Szürkül a szürkeállomány?
Néhány vészmadár kutató szerint intelligenciánk végnapjait éljük. A természetes szelekció nem egyengeti tovább agyunk felemelkedésének útját. Immár minden a hardvereken múlik, és a „naturál” versenyzőket hamar lekörözhetik egy új, gépekkel felturbózott, szuperhumán faj egyedei.
Rosszul működik az emberi intelligencia?
Lemérni a lemérhetetlent
1997-ben 52 szakértő gyűlt össze, s a következő, ma is érvényesnek tartott meghatározást adta: Az intelligencia igen általános képesség, amelybe beletartozik az érvelésre, a tervezésre, a problémamegoldásra, az elvont következtetésre, a bonyolult gondolatok megértésére és a tapasztalatból való tanulásra való alkalmasság. Felmerülhet, hogy miért választjuk el mindezt a társas és érzelmi intelligenciától, a kreativitástól, a metaforák, átvitt értelem megértésétől és a humortól. Nem mesterkélt-e például, hogy az értelmet és érzelmet külön kezeljük? Hiszen egyre inkább bizonyos: érzelemmentes, „hideg” értelemmel az ember nem boldogul a bonyolult, társas helyzetekben, és rossz, mondhatni katasztrofális döntéseket hoz.
Továbbá, a tanulás idegrendszeri hátterével kapcsolatos újabb felfedezések alapján kimondhatjuk: az erős érzelmek és motivációk olyan agyhullámokat keltenek, amelyek megsokszorozzák információfeldolgozási kapacitásunkat. Az intelligencia fejlesztésének ezért a természetes érdeklődésre, érzelmi bevonódásra, sőt akár a pozitív értelemben vett szenvedélyekre kellene épülnie.
A belső motivációból megszerzett tudásanyag gazdagságát nem feltétlenül tükrözik vissza az intelligencia mérésére használt tesztek eredményei. Azokban főként a logikus, egyirányú gondolkodás és annak gyorsasága számít. Ugyanaz a gond, mint az iskolai feladatok többségével: csak egy jó megoldásuk van, de arra senki nem kérdez rá, hogy ha rosszul válaszoltunk, hogyan okoskodtunk. A tévedések eredeti elképzelésekből is fakadhatnak. Ha valaki megalkotná azt az eszközt, amely képes lemérni, hogyan is gondolkodunk valójában, az bizonyára forradalmasítaná az IQ mérését.
Jót tesz-e a jólét?
Az első IQ-tesztet Alfred Binet francia gyermekpszichológus alkotta 1910-ben, akinek skáláját módosítva ma is használják. Összehasonlítható adatok a 40-es évek óta állnak rendelkezésünkre. Legalább ezek azt mutatják, hogy valamiben fejlődünk. Vagyis, sajnos, csak fejlődtünk. Merthogy a mérések kezdete óta ma először fordul elő, hogy az IQ emelkedése egyes igen fejlett országokban, főként pedig Skandináviában megtorpant.
Az IQ átlagok mindazon fejlett országokban, ahol rendelkezésre álltak összevethető adatok, a 40-es évek óta egyfolytában emelkedtek. Ez a Flynn-effektus. Csakhogy a névadó ma éppen a saját magáról elnevezett jelenséget cáfolja, vagyis annak bevégeztét hirdeti: Az eredmények alapján úgy tűnik, mondja, hogy az átlag IQ elérhet egy felső határt.
De miként is tettek szert felmenőink generációról generációra növekvő IQ-ra? A gének szintjén nem történhetett ilyen gyors változás pár nemzedék alatt. Az okot így a körülményekben kereshetjük.
Úgymint az írástudatlanság felszámolása, szélesebb körű oktatás? Nem csak ezekről van szó, mert az iskoláskornál kisebb gyerekeknél is egyre magasabb értékeket mértek.
Az viszont tény, hogy sokkal inkább ki voltak téve a fertőző betegségeknek, mint leszármazottaik. És itt olyan adatokat találunk, amelyek egy irányba mutatnak: az IQ és a gyermekkori fertőző betegségek közt rendre fordított az összefüggés.
Ezek szerint lehet, hogy két ember, akiknek az IQ-ja jócskán eltér, hasonló genetikai adottságokkal indult? Igen! Az intelligencia ugyan nagy mértékben örökletes, de az agyi pályák kiépítése a magzat- és gyermekkori fejlődés során elképesztő energiákat igényel. Okosnak lenni a lehető legdrágább dolog, elsősorban energetikailag. Az újszülöttek minden 10 magukhoz vett kalóriából 9-et agyuk építésére és működtetésére fordítanak! A felnőttek már csak 2-3-at, bár ez sem kevés.
Ez azt is jelenti, hogy ha kisgyerekkorban váratlan energiakiadásra kerül sor, az alakuló agy látja kárát. Ilyen energiarabló tényezők a stressz, például bántalmazás, elválasztás az anyától, háború, vagy az alultápláltság. És kiemelten a fertőző betegségek. Mexikóban a maláriával leginkább fertőzött területeken alacsonyabb az átlag IQ. Az Egyesült Államokon belül is vannak eltérések: például Massachusetts-ben és Vermontban magasabb IQ-t mérnek, mint Mississipiben vagy Kaliforniában. Amint viszont valahol sikerül visszaszorítani a betegségeket, az IQ növekedni kezd.
Akkor hát megdőlt a kényelmében eltompult emberiség víziója, amelyet Crabtree festett elénk? Hiszen élénk elménkre bizonyíték, hogy egyre briliánsabban és könnyedebben oldunk meg IQ-feladatokat. A jólét éppen hogy IQ-barát: megszabadít rettegett vírusoktól, elérhetővé teszi a szuperételeket és szuper szoftvereket, multimédiát, melyekkel játszva tanulhatunk. Crabtree szerint azonban épp ez üt vissza ránk. Őseink közül csupán azok maradtak fenn, akik elég leleményesek, kitartóak, merészek és erősek voltak; ma a fejlett világban a puszta túlélés nem igényel mindennapos harcot: világos, meleg otthonban élhetünk, az ételt jobbára készen kapjuk, víz folyik a csapból, és immár társaságot is találunk a közösségi oldalakon. Intelligenciánk egy része pedig csak addig tart, amíg be nem következik egy hosszabb áramszünet.
Elbutító internet?
Nicholas Carr, a Harvard Business Review egykori főszerkesztője az internet-függőség sötét oldaláról beszél: Úgy tűnik, a Net erodálja koncentrációs és gondolkodási képességemet. Még ha távol vagyok is gépemtől, elmém továbbra is éhezi a folytonos ingerlést, az információk gyors váltakozását.
Az ember infovora, vagyis információfogyasztó élőlény. Agya valósággal ráveti magát az újdonságokra, melyek hatására belső opiátokat termel. Az információevés olyan tehát, mint egy enyhe ópiumfüggőség. Az interneten kívüli világ, az emberekkel együtt, immár információszegénynek és lassúnak tűnik. De a legtöbben az interneten belül is egyre türelmetlenebbekké válnak: egy-egy weblap tartamát nem olvassák el, csak végigpásztázzák, és átlagban 10 (!) másodpercet töltenek egy oldalon. Még a tudósok is, akik munkájukhoz anyagot gyűjtenek, hajlamosak gyorsan „ugrálni” a dokumentumok között, ritkán olvasva el többet egy-két lapnál.
Az információfogyasztás nem jelenti egyben az információ feldolgozását és megjegyzését is: utóbbiak mind inkább elmaradnak. A Columbia Egyetem (New York) kutatói szerint az internethez szokott elmékből minden kihullik, leszámítva az elérési útvonalat: így afféle tranzitív memórianyom jön létre.
További adatok bizonyítják, hogy az emailek, frissítések, sőt az oldalakon található linkek révén is kevesebbet fogunk föl az olvasottakból. És, szemben a várakozásokkal, azok, akik gyakran foglalkoznak egyszerre több feladattal, nem igazán hatékonyak, és nincsenek topon figyelmük kontrollálása terén sem. A római filozófus, Seneca 2000 évvel ezelőtt írta: Mindenütt lenni annyi, mint sehol sem lenni.
A „tranzitív memória” és az egyre felszínesebbé váló tudás lenne a magyarázat arra, hogy az IQ emelkedése kezd megtorpanni? Ezt mégsem hiszik a kutatók. Hiszen akkor nemcsak a skandinávoknál, hanem minden, internettel jól behálózott térségben meg kellene állnia az IQ fejlődésének, de ez mégsincs így.
Agyunk elérte teljes kapacitását?
A valóság inkább az lehet, hogy a legfejlettebb világban, talán először, megvalósultak az agyi fejlődés számára csaknem ideális körülmények. A jól táplált és gondozott skandináv agyak immár a maximumot hozzák. Nincs hová tovább fejlődniük.
Ezt támasztja alá, hogy azoknak viszont, akiknek a körülményei jelenleg is javulnak, IQ-ja továbbra is növekszik. Amennyiben a tendencia általános, a feltörekvő nemzetek előbb-utóbb utolérik az ipari országokat, a kisebbségiek a többségieket, a nők a férfiakat. Utóbbi Flynn új könyve alapján már meg is történt.
Hogy lesznek-e valaha a mai IQ-bajnokoknál is élesebb eszű emberek, abban a tudósok közt semmiféle egyezés nem tapintható ki. Hámori József akadémikus agykutató szerint genetikai vizsgálatok alapján kiderült: az erős szelekció, amely a mennyiségileg és minőségileg „jobb” agyakat válogatja ki, lényegében még ma is folytatódik. Más kutatók kétlik, hogy a szelekció hatna a mai emberre, de a következményekben ismét csak nem értenek egyet: Crabtree szerint szelekció híján egyre több káros mutáció halmozódik fel, így lényegében elkorcsosulunk. A szintén genetikus Steve Jones viszont úgy vélekedik, hogy az emberiség most már ott marad, ahol van. Az evolúció az emberre nézve megállt.
IQ-plasztika
Csaknem a legutóbbi évekig egyéni intelligenciánkról is úgy tűnt: azt magunkkal hoztuk, és egész életünk során változhatatlan marad, hacsak nem nyirbálja meg valamilyen agyi betegség.
Újabban viszont kiderült: az IQ nagymértékű emelkedést vagy csökkenést mutathat, főként a serdülőkorban. Továbbá szándékosan is gyúrhatunk agyra. Koffein, ritalin, elmefejlesztő gyakorlatok a számítógép képernyőjén: ezek mind igazolt eszközök. Csakhogy hatásuk hamar eloszlik.
Ha ilyen epizódszerűen fokozható az agy teljesítménye, mi a magyarázata annak, hogy az evolúció agyunk kapacitását nem állította be legalább eggyel magasabb fokozatra? Hiszen csak annyi kellene, hogy az idegi jelátvitelben részt vevő bizonyos molekulákból több legyen, vagy hogy egyes neuronhálózatok másképp legyenek szervezve: máris gyorsabbá és pontosabbá válna az információfeldolgozás. Ám az agy evolúciója több korlátozó tényező mellett zajlott: ilyenek a fej térfogata, az idegsejtek és hálózataik óriási energiaigénye. Ezek pedig többé-kevésbé meghatározzák, mennyire lehetünk intelligensek.
Bár Einstein agya nem volt nagyobb egy átlagos emberénél, statisztikailag azért kimutatható egy összefüggés: az agyméret 6-7 százalékban határozza meg az értelmi képességeket.
Martijn van der Heuvel eredményei azt mutatják, minél magasabb valakinek az IQ-ja, annál rövidebbek az idegi útvonalak az 5 különböző agyterületet összekötő, ún. default hálózatban, amely akkor aktív, amikor semmi különöset nem teszünk.
Az idegsejthálózatok ugyanakkor nagy mértékű plaszticitást mutatnak. Gyakorlással a jelátvitel fokozható, és új idegpályák is létesíthetők. Akár egy naponta rövid ideig végzett egyszerű feladattal javíthatjuk intelligenciánkat!
Az „n lépés vissza” feladatban kép- és/vagy hangjelek sorozatát látjuk. Akkor kell jeleznünk, ha az éppen mutatott jel megegyezik az eggyel korábbival. Ha ez sikerül, a következő fázisban akkor kell szólni, ha a kettővel korábbi jel ismétlődik, majd ha a hárommal, néggyel stb. korábbi jel. Egyre többet kell tehát gondolatban visszalépnünk. Azoknál, akik kipróbálták, 20 napon át napi 20 percen át végzett gyakorlás fokozta az új információk felfogását és alkalmazását, azaz a folyékony intelligenciát.
Immár az agykontroll sem annyit jelent csak, hogy képzeletünkkel jobbá tesszük világunkat – bár a saját szervezetünkre így is lehet hatást gyakorolni. A neurofeedback terjedésével viszont az agyhullámainkat úgy tudjuk irányítani, hogy az akár IQ-tesztünkben is tükröződjön. Sokan például alapvetően intelligensek, de képtelenek hosszú ideig megülni, egy feladatra koncentrálni, gyorsan elveszítik érdeklődésüket. Őket nevezik figyelemhiányosaknak (ADD), ami viszont gyakran a túl sok lassú agyhullámmal függ össze. Sokan közülük hiperaktívak is (ADHD). A neurofeedback úgy működik, hogy az EEG-re kapcsolt nebuló egy izgalmas filmet néz. Ha túl sok lassú hullámot produkál, az általa látott film elhomályosul vagy visszafelé forog. Ha gyorsít az agyhullámain, az a jutalma, hogy láthatja a folytatást. Egypár alkalom után az „agykontroll” valóra válik.
Agyprotkók
Bárhogy is javítsuk fel intelligenciánkat, szembe kell néznünk a valaha ismert legnagyobb információgyűjteménnyel, mely olyan magas könyvkupacnak felel meg, hogy az aljától a tetejéig fénysebességgel is majdnem három napig kellene utaznunk. Arra vagyunk ítélve, hogy ki se látsszunk az információból? Szerencsére azok a technikák, amelyek képességeinket túlterhelik, ki is pótolhatják őket.
Agyunk természettől szelektálja az információt úgy, hogy ami nem fontos vagy érdekes, azt el sem engedi jutni a tudatunkig. Ugyanezt tanítjuk az internetes keresőknek is. Igaz, hogy nyakon öntenek minket milliónyi információval, de egyre hatékonyabbak azok előszelektálásában. Óriás adatbázisok automatikus elemzésének algoritmusai, egyre gyorsabb és válogatósabb visszakereső motorok: megannyi protézisek, amelyek felfogják és megszűrik számunkra az információáradatot, kiváltva szerény agyi kapacitásunkat. Az intelligencia sorsa: megtalálni a legjobb eszközt.
A kérdés azonban továbbra is fennáll: létezik-e az emberi intelligenciának felső határa? S ha igen, és el is érjük, hogy fogunk boldogulni az egyre komplexebb világban? E kérdésekben dönteni igen bonyolult feladat. Kvázi intelligenciánk utolsó kihívása.
Jakabffy Éva