüttesét túl egyszerűsítő eljárásnak tűnik, Fallon szerint az orbitofrontális kéreg mégis csak kulcsszerepet tölt be. Méghozzá azért, mert képes megálljt parancsolni egy veszélyekkel teli agyrésznek, a homloklebenyhez képest evolúciósan jóval ősibb amygdalának, amely a „támadj-vagy-menekülj” helyzetekre szakosodva vezényli le az agresszív vagy félelmi reakciókat. Pontosabban, pszichopatáknál csak az előbbieket, mivel a félelem ezen emberi ragadozók körében szinte ismeretlen érzés.
Ráadásul náluk az orbitofrontális kéreg annyira alulműködik, mint egy végtelenül szórakozott szülő: így a teljhatalmat a gyermek veszi át. Csakhogy rettenetes gyerekről van szó, aki fékevesztett, zsarnok, mindent magának akar, és mindent most azonnal. A többi embert tárgynak, vagy a vágyait kiszolgáló személyzetnek tekinti, teljesen megfosztva őket alapvető jogaiktól.
Fallon családjában nem voltak ilyen belső terroristák, így a kutató nem tartott attól, hogy a hozzá közelállóknál pszichopata agyi mintázatot találhat. Rá is vette 10 közeli rokonát a PET (pozitron emissziós tomográfia) vizsgálatra.
Majd a hozzátartozói agyáról készült felvételeket összevetette a pszichopatákéival. Felesége agya: teljesen normális. Édesanyjáé, gyermekeié szintúgy. De azután: – Megnéztem a saját agyamról készült képet, és észrevettem rajta valami zavarót, amiről először nem beszéltem.
Utóbb bevallotta: amit akkor nem kívánt feltárni, az saját orbitofrontális kérgének alacsony aktivitása volt. – Ha megnézed ezt a képet, épp olyan, mintha egyike lennék azoknak a gyilkosoknak!
Elgondolkodhatunk: vajon pszichopata-e Fallon? Sokat elárul, hogy felesége csak nevetett az eredményeken: – Nem győztek meg túlzottan… hisz ismerem őt 12 éves korom óta.
Talán hihetünk neki, és Fallonban tényleg nincsenek pszichopata vonások. Legalábbis negatívak. De mit gondoljunk szokatlanul makacs érdeklődéséről a gyilkosok iránt? Vagy arról a meglepő merészségről, amellyel a rá nézve kedvezőtlen eredményeket a legszélesebb nyilvánosság elé tárta? Úgy tűnik, hogy e kutató, aki emellett a BBC és más televíziók ismeretterjesztő sztárja is, inkább az alkatára jellemző pozitív vonásokról tesz tanúságot. Például bátorságról, ami abban is megnyilvánult, hogy a családkutatást tovább folytatta, ezúttal az erőszakra hajlamosító gének irányában.
A MAO-A (monoamin-oxidáz A) egyik változata például, amelyet „harcos génnek” is hívnak, azt idézi elő, hogy az agy nem reagál a szerotonin nevű hírvivő csillapító hatásaira. Ha ezt a gént nézzük, a Fallon-család tagjai nem agresszív hajlamúak. Kivéve egy személyt. – 100 százalékos vagyok. Génjeimben ott a veszélyes mintázat –, mondja Fallon, majd szünetet tart. – Bizonyos értelemben született gyilkos vagyok.
A neuroetika szép új világa
Fallon mégsem hiszi, hogy életrajzunkat teljes mértékben előre megírnák a génjeink. Hogy ő nem vált pszichopatává, azt boldog gyermekkorának tulajdonítja.
– Sosem tudjuk meg, de ahogy ezek a mintázatok az átlag népességben kinéznek, ha én visszaélés áldozata lettem volna, ma nem ülnénk itt – mondja. Ezért Fallon némileg együtt érez az általa tanulmányozott pszichopatákkal. De lehet-e empátiánk olyan emberek irányában, akik nemi erőszakot vagy gyilkosságot követtek el? Érvelhetünk-e azzal, hogy a gének, az agyműködés és a korai traumák felelősek a rémtettekért? Hogy éppen azok az agyrészek nem működnek megfelelően, amelyek másokat bizonyos fokú önuralommal ruháznak fel?
Ezt a feltevést erősítik meg a londoni King’s College Pszichiátriai Intézetének kutatói is.
