Természet Világa
Sokak számára talán szentségtörésnek tûnhet a tudomány humoráról beszélni, hiszen a tudomány komoly dolog. Akik így vélekednek, azok valószínûleg nem ismerik a tudomány világát, és azt is elfeledik, hogy humort a nagyon komoly dolgokban is lehet találni, hiszen a humor legfontosabb forrásai a fonákságok és az ellentmondások, ilyenek pedig bôségesen akadnak a tudomány világában is. Arthur Koestler mély kapcsolatot lát a humor és a tudományos felfedezés között. Mindkettônek alapvető vonása a látszólag össze nem függő dolgok közötti kapcsolat felfedése. Természetesen nem lehet feladatunk a humor mélyreható elemzése, és nem törekedhetünk a megközelítô teljességre sem a tudomány humorával foglalkozó munkák áttekintésében, mindazonáltal válogatásunk nem teljesen önkényes, és a legfontosabb forrásokat igyekszik felhasználni.
| Kép szöveg nélkül. Steinberg rajza, The New Yorker Magazine, 1963. |
A tudomány humorával foglalkozva illô, hogy mondanivalónkat osztályozással kezdjük. A leggyakoribb a tudománnyal, illetve mûvelôivel kapcsolatos anekdota. Egy önmagában is nagy családot jelent a tudományos abszurd humor, a koholmányoktól a versben írt, sôt megzenésített tudományos dolgozatokig. Ezekkel kissé alaposabban fogunk foglalkozni. Talán itt célszerû megemlíteni a tudományos spekulációkat, vagy legalábbis ezek egy részét, melyek komolykodva, de tulajdonképpen nem komolyan, és ezzel humoros hatást keltve foglalkoznak bizonyos tudományos megállapításokból eredô merész következtetésekkel. Hosszú múltra tekinthet vissza a tudomány világa fonákságainak szatirikus, vagy ironikus bemutatása. Erre is mutatunk majd példákat. Humoros elemet jelenthetnek a tudományos vonatkozású szó- és képrejtvények, továbbá velôs mondások, aforizmák. Sokszor minden írott anyagnál mulatságosabb a jelentése egy-egy rajznak. Néhányat ezek közül is bemutatunk.
Talán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a különbözô humoros dolgok milyen eltérô reakciót váltanak ki belôlünk. Van, amin halkan vagy harsányan nevetünk, van, amin kacagunk, vagy éppenséggel csak kacarászunk, vagy “csak” mosolygunk. A tudományos humor tudományos igényû kutatói bizonyára összefüggéseket állapíthatnának meg az említett humor és nevetés kategóriák között, mi erre nem vállalkozhatunk.
A tudomány humorának irodalma
Az UNESCO folyóirata, az Impact of Science on Society 1969-ben egy egész számot szentelt a tudományos humornak. A szerzôk között egy magyart is találunk az azóta elhunyt kiváló humoristát és sportújságírót, Feleki Lászlót. Érdemes lenne írását magyarul is megjelentetni. Érdekes anyagot találunk a Weber szerkesztette A random walk in science és Sience with a smile címû antológiákban, és Read Humour and humanism in chemistry címû könyvében. Érdekes összefoglaló közleményt írt Kohn, a Journal of Irreproducible Results alapító szerkesztôje.
| Ez itt Dr. Moore. Annak az elméletnek a megerôsítésére végez kísérletet, mely szerint a legtöbb nagy tudományos felfedezésre véletlenül bukkantak. Hoff rajza, The New Yorker Magazine, 1957. |
Nagy hagyománya van a humoros tudományos folyóiratoknak, illetve folyóiratszámoknak. Valószínûleg az 1886-ban kiadott Berichte der Durstigen Chemischen Gesellschaft volt az elsô ezek közül. (Az eredeti, és máig is kiadott folyóirat a Berichte der Deutschen Chemischen Gesellschaft.) Nálunk a Mûegyetemnek három folyóirata is volt. Az Építészmérnöki Kar hallgatói A Megfagyott Muzsikus, a Gépészmérnöki Kar hallgatói a Vicinális Dugóhúzó, a Vegyészmérnöki Kar hallgatói pedig a Retorta Sziporka címû lapokat adták ki, meglehetôsen rendszertelenül. A Veszprémi Vegyipari Egyetem “sokévenként megjelenô humoros kiadványa” volt a Kémcsôkefe. Egyes érdekesebb humoros folyóiratszámok: a Magyar Tudomány egyetlen alkalommal 1978-ban adta ki a Fanyar Tudományt,[8] a Scientometrics pedig alapító szerkesztôjének 60. születésnapja alkalmából 1992-ben a Psientometrics címû, humoros különszámát.[9]
1956-ban jelent meg az elsô, és azóta is rendszeresen megjelenô humoros tudományos folyóirat, a Journal of Irreproducible Results (JIR). Ezt több további követte: The Subterranean Sociology Newsletter, a Worm’s Runner Digest, a Journal of Insignificant Research, a Journal of Polymorphous Perversity és mások, de ismertségük meg sem közelíti a JIR-ét.
