Előhang

amelyben egy orosz anarchista megszökik a börtönből

Bántott látnom az öregember nyomorúságos állapotát, így a némi enyhülést adó alamizsnám nekem magamnak is megnyugvás.

Thomas Hobbes, amint megmagyarázza,

miért adott 6 pennyt egy koldusnak.

A fogoly dilemmában volt. Miközben lassan lépdelt a megszokott útvonalon, egyszerre csak meghallotta a hegedűszót – egy sodró Kontski-mazurkát – a börtönudvarra néző ház nyitott ablakából. A jel! Ám sétája közben épp a nyitott börtönkaputól legtávolabbi ponton haladt át. A menekülési terv vagy elsőre sikerül, vagy soha, ugyanis az őrök meglepésén múlik.

Most kell ledobnia magáról a nehéz köntöst. A kaput a szokásos tűzifa-szállítás miatt nyitották ki. Ha egyszer kijutott, barátai gyorsan behúzzák egy kocsiba, s megindulnak Szentpétervár utcáin. A gondosan kidolgozott tervet zsebórába rejtve, titkosírásos szövegben juttatta el hozzá egy hölgy-látogató. Az úton több kilométeren át vannak elhelyezve barátai: mindegyiküknek más és más módon kell jelezniük a következő számára, hogy üres az utca. A hegedűszó a jel, hogy kint szabad az út – a kocsi a börtönkórház kapujától nem messze a helyén várakozik, a fogoly cinkosa az őrrel félrevezető beszélgetésbe merül a paraziták mikroszkóp alatti megjelenéséről (kinyomozták: a mikroszkóp az őr hobbija); – és hogy minden készen áll.

Ám elég a legkisebb elcsúszás, hogy az utolsó esélyt is elveszítse. A szentpétervári katonai börtönkórházból valószínűleg a Péter-Pál erőd nyirkos, betegítő homályába küldenék vissza, ahol már eltöltött két magányos, skorbuttal súlyosbított évet.A pillanatot ezért a legkörültekintőbben kell megválasztania. Folytatódik-e a mazurka, amíg eléri az úton a börtönkapuhoz legközelebb eső pontot? Melyik pillanatban kezdjen el rohanni? Remegő léptekkel indult vissza a kapuhoz vezető úton. Elérte a végét, megfordult, s rápillantott az őt követő őrre: amaz ötlépésnyire állt mögötte. A hegedű még mindig szólt (és milyen szépen, gondolta).

Most! – Két gyors, ezerszer begyakorlott mozdulattal ledobta az ormótlan öltözéket és futásnak eredt.

Az őr üldözőbe vette. Előre szegezte puskáját, hogy leszúrja a bajonettel. De a kétségbeesett elszántság erőt adott a fogolynak, aki üldözője előtt néhány lépéssel sértetlenül elérte a bejáratot. A kapuban megingott egy pillanatra: hiszen a kocsiban katonai sapkát viselő ember ül! Eladták az ellenségnek! – villant át az agyán. Ám mikor a sapka alatt felismerte barátja vöröses pofaszakállát, felugrott a kocsiba, amely nekiiramodott a város utcái felé; az üldözést megakadályozták barátai, akik az összes közeli konflist előre kibérelték. Mindenekelőtt egy borbélyhoz hajtattak, hogy levágassák a fogoly szakállát; estére pedig Szentpétervár egyik legdivatosabb éttermébe húzódtak be, ahol a titkosrendőrségnek eszébe sem jutott volna keresni őt.

Kölcsönös segítség

Sok évvel később a fogoly visszaemlékezett: szabadságát mások bátorságának köszönhette. A zsebórát hozó asszonyénak, a hegedülő hölgyének, a kocsit vezető barátjáénak, a benne ülő orvosénak és a sok összeesküvőének, akik az utcákon akadályozták a forgalmat, mialatt ő szökését véghezvitte. A börtönből csoportos erőfeszítés révén menekült meg: s ezen emlék nyomán pattant ki elméjéből egy globális elmélet az emberi evolúcióról.