Declan Murphy és munkatársai újfajta, diffúziós mágneses rezonancia (DT-MRI) képalkotó eljárással többszörös, súlyos bűnelkövető pszichopaták agyát hasonlította össze más személyekével. Az új berendezés segítségével sikerült kimutatni, hogy a pszichopatáknál az amygdala–orbitofrontális kéreg útvonalon nemcsak működésbeli, hanem alapvető, szerkezeti hiányosságok is jelen vannak. A két agyrész közti idegrost-rendszer az uncinate fasciculus. Ezt leginkább utakhoz lehetne hasonlítani, amelyen a pszichopaták esetében kátyúk keletkeztek. Így az orbitofrontális kéreg, amely amúgy is alulműködik, aligha tudja kifejteni a viselkedést civilizáló hatását. Ráadásul minél nagyobb a szerkezeti és működésbeli zavar ezen agyterületen, annál erősebben nyilvánul meg a pszichopata karakter. Az összefüggés oly egyértelmű, hogy a kutatók szerint ez már az igazságszolgáltatás figyelmét sem kerülheti el.
A pszichopata el tudja ugyan mondani, ha akarja, hogy mit tett és ennek mik a következményei, és tudatában van annak is, mi a törvénybe ütköző. Ám lehet, hogy ezek nála csak puszta szavak. Számos kísérlet megmutatta már, hogy a pszichopata agy nem tesz különbséget az érzelmileg telített és a semleges szavak között. Ezért neveznek valakit, akit tán csak pár perce ismernek, teljes könnyedséggel barátjuknak vagy szerelmüknek. Ezért beszélnek túlontúl is olajozottan és árnyaltan olyan érzelmekről, amelyeket sosem éreztek. Tisztában vannak vele, miféle hanta az, amely után a legkönnyebben megnyílnak előttük az utak, a szívek, a pénztárcák. No és a börtönajtók, amikor éppen odabent vannak. A pszichopaták, akik körében a visszaesés valószínűbb, mint más bűnözőknél, mégis sokkal gyakrabban érik el, hogy jó magaviseletük miatt idő előtt szabadlábra helyezzék őket.
Itt viszont az a bökkenő, hogy ezek szerint mégis csak képesek kontrollálni viselkedésüket. Akkor pedig felelősségre is vonhatók… vagy mégsem? Hiszen ott van még egy másik fő hiányosságuk is, amelynek agyi alapjait újabban megtalálták: az érzelemvakság.
Erősek gyengéi
Ők, akik kedvük szerint zsonglőrködnek a szavakkal és ezeken keresztül mások érzelmeivel, valójában egy sor emberi érzelemre csak következtetnek. Sokszor mások reakcióiból olvassák ki, mit is kéne érezniük, majd azonnal előveszik a megfelelő mimikát és szóvirágokat a tárházukból. Úgy verik át környezetüket, mint egy zseniális android, amely modelljénél, az embernél is jobban játssza el szerepét. Normálisabbnak tűnnek, mint ha valóban azok lennének. Amikor lebuknak, végtelen a döbbenet.
A legkülönösebb azonban, hogy együttérzésük teljes hiányát sem vesszük észre. Olyannyira nem, hogy remekül ellavírozhatnak pedagógusi, pszichológusi vagy lelkészi szerepkörökben, valódi avagy hamis papírokkal felszerelkezve. A rejtett cél eközben sokszor a rábízottakkal való bizarr lélektani játék, amely leigázásra, anyagi vagy szexuális kihasználásra megy ki. Gyermek áldozataik éppúgy nem indítják meg őket, mint a felnőttek; az állatok éppúgy nem, mint az emberek. Előfordul, hogy a pszichopátia első tünete fiatal korban a más gyermekekkel vagy állatokkal szembeni kegyetlenkedés.
A Haifa Egyetem kutatói szerint az empátia hiánya is a homloklebeny egy területének működési zavarára vezethető vissza. Ezt támasztja alá, hogy egyes homloklebenyi sérült betegeknél az empátiára való képesség elvész. A pszichopaták, állítja a kutatást vezető Simone Shamay-Tsoory, sok szempontból úgy viselkednek, mintha homloklebenyi sérülésük volna azokon az agyterületeken, amelyek az érzelmekhez kötődnek.
Shamay-Tsoory és munkatársai 17 pszichopataként diagnosztizált embert vizsgáltak, akiknek nem volt semmilyen agyi károsodásuk, és 25 homloklebenyi sérültet: mennyire ismerik fel mások érzéseit, és ezek milyen mértékben váltanak ki náluk empátiát. Mindkét csoportnál hasonló nehézség mutatkozott az empátia terén, amiből az is következhet a kutató szerint, hogy egyszer majd ugyanazt a kezelést alkalmazhatják náluk.