Anekdoták
A tudományt érintô anekdoták több gyûjteményét is találjuk a magyar irodalomban. Ezek közül a legteljesebb Bisztray könyve, a Jókedvû Magyar Tudósok.[10] Sok érdekes, többé-kevésbé hiteles történetet talalunk A Kis Akadémia negyvenkét esztendeje az ezredik elôadásig c. kötetben.[11] A Búvár címû folyóiratnak, ha nem is rendszeresen, de volt egy “Vidám tudomány” rovata, mely híres tudósok furcsaságait gyûjtötte. Persze ezek között, a többnyire valós esetek, és a sok jellegzetes “vándoranekdota” között, számos akad, amelynek a tudománnyal való érintkezése csak arra korlátozódik, hogy szereplôi tudósok, egyetemi tanárok, de a leírt eset tulajdonképpen bárkivel megtörténhetett volna. Szempontunkból természetesen azok az igazán érdekes anekdoták, melyekben magának a tudománynak van valamilyen szerepe. Következzék néhány ilyen, hitelesen megtörtént eset.
Az ötvenes években, legalábbis a szegedi egyetemen, az volt a szokás, hogy az elégtelen osztályzatot nem írták be az indexbe, hanem csak egy hosszú vonalat húztak a megfelelô helyre. Szabó Zoltán professzor, aki igazságos, de rettegetten szigorú vizsgáztató volt, kinyitotta az egyik vizsgázó indexét és azt mondta: “kollega úr, a maga indexében kottázni lehetne!”
A tudósi szórakozottságnak voltam tanúja 1973-ban egy bécsi konferencián. Az elôadók mikrofont, a mutatópálca helyett pedig az akkor még újnak számító fénymutatót (persze még nem lézerest!) használtak. Az egyik elôadó szórakozottságában a fénymutatóba beszélt, és, mivel természetesen nem volt hangerôsítés, bosszankodva jegyezte meg: “it is out of order.” A közvetlenül utána sorra került elôadó a mikrofonnal próbálta a vetítôvásznon megjelent ábrán az éppen lényeges pontot megmutatni. Mivel ez – érthetôen – nem sikerült, csak ennyit mondott: “something is wrong.”
Egy belgyógyászprofesszor (Korányi?) a cukorbetegségrôl tartott elôadást. Rámutatott, hogy az e betegségben szenvedôk vizeletében cukor van. Megjegyezte, hogy az orvosnak nem szabad undorodnia attól, hogy a vizeletben lévô cukrot ízleléssel kimutassa. Bemártotta az egyik ujját egy vizeletet tartalmazó edénybe, és megnyalta. Aztán azt mondta, hogy még az undor legyôzésénél is fontosabb, hogy pontosan figyeljük meg a dolgokat. “Ha alaposan figyeltek volna, akkor észre kellett volna venniök, hogy a mutatóujjamat mártottam a vizeletbe, de a gyûrûsujjamat nyaltam meg.”
Winkler Lajos, a budapesti tudományegyetem nemzetközi hírnevû analitikusa, késô éjszakáig, sokszor hajnalig dolgozott Múzeum körúti laboratóriumában. Egy hajnalon hazafelé menet látta, hogy az utcaseprô jobbra-balra csapkodva az utca szemetét, nagy port csinál, de a szemetet nem takarítja el. Odaszólt az utcaseprônek: “így az egész por ott marad!” Az utcaseprô válasza: “hát, amit az úr beszí?” Winkler az analitikai kémiai gondolkodás iskolapéldájaként említette ezt a feleletet tanítványainak.
Winkler egyik jelentôs eredménye volt a tapasztalati úton nyert korrekciók alkalmazása a súly szerinti elemzésben. Ezek segítségével az elméletileg nem kezelhetô zavaró tényezôk hatása figyelembe vehetô. Kolthoff, a század egyik meghatározó jelentôségû analitikai kémikusa, egyik munkájának élére a következôt írta: “Die Theorie leitet – das Experiment entscheidet.” Winkler 1930-ban egy nemzetközi kongresszuson tartott elôadásában egy kicsit módosította ezt a megállapítást: “Das Experiment entscheidet – die Theorie leitet – irre.” Félreértések elkerülésére meg kell jegyeznünk, hogy Winkler nagyon is támaszkodott az elméleti megfontolásokra.
Egy másik hiteles kollokviumi eset, Dániából. Az elôzményekhez tartozik, hogy sok évvel az eset elôtt Niels Bjerrum és Brönsted együtt pályáztak a koppenhágai egyetem kémiai tanszékére. A tanszéket Brönsted nyerte el, a már nemzetközi hírû Niels Bjerrumnak az állátorvosi fôiskola katedrájával kellett beérnie. Jannik Bjerrum – Niels fia – késôbb a koppenhágai egyetem nagy hírû professzora, Brönstednél kollokvált. A kérdés olyan problémára vonatkozott, mellyel kapcsolatban Niels Bjerrum nagyon fontos eredményeket ért el. Jannik így kezdte feleletét: “Apám szerint” ekkor Brönsted közbeszólt: “és a kedves édesanyjának mi errôl a véleménye?”
Walther Nernst a berlini egyetemen a termodinamika fôtételeinek tárgyalásakor a következôképpen “bizonyította”, hogy nem fedeznek fel negyedik fôtételt: Az elsô fôtételt hárman, Mayer, Joule és Helmholtz, a második fôtételt ketten, Carnot és Clausius, a harmadik fôtételt pedig egy tudós, jómagam fedezte fel.
Számos érdekes történet hôse Szilárd Leó, Niels Bohr és Robert W. Wood. Álljon itt néhány jellegzetes eset.
Szilárd Leó hosszú évek magfizikai kutatásai után biológiai problémákat kezdett el tanulmányozni. Meglátogatta Luria laboratóriumát, ahol fágkutatásokkal foglalkoztak. Luria akadozva kezdte a kutatások lényegének ismertetését: “…nem tudom, milyen ismereteket tételezzek fel”, Szilárd félbeszakította: “Tételezzen fel teljes tudatlanságot és határtalan intelligenciát.”
Bohrt meglátogatta egyik tisztelôje, és meglepôdve vette észre, hogy az ajtó felett egy lópatkó van felszegezve. “Bohr professzor, ön hisz ebben a babonában?” kérdezte megdöbbenve. Bohr: “természetesen nem hiszek, de azt mondják, hogy annak is szerencsét hoz, aki nem hisz benne.” (Nem ez a hiteles történet. Bohr hallotta ennek egy változatát, és úgy megtetszett neki, hogy maga is gyakran mesélte el. Egy idô után pedig már a leírt formában terjedt tovább.)
| Ez akár az évszázad felfedezése is lehet. Természetesen attól függôen, milyen mélységig terjed. O’Brien rajza, Physics Today. |
Wood, a világhírû amerikai fizikus, nagyon kedvelte a meghökkentô megoldásokat. Nevéhez rengeteg érdekes eset fûzôdik, számos humoros írása is megjelent. Amikor a századfordulón nagy port vert fel Blondlot francia fizikus közlése az N-sugarak felfedezésérôl, számos kutató vallott kudarcot az új sugárzás kimutatásában. Egyre inkább az a vélemény terjedt el, hogy ilyen sugárzás nincs. A kegyelemdöfést Wood adta meg, aki meglátogatta Blondlot laboratóriumát. A sötétben végzett kísérletek során Blondlot meghökkentó pontosságú észleléseket mutatott, csak az volt a baj, hogy amikor Wood észrevétlenül kivette az N sugarak elhajlítására szolgáló alumíniumprizmát a készülékbôl, Blondlot zavartalanul folytatta méréseit. Egy másik alkalommal, amikor a különlegesen nagy felbontású spektrográfiai kísérleteihez használt, és egy öreg csûrben tartott spektrográfjának az igen hosszú csöve bepókhálósodott, Wood a macskáját tolta be a csôbe, és a cica pompásan kitisztította a mûszer csövét.[12] A módszer azonban nem terjedt el.
James Joyce, a neves ír regényíró, fiatal korában egyszer kölcsönt kért egy ismerôsétôl, Yeats apjától. Az öregúr azt mondta, hogy nincs pénze, és ha lenne is, Joyce biztos italra költené. Joyce így válaszolt: Hallotta ön a hírét Occam borotvájának? Az már teljesen mindegy, hogy mire szándékozom költeni a pénzt, ha úgysem adna.
A tudományos abszurd humor
Humoros célzatú a tudományos hitelre tulajdonképpen igényt nem tartó koholmány. Talán a felültetés vagy a beugratás szó fejezi ki legjobban a lényegét. Ennek valószínûleg az egyik elsô példája az a közlemény, amely 1840-ben Liebig tekintélyes folyóiratában, az Annalen der Chemie und Pharmacie-ben jelent meg.[13] A szerzô a szerkesztôhöz intézett franciául írt levelében arról tudósít, hogy a mangán-acetátból az alkotórészeknek klóratomokkal való fokozatos kicserélése révén sárga lemezekbôl álló, a klórhidráthoz igen hasonló anyagot állított elô. Az elemzésekbôl az is kitûnt, hogy az anyag kizárólag klórt és vizet tartalmazott. A gôzsûrûségméréssel megállapította a molekulasúlyt is és az új anyag képletét a következôképpen adta meg: Cl2Cl2+Cl8Cl6+Cl6+víz. Az érdekes felfedezést ismertetô levelet S.C.H. Windler nevû szerzô írta alá. A közleményhez Liebig egy aláíratlan lábjegyzetben hozzáfûzte, hogy Londonban máris nagy kereslet mutatkozik az új vegyület iránt, melyet fôleg hálósipkák és alsónadrágok fehérítésére használnak. Az olvasók többsége természetesen még a Schwindler-aláírás megpillantása elôtt gyanította, hogy tréfáról van szó. A levelet Wöhler, a korszakalkotó munkásságú német vegyész írta, és a Dumas által kifejlesztett, és teljesítôképességében messze túlértékelt kémiai típuselméletet akarta kifigurázni. Wöhler eredetileg nem szánta levelét a nyilvánosságnak, azt csak saját szórakoztatására írta, de Liebignek annyira megtetszett, hogy közölte folyóiratában. Kétségtelen, hogy a levél jó szolgálatot tett a típuselmélet korlátainak szélesebb körû felismerésében.
Nehezebb az indítékát megtalálni egy 1955-ben a Chemistry and Industry-ben megjelent cikknek.[14] Az oktahidro-hexavas sztereokémiája egy molekuláris “tutaj” címû rövid közlemény bevezetésében röviden áttekinti az akkoriban megállapított érdekes sztereokémiai szerkezeteket, melyeket igen érzékletesen neveztek el (székforma, molekuláris szendvics, árboc, pillangó, zászlórúd stb.), majd közli, hogy az újonnan felfedezett oktahidro-hexavas (Fe6H8) röntgendiffrakciós vizsgálata egy új sztereokémiai szerkezet, a tutajforma bevezetését indokolja. A bevezetô részben hivatkozott cikkek az illetékes szakkörök által nagyra értékelt közlemények, de az Fe6H8 felfedezésére való hivatkozás, a továbbiakkal együtt, teljesen légbôl kapott. Az olvasót csak az utolsó bekezdés gyôzi meg egyértelmûen, hogy tréfáról van szó. Ebben ugyanis az új vegyületnek a patkányok “erkölcsi ellenállási tényezôjére” gyakorolt hatásának meghatározására irányuló kísérleteit ismerteti a szerzô, az állítólagos Alonzo S. Smith, Dublinból. Az április elseje táján megjelent dolgozat valószínûleg azt a szokást akarta kifigurázni, hogy a különbözô molekulaszerkezeteket a mindennapi életbôl vett formákra utaló nevekkel akarták jellemezni. (Alonzo A. Smith valójában John T. Edward dublini kémikus álneve – a kezdôbetûk egybeolvasva, legenyhébben, szamarat jelentenek.)
A köznapi kifejezések tudományos terminusokként való alkalmazásának sok komikus hatást keltô példáját taglalja Kiss Levente dolgozata.[15] A különbözô kémiai szerkezeteknek szinte minden képzeletet felülmúló sokfélesége miatt egyébként nem is olyan egyszerû egy bizonyosan elô nem állítható molekulát kitalálni. A molekuláris tutaj analógiájára írhatott volna a szerzô például egy hatvan szénatomból álló molekuláris futball-labdátis, melyet aztán 1985-ben felfedeztek és 1990-ben elô is állítottak!
Érdemes felhívni az olvasó figyelmét, hogy a tudományos folyóiratok április elsejei dátummal megjelenô számainak cikkeit gyanakvással kell olvasnia, mert az ilyenekben gyakorta jelennek meg beugrató célzatú cikkek. (A Physical Review 1948. április 1-jei számában megjelent dolgozat, melynek szerzôiként Alpher, Bethe és Gamow neve volt feltüntetve, éppenséggel nem volt áprilisi tréfa, hiszen az ún. “big bang” elmélet alapvetése volt. A dolgozatnak azonban csak Alpher és Gamow voltak a szerzôi, Bethe nevét tényleg csak a tréfa (ab) kedvéért írták oda. A szerzôk Bethe neve mellé kéziratukban odaírták, hogy “in absentia”, ez lemaradt a megjelent dolgozatban.)
A The Analyst címû folyóirat egyik elbocsátásban lévô munkatársa, bosszúból, egy nem létezô folyóiratban “megjelent” közlemény kivonatát csempészte bele.[16] A közlemény címe “A balra forgató jégkistályok toxikológiai jelentôsége”. Néhány részlet a képtelenségeket halmozó cikkbôl:
“Moussewitz (Arch. Pchy. u. Norm. 199, 276 1933.) hókristályokat bombázott izoklónikus ciklotronnal a mega spektrális tartományba tartozó hullámhosszakat használva, és szabálytalanságokat észlelt a jégkristályok extinkciós szögében, amikor azokat terma részecskékkel sugározta be.” … “A csapvizet tömegspektrométerrel elemezték, hogy pontosan rögzítsék a berillium koncentrációját, hogy az literenként 0,0067 µg-nál kevesebb legyen, különben a terma részecskék abszorbeálódnak és szabálytalan eredményeket nyernek.”… “A kristálykeverék (nD = 1,333) vizsgálata polarizált fényben azt mutatja, hogy a monoklin tûszerû kristályok balra, a hexagonális lemezek jobbra forgattak. Ezeket el lehetett választani egymástól etil-alkoholos kezeléssel, amikor is csak a balra forgató kristályok oldódtak fel.”… “Kvantitatív toxicitási vizsgálatok azt mutatták, hogy a balra forgató jég toxicitási indexe +3,45, míg a jobbra forgatóé 3,45; így a közönséges jég olvadáskor a két anyagnak racém nem mérgezô keverékét adja. A balra forgató kristályokat állatoknak 10 mg/kg adagokban parenterálisan injekciózva gasztritisz, hasmenés, gyors pulzus alakult ki, szemeik kidülledtek, és rendkívül ingerlékenyekké váltak.”
Az ilyen jellegû tudományos koholmányok természetesen csak a területen járatosak számára humorosak, csak azok számára világos, hogy nem komoly, hanem csak komolykodó, csúfondáros az írás. Amikor a Természet Világa 1994. áprilisi számában megjelent “A hidegfúzió rejtélyének megoldása” címû írásom,[17] még szakmabeliek is kérdezték, hogy tréfáról van-e szó, vagy esetleg van valami alapja a leírtaknak.
Persze egyértelmû a dolog, ha az adott írás az említett humoros tudományos folyóiratok valamelyikében jelenik meg. Ilyen például a JIR-ben megjelent közlemény egy új fogamzásgátló szer, a NO-Acetol felfedezésérôl.[18] Ennek a vegyületnek gyûrûs a szerkezete, és ami a lényeges, minden helyzetében NO csoportot tartalmaz. A felfedezés nagy figyelmet keltett és a szorgos kutatók további érdekes dolgokat derítettek ki. Bizonyos reakciók révén “elôállítottak” egy nyílt láncú származékot, melyet bizonyos elemekkel (Americium, Titán, Renium, Deutérium) sikerült stabilizálni. Így nyerték a No-Am-Tired-ol nevû vegyületet.[19]. (Sajnos a tréfa lényege lefordíthatatlan, hiszen nem írhatjuk, hogy Nem-acetol, és Nem-Fáradt-Vagyok-ol!)
Arra is van példa, hogy a tréfának szánt közleményt a szakemberek is komolyan veszik. Beck, Bethe és Riezler a proton és elektron tömegviszonyának teljesen abszurd értelmezését küldték be a Die Naturwissenschaften címû folyóiratnak, ahol az meg is jelent.[20] Ennél cifrább eset történt Crick és Orgen dolgozatával,[21] mely az Icarus címû folyóirathan jelent meg. Ebben azt fejtik ki, hogy az élet nem a Földön keletkezett, hanem annak spóráit valamely távoli bolygó lakói küldték ide több milliárd évvel ezelôtt, és azokból fejlôdött ki az egész mai földi élôvilág. Ezt a cikket a neves szerzôk, tulajdonképpen a maguk szórakoztatására írták.[22] A tudományos kritikákra válaszolva azonban nem ezt mondták, hanem Crick egyre több érvet kísérelt meg az elmélet, az ún. irányított pánspermia mellett felsorakoztatni. Végül egész könyvet írt errôl az elképzelésrôl, melyben azért lényegében jelzi annak teljes valószínûtlenségét.[23]
Más típust jelent a tudományos fantáziálás, melyben a szerzô egyértelmûen kifejezésre juttatja a megállapítás valószínûtlenségét, és amelynél a humor forrása az okoskodás teljesen meghökkentô volta. Az ilyen fajta munkák egyik összefoglalása a The Scientist Speculates címû kötet.[24] David Jones a Newcastle-i Egyetem fizikai kémikusa, Daedalus álnéven, hosszú évek óta ír hétrôl hétre rövid, elképesztô tudományos eszmefuttatásokat elôbb a New Scientist, jelenleg pedig a Nature címû folyóirat számára. Sajnos ezek a megfontolások meglehetôsen bonyolultak, tulajdonképpen csak a szûkebb szakterületek ismerôi számára élvezhetôk.
A tudományos spekulációk közlésére 1978-ban külön folyóiratot is alapítottak, a Speculations in Science and Technology-t, melyben azonban a nagyon fantáziadús, és más folyóiratban aligha közölhetô dolgozatokat elôzetesen lektorálják. Érdekes lenne egy-egy, a szerkesztôség által visszautasított dolgozatot is elolvasni!
Úgy vélem, hogy a tudományos abszurd humor körébe tartoznak a dolgozatok közreadásában igen ritkán jelentkezô végletes, és nyilván az olvasó meghökkentését vagy éppen megbotránkoztatását célzó megoldások.
A tekintélyes Journal of Organic Chemistry-ben egy hosszú közlemény jelent meg – idômértékes versben írva [25] A szerkesztô lábjegyzetben közölte, hogy a jövôben csak a szokványos prózában írt cikkeket fogadják el közlésre.
A Journal of Histochemistry and Cytochemistry címû folyóiratban pedig a versben írt munkának a kottáját is közölték.[26] A szerzô egyébként munkáját egy konferencián saját gitárkíséretével dalolta el!
Talán e kategóriába sorolható a jókedvû diáknóta is:
Minden vízbe mártott test,
Kisangyalom;
A súlyából annyit veszt,
Kisangyalom;
Mint amennyi az általa
Kiszoritott víz súlya,
Kisangyalom.
Teller Ede nagyszerû fizikakönyve[27] egyik fejezete mottójául adta a versikét!
Aligha jelenhetett volna meg máshol, mint a Journal of Applied Behavior Analysis címû folyóiratban az a közlemény, melynek csak címe, szerzôje, és – lábjegyzetben – egy lektori vélemény (?) szerepelt, szövege pedig egyáltalán nem volt.[28]
A tudományos tragikomédia
David Jones és sokan mások, akik szárnyaló tudományos spekulációkat közölnek, természetesen tisztában vannak azzal, hogy megfontolásaikban hol ér véget a tudományosan értelmezhetô, és hol kezdôdik a valóságtól elrugaszkodott fantáziálás. Az sem lehetetlen, hogy az elképesztô ötletek között lesznek olyanok, melyek érdekes és fontos tudományos felfedezések csíráiként szolgálhatnak. Sajnos számos példát ismer mind a humán, mind pedig a természettudományok története, melyek a nem elégséges ismeretek, a teljesen fegyelmezetlen és kritikátlan gondolkodás, a természettudományok esetében pedig a rosszul berendezett kísérletek miatt, a korszakalkotó új eredményeket elérni szándékozók kerülnek komikus és mégis szánandó helyzetbe. A meg nem értett tudós, ha eredményei valósak, és csupán a kortársak korlátoltsága az akadálya elismerésének, tragikus alak. Sajnos ilyet is ismer a tudománytörténet, elég csak Semmelweisre gondolnunk. A legtöbb esetben azonban a merôben újjal szembeni szinte törvényszerû ellenállást a szükséges ellenôrzô vizsgálatok nyomán hamarosan az értékelés és az elismerés váltja fel. Hasonlíthatatlanul gyakoribb az az eset, amikor bizonyítottan megoldhatatlan feladattal kíván valaki megbirkózni. Ilyenek a szögharmadolók és a körnégyszögesítôk, és bizonyos fenntartásokkal, az örökmozgót fabrikálók. A jelzett különbségtételt az indokolja, hogy míg a szögharmadolás és a körnégyszögesítés problémájának matematikailag bizonyított a megoldhatatlansága, az örökmozgó “csak” a termodinamika fôtételeivel áll ellentétben, amelyek viszont tapasztalati tényekbôl fakadó általánosítások.
A tragikomikus örökmozgósok iskolapéldája Stefan Marinov bolgár fizikus, aki – számomra nem pontosan ismert okok miatt és körülmények között – 1977-ben kényszerült hazáját elhagyni. Több országból is kiutasították, majd Ausztriában telepedett le, de nem kapott támogatást kutatásaihoz. Egy Graz melletti faluban dolgozott “feketén”, mint istállószolga, és szabad idejében építette örökmozgóit, írta dolgozatait és könyveit. Dolgozatait azonban egyetlen komoly folyóirat sem fogadta el közlésre, bár egyik-másik szerkesztôt azzal is megfenyegette, hogy felgyújtja magát valamelyik követség elôtt, ha dolgozata közlését visszautasítják. Néhány alapvetô megállapítását a relativitáselmélet abszurd voltáról és a perpetuum mobilérôl azután többoldalas fizetett hirdetések formájában közölte a Nature-ben és a New Scientist-ben.
1986-ban Stockholmba utazott, hogy részt vegyen egy nagy nemzetközi tudományos konferencián. Azonban, beutazási engedély híján, a svéd hatóságok nem engedték meg, hogy elhagyja a repülôteret, és visszatoloncolták Ausztriába. Marinov a Nature-ben tette közzé fizetett hirdetés formájában a Fizikai Nobel-díj Bizottság elnökéhez intézett levelét, melyben nemcsak üldöztetését írja le, hanem elméleteinek lényegét is ismerteti. Egy részlet a levélbôl: “…az elektromágnesesség (felfedezése) után 160 évvel én vagyok az egyetlen ember, aki megérti a mágnesesség lényegét. És engem ûztek ki barbár módon abból a városból, amelyik a Nobel (díj) Bizottság székhelye. Rettenetes! Hihetetlen!” Levelét azzal fejezi be, hogy elvárja Gusztáv király bocsánatkérését Svédország méltóságának megóvása érdekében.[29] Az igazság tövises útja címû kétkötetes könyve[30] részletesen tartalmazza a különbözô szerkesztôségekkel folytatott levelezését is. Ezekbôl a kötetekbôl az is kiderül, komolyan remélte, hogy az 1983. évi fizikai Nobel-díjat neki ítélik, továbbá hogy meglehetôsen rossz véleménnyel van a többi örökmozgós munkájáról. Marinov nyilvánvalóan egy téveszme áldozata. Hihetetlen és képességeivel egyáltalán nem arányos ambíciók feszülnek benne. Képtelen megfontolásainak kritikus elemzésére, és kudarcaiért a tudományos világ konzervativizmusát okolja, magát egy 20. századi Galileinek tartva.