Ma Pjotr Kropotkin hercegre úgy emlékeznek (már akik egyáltalán emlékeznek), mint anarchistára. Ám hosszú, ellentmondásokkal teli közszereplésének legdrámaibb és legemlékezetesebb momentuma ez a cári börtönből történt 1876-os szökése volt.

Kora fiatalságától kezdve sok mindenben jeleskedett. Előkelő tábornok fiaként nyolcéves korában tűnt fel I. Miklós cárnak egy bálon, perzsa apród-öltözetében; ezután a hadapródiskolába – Oroszország leginkább elit-jellegű katonai iskolájába – került.

Itt Kropotkint kiváló előmeneteléért „ajtónállónak” szemelték ki, s e poszt azzal járt, hogy a cár – immár II. Sándor – személyes apródja lett. Ragyogó katonai vagy diplomáciai pálya előtt állt.

Egy szabadgondolkodó francia nevelő hatására azonban más elképzelések születtek e kiváló elmében. Csatlakozott egy megbocsáthatatlanul nem divatos szibériai ezredhez, s éveket töltött azzal, hogy felkutatva a távol-keleti végeket, az ottani hegyeken és folyókon keresztül új utakat fedezzen fel, s korát megelőző elméleteket alakítson ki az ázsiai kontinens geológiájáról, történetéről. Mire visszatért Szentpétervárra, immár tekintélyes földrajztudósként, már egyben a politikai börtönöktől megcsömörlött titkos forradalmár is volt.

Egy svájci utazása alkalmával az anarchista Mihail Bakunyin hatása alá került, majd egy titkos fővárosi anarchista körhöz csatlakozva a forradalom előkészítésén dolgozott.

Sokszor egyenesen a Téli Palota-beli vacsoráról érkezett a gyűlésekre, hogy titokban a munkások és parasztok közt agitáljon. Gyújtó hatású pamfleteket publikált Borogyin álnéven, s emellett nagy lázító szónok hírére tett szert.

Amikor a rendőrség elcsípte Borogyint – akiről kiderült, hogy nem más, mint a híres Kropotkin herceg –, a döbbent cár és egész udvara igen megharagudott. Ám haragjuk még nagyobb lett, amikor két évre rá ily bravúrosan szökött meg a börtönből s jutott ki észrevétlenül külföldre. Angliában, Svájcban, Franciaországban élt, majd végül – miután sehol másutt nem akarták befogadni – ismét Angliában. Itt az agitációról fokozatosan megfontoltabb tevékenységekre váltott át: filozófiai írások, beszédek az anarchizmus ügye mellett, illetve a rivális marxizmus ellen, melyről úgy gondolta: újból létre kívánja hozni azt a központosított, autokratikus és bürokratikus államot, amelynek aláásásáért ő másokkal egyetemben oly keményen küzdött.

1888-ban a kopaszodó, szakállas, szemüveges, kövérkés, nyájas modorú Kropotkin az elszegényedett szabadfoglalkozású író életét élte a London melletti Harrow-ban, türelmesen várva, hogy szülőhazájában kitörjön a forradalom.

Ekkor történt, hogy megjelent Thomas Henry Huxley egy tanulmánya, amellyel Kropotkin oly szélsőségesen nem értett egyet, hogy – anarchista létére – belekezdett abba a munkába, amelynek révén hatása maradandóvá lett; ma főleg e műve miatt emlékeznek rá, melynek címe: Mutual Aid, a Factor of Evolution (Kölcsönös segítség mint evolúciós tényező). Prófétikus mű, noha megvannak a maga hiányosságai.

Huxley azt állította, hogy a természet az önös élőlények közti könyörtelen harc színtere, s ezzel ama hagyományt folytatta, amely Malthuson, Hobbes-on, Machiavellin és Szt. Ágostonon keresztül a régi görög szofistákig megy vissza, s amely szerint az emberi természet lényegét tekintve individualista és önző, hacsak nem zabolázza meg a kultúra.

Kropotkin egy másik (Godwinon, Rousseau-n, Pelagiuson át Platónig visszavezethető) hagyományra apellál: az ember erényesnek és jószándékúnak születik, s a későbbiekben csupán a társadalom rontja el.