Unalom vagy jutalom
Érzelemvezérelt lények azt hihetik, a pszichopata élete valódi társas kötődések hiányában roppant üres lehet. Mégis, úgy tűnik, a pszichopaták tökéletesen elégedettek önmagukkal, és szinte soha nem akarnak megváltozni. Ezért állítja Robert D. Hare pszichopátia-szakértő, a ma bevett pszichopátia teszt megalkotója, hogy alkalmatlanok a terápiára.
Bár jól tűrik a stresszt, és megússzák a másokat oly gyakran maguk alá gyűrő szorongásokat, egyvalamitől mégis szenvednek, és ez az unalom. Hogy elkerüljék, szakadatlan keresik az újdonságot, az extremitásokat vagy a kockázatos helyzeteket. Ebből ered egyfajta „hősies” karakter, amely egyes furcsa lelkekben a rajongást is táplálhatja. A közönséget lenyűgözik a félelmet nem ismerő, mindenkin átgázoló filmbeli hősök, szimpatikus szélhámosok, „elbűvölő sorozatgyilkosok”, vagy az ego-túltengéses celebek; nem beszélve azokról a valódi, rettegett gyilkosokról, akiknek tárgyalásán ott tolonganak a rajongók… Talán mindemögött nincs több, mint egy alulműködő agy, amely a belső élet hiányosságait a felfokozott külső élményekkel kívánja pótolni?
Joshua Buckholtz (Vanderbilt Egyetem, Nashville) arra mutat rá, hogy az alulműködések mellett a pszichopatáknál találunk túlműködést is. Agyi jutalmazó rendszerük hiperérzékeny, ezért szinte megszállottan akarják maguknak a sikert, a pénzt, a hatalmat vagy a szexet. Amikor vágyuk beteljesülése kilátásba kerül, agyukban a nucleus accumbens nevű jutalmazó terület jóval aktívabbá válik, mint másoknál. David Zald, a tanulmány társszerzője szerint az erőszakot vagy a kriminális viselkedést nem a büntetés iránti érzéketlenség és a félelem hiánya jelzi leginkább előre, hanem a rendkívül erős hajtóerő a jutalomra.
Nevelni a nevelhetetlent
Egyre többet tudunk arról, milyen a pszichopata agy, de az még nem világos, mikor s miért vált ilyenné. James Fallon, főként saját példája okán, úgy gondolja, a gyermekkori tapasztalatok hatása döntő.
Ezek szerint a szeretetteljes családban felnövő gyerekből sosem válhat pszichopata? Több évtizedes kutatása alapján Robert D. Hare azt állítja, sajnos ez nincs így. A pszichopátia szerinte jórészt veleszületett, és az élet során nemigen változik. Talán olykor szelídül, leginkább a középkorú évek tájékán.
Olybá tűnik, mintha a pszichopata gyermek csak úgy fejlődne a maga törvényei szerint, tekintet nélkül szüleire. Mégsem mondhatjuk, hogy semmiféle hatást nem lehet rá gyakorolni. Csupán nem a szokásos módon. Mivel nem fél szüleitől, a büntetések általában hatástalanok maradnak. Nyitott azonban egy másik út: a jutalmazásé. Egyes szülők kísértésbe esnek, hogy amit csak lehet, megadjanak nehéz gyermeküknek, de ez sem vezet sokra: a gyerek egyre többet akar majd. Jobb, ha megfelelő példákat állítunk elé: olyan emberekét, akik mindent elértek, amire ő áhítozik – hatalmat, luxus életvitelt, vonzerőt, hírnevet –, méghozzá kiválóságuk révén, nem összeütközve a törvénnyel.
Hare rámutat arra, hogy a kedvező családi körülmények közül kikerült pszichopaták sokkal ritkábban válnak bűnözőkké. Így is fenntartják versengő, egocentrikus és hideg életszemléletüket, de céljaikat inkább a ravaszság, a hízelgés és a megfélemlítés hatásos keverékével érik el. Az ilyen „magasan funkcionáló” pszichopatákat könnyen választják meg vezetőnek. Egy felmérés szerint, ahogy följebb megyünk a vállalatok ranglétráin, úgy nő a pszichopaták aránya. E pozíciókban hol könyörtelen cápáknak bizonyulnak, hol hősöknek, akik krízishelyzetben is megőrzik cselekvőképességüket. Ha viszont, főleg egyes multinacionális vállalatok esetében, a siker ára ezrek, milliók kizsákmányolása, eladósítása, éheztetése, e vezetők akkor sem alszanak egy cseppet sem nyugtalanabbul.
Jakabffy Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: