Trükkös tükrök az agyban

IPM 2013. szeptember

Az olvasás nem magától értetődően folyékony: azt tanulnunk kell, mert agyunk nem olvasásra lett teremtve. Sokkal inkább elmeolvasásra. Az elméket nem elemezzük, hanem tükrözzük. Idegsejtjeink nem kis része időnként kitekint: rólunk elfeledkezve azt szimulálja, mi zajlik mások fejében. Lehet-e az empátia olyan mély, hogy feloldja a határokat két ember átélései közt? S létezik-e hideg empátia?

Az ember és ember közti határok tudománya egyben az idegtudomány határáig visz el, ahol hamar ritkulni kezdenek a bizonyítékok és sűrűsödik a képzelet. A belátás, hogy belelátunk egymás elméjébe, eredetünk újragondolására késztet, de jövőképünket is átfesti, hogy ismét hihessük egy időre: Alle Menschen werden Brüder.

Az empátia és a vele kapcsolatba hozott idegsejtek annyira az emberlét alapjainak tűnnek, hogy már az sem zavar senkit: először makákóknál fedezték fel őket, embereknél pedig jóval később sikerült csak bizonyítani jelenlétüket.

Egy normális idegsejttől azt várnánk, hogy tiszteli énhatárainkat és különbséget tesz a magunk és a mások dolga között. Hiszen nagyon is jól szoktuk tudni, minket ért-e egy megtiszteltetés vagy a riválisunkat, és remekül megkülönböztetjük a más baját a sajátunktól. A közismert dalban a gyermek hiába látja, milyen jó a habos sütemény: csak saját élete szomorúságát juttatja eszébe.

Egyszóval furcsa lenne, ha akár maroknyi olyan idegsejtünk is volna, amely egy szinten kezeli a többi élőlény ügyét a magunkéval. Pedig van, s nem is kevés. Olyan is, amely együtt eszi a süteményt a szerencsésebb gyermekkel, még ha nem is lakik tőle jól. Épp egy ilyen étkezéssel kapcsolatos eset ébresztette rá a kutatókat a tükör tulajdonságú neuronok létezésére Pármában, néhány évvel az ezredforduló előtt.

Giacomo Rizolatti és munkacsoportja makákók mozgatókérgébe vezettek elektródákat, hogy betekintést nyerjenek, mely idegsejt milyen mozgássorok lefutását vezérli. Az idegsejtek döbbenetesen specialistának bizonyultak. Az egyik például csak az étel szájhoz emelésének programját indította el, és úgy tűnt, semmi mással nem foglalkozik. De mégis.

Hogy kibírják, a majmok a meglehetősen monoton elektrofiziológiai mérések közben időnként jutalomfalatokat kaptak, például mogyorót. Egyszer az egyik kísérletvezető is belekóstolt ebbe, s arra lett figyelmes, hogy az őt figyelő makákó agyában a motoros kéreg aktivitást mutat, noha az állat meg se moccant. Méghozzá ugyanazon mozgató idegsejtek egy része sült ki, amelyek akkor és csak akkor szoktak, amikor a majom maga nyúl a mogyoró után! A szemlélő agyában lévő neuronok egy csoportja tehát úgy bevonódott a cselekvésbe, mintha azt ő maga hajtaná végre. E neuronaktivitási mintázatokból leolvasható, mi zajlik egy állat környezetében – akár ha ezt tükörben vagy kamerán át látnánk. Innen a tükörneuron elnevezés mindazon idegsejtekre, amelyek a fenti módon szimulálnak cselekvéseket. S mint később kiderült, sok minden mást is: például érzékleteket és érzelmeket. Tüköridegsejtek ennek megfelelően nemcsak a mozgatókéregben találhatók, hanem az érzőkéregben, az érzelmi áramkörökben s még ki tudja, merre. Az emberi agy tükörbirodalmai egyelőre nem teljesen feltártak. Először Itzhak Fried kutatócsoportjának (Los Angelesi Kaliforniai Egyetem) sikerült 2010-ben igazolnia az emberi tükörneuronok létét, sőt hogy ezek olyan helyeken is előfordulnak, ahol nem feltételezték, például a látókéregben és az emlékezetért felelős területeken.

Összetört tükör?

Nehéz elképzelni, hogy az agyunkban zajló folyamatos és változatos tükörtevékenység nélkül mit élnénk át mindabból, amit humán kultúránk felkínál. Akkor idegrendszerünk börtön volna, amely bezár saját ténykedésünkbe és a tényekbe, a puszta észlelésbe és száraz adatokba. A többiek beszédét is csak akkor tudnánk jól követni, ha tárgyszerű volna. Az emberek viselt dolgaival kapcsolatos beszámolók roppant fárasztónak tűnnének. Megértésünkből hiányozna az az extra mélység, amelyet Marco Iacoboni agykutató (UCLA, Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) szerint a tükörneuronoknak köszönhetünk. 

Talán a nem, vagy nem eléggé tükröző neuronok a felelősek azért, hogy az autistáknál hiányzik a szándékok megértésének spontaneitása, hogy nehezen lépnek ki saját nézőpontjukból és osztoznak mások élményeiben? E logikus felvetés vezetett az autizmus törött tükör hipotéziséhez.

Olyan eredmény is született, hogy autizmussal élőknél egyes agykérgi területek vékonyabbak a szokásosnál: épp azok, amelyeken tükör tulajdonságú neuronok találhatók. Sőt minél kifejezettebb e kérgi elvékonyodás, annál súlyosabbak a tünetek. 

A mindenütt tükörneuronokat látó, indiai származású kaliforniai kutató, Vilayanur Ramachandran (Kaliforniai Egyetem, San Diego) szerint a tüköridegsejtek funkcióit felsorolva szinte minden tudati működést megkapunk, ami az autizmusban zavart szenved.

Más kutatók adatai arra utalnak, hogy az autisták hátrányai később csökkennek, és a tüköride

gsejtek felnőtt korra jóval aktívabbakká válnak – talán a terápiának köszönhetően, talán azzal párhuzamosan, ahogy a társas készségek spontánul kezdenek javulni.

A zavarba ejtő mégis az, hogy több kutatás nem talált eltérést a tükörneuronok fejlődése terén autisták és nem autisták között. Egyesek még azt is kétségbe vonják, hogy az autisták nem értik mások szándékait, vagy nincs empátiájuk. Talán csak úgy érzik, a legtöbb ember nagyon más, mint ők. 

Első látásra a tüköridegsejtek a többi emberrel való egység és egyenlőség neurobiológiai letéteményesei, melyek tanúsítják, hogy nyitottak vagyunk és nem csak magunkkal foglalkozunk. Közelebbről megnézve azonban kiderül, e neuronok a velejükig diszkriminatívak, sőt rasszisták!A másság pedig minden embernél csökkenti a hajlandóságot a tükrözésre és együttérzésre. 

Egy kísérlet szerint a kézbe szúródó tű látványa kevésbé váltja ki a fájdalomérző tükörneuronok aktivitását, amennyiben a szenvedő ember bőrszíne eltér a szemlélőétől. A legtöbben inkább hajlandók belebújni a hozzájuk hasonlók bőrébe.

Az emberiség farkasai, a pszichopaták viszont a báránybőrt részesítik előnyben. De ahhoz, hogy legalább látszólag báránnyá váljanak, agyukban tükrözniük kell a bárányság mikéntjét. Ehhez empátiára van szükség. Az pedig a pszichopatáknak a bevett felfogás szerint egyáltalán nincs. Vagy mégis?

Pszicho(em)pátia

Nemigen hallani az együttérző pszichopata kifejezést: szinte oximoronnak tűnik. Sőt a pszichopatákat nem is feltétlenül tetteik súlyossága jellemzi, hanem hogy nem törődnek a másoknak okozott károkkal. Nem szeretnek senkit, nem bánnak semmit, nem javulnak. Isten mentse tőlük a terapeutát, mert csak átverik.

Christian Keysers (Hollandiai Idegtudományi Intézet) eredményei azonban módosítani látszanak a teljesen reménytelen képet. A kutató pszichopata bűnelkövetőknek és nem pszichopatáknak játszott le olyan videót, amelyen két kéz közül az egyik fájdalmat okoz a másiknak. Közben az agytevékenység változásait fMRI követte nyomon. Első körben igazolódott az empátiahiány: pszichopatáknál a testérzékelés és a fájdalom tükrözéséért felelős idegsejtek kevesebb aktivitást mutattak, mint a nem pszichopaták esetében. Második nekifutásra a pszichopatákat arra kérték, képzeljék el, mit élhet át az áldozat. Meglepő módon ekkor tükörneuronjaik hasonlóan reagáltak, mint a kontrollcsoportéi!

A pszichopatákban is megvan tehát, állítják a lelkes kutatók, az empátia képessége, általában ugyan kikapcsolva. Felszólításra azonban be tudják kapcsolni.

Kérdés, hogy akarják-e? Ha esetleg igen, lesz-e ebből valaha spontán empátia? És egyáltalán, az agyi válasz jelent-e valódi együttérzést? Utóbbi kérdésre egy további kutatás adhat elgondolkodtató választ.

A pszichopatákkal kapcsolatban létezett egy elképzelés, hogy nem veszik a többi élőlénytől jövő érzelmi adást, úgymond ezért tudnak lelkiismeret nélkül kegyetlenkedni. A meglepő felfedezés viszont, hogy az átlagnál éppen hogy jobbak az érzelemolvasásban! Arcok láttán agyukban nő a látókéreg és hátsó-oldalsó homloklebeny aktivitása: ezek segítik, hogy pontosan kódolják az érzelmeket. Viszont az amygdala, amely magát az érzelmi élményt tükrözné, csendben marad. Leolvassák az érzelmet, de rezzenéstelenül. A hideg empátia olykor előny: pontosabb érzelemészlelést tesz lehetővé, mint az átlagember érzelmi alapú rezonanciája. Váratlan vészhelyzetekben a feszültség és pánik pillanatok alatt terjed egyik emberről a másikra. Csak a pszichopata, aki immunis az érzelmi ragályra, marad a helyzet magaslatán. Ilyenkor épp ő mentheti meg a többieket, már amennyiben szívesen tetszeleg a rettenthetetlen hős szerepében.

Az is a pszichopatának dolgozik, hogy az érzelmek olvasásában nemigen zavarják meg olyan saját érzelmek, mint a szeretet, ragaszkodás, aggódás a másik sorsa miatt.

A legnagyobb tükrözési bakikat ugyanis azok követik el, akik 

leginkább kötődnek: a szerelmesek. Szüntelenül töprengenek imádottjuk minden félmondatán s -mosolyán, de amire jutnak, alig ér többet annál, mintha cigánykártyából olvasták volna ki a választ. Vajon milyen játékot űznek a tükörneuronok a szerelmesek agyával, amikor azokat elönti a bizonyosság: a másik éppen úgy érez, ahogy ők? S amikor épp ilyen bizonyosak hűtlenségében? Nagy érzelmek hullámain hánykolódva nehéz tetten érni, hogy a máskor egész jól működő tükrözésünk felmondta a szolgálatot, és átadta helyét a vetítésnek. Valójában a szülők is sokszor belecsúsznak ebbe: gyermekük túl fontos nekik ahhoz, hogy elfogultság nélkül vegyék tudomásul és tükrözzék érzéseiket. De leginkább azok vetítenek, akik az életüket megváltoztató fordulatra várnak. S kik mások használnák ki őket, mint ismét csak a pszichopaták, akik tudják, mennyire szomjazzák az emberek az örök fiatalság elixírjét és egy jobb jövő ígéretét.

Szükségünkben is legyünk résen: a lélek vámszedőinek zavaros útjai mind ugyanabba a Smaragdvárosba vezetnek, ahol a paravánok mögötti jellegtelen figura csak elménket tudja elvarázsolni, egyéb mágiára képtelen. Annak visszamondásán kívül, amit észrevétlenül kiszed belőlünk, annyit tudhatunk meg tőle, hogy a szeretetnél nincs fontosabb: nagyjából ezt olvassák majd fel, ha Bangaloréba utazunk, ahol több ezer éve rávésték sorsunkat személyes pálmalevelünkre, és ezt hallhatjuk, amennyiben egy médium elhunyt hozzátartozónkat idézi meg telepatikusan.

Trükkös tükrök

A legtöbben ma agy és tudat összefonódását hiszik, de messze nem 

következetes módon. Például a telepátia is gyakran belefér, noha ahhoz arra volna szükség, hogy a tudat valamiképpen kilépjen az agyból és időlegesen egy másik agyban működjön, vagy legalább egyszerre legyen két helyen. Lehetetlen. De mégis: hogyan fordulhat elő, hogy akire évek óta először tegnap gondoltunk, az ma váratlanul felhívott? És ki ne hallott volna olyan történetet, hogy valaki élénk álmot látott a távol lévő hozzátartozóról, s kiderült, hogy az éppen akkor halt meg?

Mindez azonban nemcsak hiszékenységünkre világít rá, hanem arra is, hogy nem pusztán az emberek különálló cselekedeteit és szándékait szimulálja agyunk, nemcsak érzelmeit, hanem azt is, ahogy mindezek komplex egységet és egyediséget alkotnak. Akit jól ismerünk, azzal kapcsolatban tudattalanul számtalan valószínűségi becslést futtatunk folyamatosan. Így aztán lesznek óriási ráhibázásaink, amelyek fényében a tévedések tömege már nem érdekel senkit.

Habár nem tudunk olyan anyagtalan anyagról, amely agy és agy között közvetítene, a mások agyába való belépést megvalósítják a tükörneuronok. És e téren jóval messzebbre jutnak, mint hinnénk.

Vajon ha azt látjuk, hogy valakit vállon veregetnek, érezzük-e azt a magunk vállán? Aligha. Ám léteznek olyan állapotok, számol be Vilayanur Ramachandran, amelyekben éppen ez történik. Ilyen például a ketaminos érzéstelenítés. Az illetőnek az az illúziója támad, hogy nincs a testében, és közvetlenül hozzáfér mások érzeteihez. Ez persze a tükörneuronok trükkje, melyek élethűen előállítják ama vállon veregetés érzésének másolatát. Ramachandran szerint mindig így tesznek, de a saját testünkből érkező jelzések mindezt nem engedik átlépni a tudatküszöbön. Amint azonban e testi jelek szünetelnek, az út szabaddá válik s az emberek közti testvériség megvalósul.

Tükör által homályosan

Elvileg a tehetősnek jobban telik arra, hogy mások nyomorának enyhítésén fáradozzon, a boldognak

 pedig arra, hogy másoknak vigaszt nyújtson. Legtöbbjük mégsem teszi. Kutatások szerint a gazdagság csakúgy, mint a hatalom aláássák a szociális érzékenységet, még azoknál is, akik sikereiket éppen ennek köszönhetik. Megváltozik a perspektíva: a fönt lévők egyre fontosabbnak érzik magukat, és azt hiszik, már nincs szükségük mások jóindulatára. Ezért egyre inkább elmulasztják felvenni mások nézőpontját. Választóik, alattvalóik, beosztottaik mind kisebbnek tűnnek szemükben, önmaguk pedig nagyobbnak – még fizikailag is.

Míg a hierarchia tetején lévők érzéketlenné válnak, a ranglétra alján lévők azok, akiket mások érzéketlensége a leginkább sújt.

Minél inkább rászorul valaki az empátiára, sokszor annál kevésbé tudja azt kiváltani. Például nincsenek meg a feltételei ahhoz, hogy ápoltan és bizalomgerjesztően nézzen ki, így kapásból zsigeri elutasításba ütközik. Amikor kísérletekben embereknek csövesek vagy drogosok képeit mutatják, az agyi reakció elszomorító: az amygdala és az insula, vagyis a félelem és az undor agyterületei szinte felforrósodnak, miközben az elülső-középső homloklebeny, amely akkor aktív, amikor emberekkel s nem tárgyakkal foglalkozunk, komoran elhallgat. Vagyis nem tekintik őket érző lényeknek. Amint tehát az undor felüti fejét, erős korlátokat épít ki az empátiával szemben. 

Persze a két véglet: a teljes ráhangolódás és a még-embernek-sem-tekintés közti átmenetek a leggyakoribbak. Az empátia bizonyos fokú energia-befektetés a másik jóllétébe, ezért megfontoltan és főleg megkülönböztetően adagoljuk. Többet kap a jó rokon, mint az idegen, és többet a hasonló, mint az eltérő.

Előítélet-ellenszereket persze felfedeztek már. A nyugatra is exportált keleti filmsorozatok főszereplői a nem olyan ázsiai ázsiaiak, sokszor kerekített szemekkel, az ottani világrendet felforgató, független személyiséggel és szókimondással. Ha pedig egy-egy karakter elnyerte a nyugati nézők empátiáját, a többi koreai, japán vagy kínai sem tűnik többé olyan idegennek.

Gandhi-neuronok?

Az ezredfordulón valóságos tükörideg-láz alakult ki. A nagy tükörneuron-guru Ramachandran kissé visszakozva meséli: Az emberek túl messzire mentek, s azt mondták, mindenért a tükörneuronok a felelősek. Részben magam is oka vagyok ennek, mivel azt a játékos megjegyzést tettem – nem teljesen komolyan –, hogy a tüköridegsejtek olyan szerepet töltenek majd be a pszichológiában, mint a DNS a biológiában.

A tükörneuron-fanok ezt azután úgy fordították le maguknak, hogy előkerült az idegtudomány Szent Grálja, az a kulcsmozzanat, amely minket emberré tett.

A karizmatikus kutató azért ma is hiszi, hogy a tükörneuronok hirtelen fejlődése óriási jelentőségű a korai emberi evolúcióban. Általuk kezdtünk bonyolult készségeket is könnyedén eltanulni egymástól: így terjedhetett el oly gyorsan és széles körben például a tűzgyújtás vagy a nyelvhasználat. E forradalom a fejünkben olyan mérvű lehetett, mint a mai forradalom a technológiában.

Eközben a szkeptikus tudósok még az empátiát is elvitatják a szerintük agyonhájpolt tükörneuronoktól. Nem győzi meg őket az sem, hogy több kutatásban az empatikusabb, mások nézőpontját inkább felvenni hajlamos személyeknél fokozott tükörneuron-aktivitást találtak a testérzékelésért, illetve az érzelmekért felelős agyterületeken. Gregory Hickok (Kaliforniai Egyetem, Irvine) ezt például úgy forgatja, hogy a tükörneuronok működése nem oka, csupán következménye annak, hogy megértjük mások tetteit.

Mi azért továbbra is hihetjük a gyökereihez hűen fogalmazó Ramachandrannal együtt, hogy tüköridegsejtjeinkben a bennünk élő Gandhi érez együtt a rászorultakkal.

Jakabffy Éva