A tudományos világ ironikus, szatirikus bemutatása
A legkegyetlenebb szatírát korának tudományos világáról Swift írta a Gulliver utazásai-ban.[31] A lagadói akadémia bemutatásánál maróbban talán azóta sem írtak a tudósokról. Sajnos a Gulliver megjelenése óta eltelt több mint 250 év alatt nem sokat változott a közfelfogás a tudományról és a tudósokról. A lagadói tudósok által vizsgált problémák egy része érdektelen, másik részük megoldhatatlan, minden látogatótól pénzt kunyerálnak, mert hivatalos támogatásuk messze nem elegendô.
Kedves, ironikus rajzát adja a tudományos életnek Dévényi Tibor könyve.[32] Remek humoreszkeket írt a tudományos életrôl, különösen pedig annak vadhajtásairól (spiritizmus, grafológia, bicsérdizmus stb.) Karinthy Frigyes.[33]
Az angol – de nem csupán az angol – egyetemek életének fonákságait mutatja be William Cooper Professzor az uborkafán c. regénye.[34]
Jó néhány életrajz és önéletrajz nyújt lehetôséget, hogy hiteles képet alkossunk a tudomány belsô világáról, annak olykor tragikus, de gyakran humoros elemeirôl. Ilyenek például Watson remek könyve, “A kettôs spirál”,[35] Feynman két pompás önéletrajzi kötete[36,37] és Moss könyve Szent-Györgyi Albertrôl.[38]
Velôs mondások
Néhány tudományos vonatkozású “Murphy-törvény”:[39]
Ha a kutatást nem érdemes elvégezni, akkor jól végezni sem érdemes.
Ha eleget kutatsz, idôvel alá tudod támasztani az elméletedet.
Ha a tények nem vágnak egybe az elmélettel, meg kell szabadulni tôlük. (Érdemes azonban emlékezni Joliot-Curie egy mondására: Minél távolabb áll egy kísérlet eredménye az elméleti várakozástól, annál közelebb van a Nobel-díjhoz.)
Tévedni emberi dolog, de igazán összekutyulni valamit csak számítógéppel lehet.
A legérdekesebb kísérleti eredmények megismételhetetlenek.
Minél rövidebb a részecske élettartama, annál többe kerül létrehozni.
Feleki László néhány aforizmája:[40]
Az asztronómiának az asztrológiával szemben az a hátránya, hogy a napfogyatkozástól kezdve, a csillagok leendô helyén át az üstökösök mozgásáig nemcsak hogy mindent megjósol, de jóslatai tudományos pontosságukkal, törvényszerûen, unalmasan valóra is válnak.
Egyre többet tud, és egyre többet nem tud az ember.
A tudós még abban sem hisz, amit tud.
Az igazi tudós a saját elmélete alatt vágja a fát.
A közelmúltban, a kémiai nevezéktannal foglalkozva, úgy éreztem, hogy ma könnyebb egy bonyolult szerkezetû új vegyületet elôállítani, mint szabatosan elnevezni.
Ismeretlen a szerzôje a következô, abból az idôbôl származó mondásnak, amikor még megkülönböztették az egyetemi rendes és rendkívüli tanárokat: A rendes tanár nem tud semmi rendkívülit, a rendkívüli tanár nem tud semmi rendeset.
A tudományos vonatkozású aforizmák legteljesebb gyûjteményét Mackay adta közre.[41]
Karikatúrák
Mind a tudományos, mind pedig a köznapi folyóiratokban nagy számban találhatunk tudományos vonatkozású rajzokat, karikatúrákat. A legnevesebb és legtermékenyebb rajzolóik közül Sidney Harris, akinek kötetrevaló tudományos vonatkozású rajza jelent meg.[42] (Néhány karikatúráját és egy cikkét a Természet Világa közölte.[43]) Az elsô itt bemutatott rajz eredetileg 1963-ban a The New Yorker-ben jelent meg, késôbb pedig Bent termodinamikai könyvének[44] belsô címoldalára tette. A felfelé görgô lavina elôl menekülô ember képtelen látványa a második fôtétel érvényét szemlélteti a természetes folyamatok irányáról.
A második kép is eredetileg a The New Yorker-ben jelent meg, és az aláírásához aligha kell további kommentár.
A harmadik rajz a tudománnyal foglalkozó lelkiállapotát érzékelteti egy (esetleges) felfedezés születésekor.
Rejtvények
Beck Mihály